1 hét telt az Edwarddal való „veszekedésünk” óta. Azóta a hangulat a Cullen házban elég fagyos lett, a helyzet az iskolában sem változott, így amennyire csak tudtam kerültem a találkozást vele. De igazából nem is értettem, hogy miért haragszik rám. Vállalom, amiket a múltban elkövettem és nem bánom őket, de most már más vagyok.

-         Igazán abbahagyhatnátok ezt a duzzogást. Annyira gyerekes. – ült mellém duzzogva Alice.

-         Ezt Edwardnak mond. Ő az, aki újfent nem vesz tudomást a létezésemről. – túrtam bele villával az előttem heverő spagettibe.

-         Csak egy kis…

-         Csak egy kis időre van szüksége. – fejeztem be helyette – Ezt egyszer már hallottam.

-         Ennyi idő alatt kiismerhetted annyira a bátyánkat, hogy tudd nem veled van baja. Vagyis nem a mostani éneddel. Ő egyszerűen csak félti Bellát mindentől, ami a világunkkal kapcsolatos. Főleg a Jamesszel történtek után.

-         Tudom, de akkor sem csinálhatja mindig ezt, ha valamiben nem értünk egyet.

-         Hagyd rá és ülj vissza hozzánk.

-         Jó kis asztal ez, jó itt nekem és, ha jól látom nincs mindenki letörve. – néztem az asztaluk felé, ahol Rosalie boldogan nevetgélt a többi Cullennel.

-         Látom már miért ragaszkodsz ennyire ehhez az asztalhoz. – tekintete pár asztallal arrébb siklott.

-         Ennek semmi köze hozzá. – néztem az éppen leülni készülő fekete hajú fiút.

-         Tehát teljesen véletlen, hogy ennyi üres asztal közül pont azt választod, ahonnan tökéletes rálátás nyílik Connorék asztalára?

-         Alice, kérlek.

-         Már csak egy kis idő… kevés idő. – arcán széles mosoly terült szét és sokat sejtetően rám kacsintott, majd a félig telepakolt tálcájával áttáncolt a testvéreihez.

Amennyire szeretni való tud lenni, néha annyira tud a vámpír idegeire menni.

A tekintetem az előbb említett asztal felé vándorolt. Alicenek igaza volt, nem véletlenül választottam pont ezt az asztalt, bár magamnak is féltem beismerni. Amennyire az elején elakartam kerülni ezt a fiút most ugyanannyira vonzott. Az illata még hihetetlenül csalogatott, de kezdtem úgy érezni, amíg megfelelő távolságra vagyok tőle, addig meg tudom állni, hogy rátámadjak vagy hagyjam felül kerekedni vámpír énemet. Ez kissé megnyugtatott, de egyúttal megrémített a tudat, hogy már nem csak a bőrének vagy a vérének az illata vonzott, hanem ő maga is. Egyre többször kaptam azon magam, hogy szemeim elbambulva időztek arcán, szinte hallottam, ahogy nagyot dobban szívem, mikor mosolyogni láttam, és szégyenlős kamaszlányként kaptam el róla tekintetem, mikor rám tekintett. Connor Bass, még nevének említése is elképesztő erővel hatott rám. Hosszú évtizedek óta nem érzett érzések öntöttek el emlékére, látványára – igaz ezek csak halvány másolatai voltak a korábbiaknak - és ez bűntudatot ébresztett bennem. Micsoda butaság.

-         Bejöhetek? – dugta be a fejét az ajtón.

-         Csak nem tőlem kérdezed? – lepődtem meg.

-         Win, kérlek.

-         Rendben. Mit akarsz? – sóhajtottam.

-         Bocsánatot kérni. – az ágyam felé indult.

-         Felesleges, már kezdek hozzászokni. – néztem rá unottan.

-         Sajnálom. Én csak nem akartam olyasmit mondani, amit később megbánnék. – leült mellém.

-         Ezért inkább megint levegőnek néztél?

-         Sajnálom.

-         Edward, én megértelek, de nem csinálhatod folyton ezt, ha összeveszünk valamin vagy valamiben nem értünk egyet. – felé fordultam.

-         Tudom és tényleg sajnálom, de neked is meg kell értened engem. Bella az életem és egyszerűen nem tudok uralkodni magamon, ha bármi olyan kerül szóba, ami árthat neki. – a szemembe nézett.

-         De én nem…

-         Tudom, de hallani, hogy mennyire élvezted a gyilkolást és, hogy nem bántad meg. Csak arra tudok gondolni, hogy mikor rontasz neki Bellának, hisz neked nem lenne nagy ügy.-mellkasomból hangos morgás tört fel - Ez kikészít!

-         Sajnálom, hogy ezt gondolod rólam – nagyon fájt, hogy ennyi idő után valóban képes azt hinni, hogy ártanék Bellának -, de nem fogok csak azért bocsánatot kérni vagy megbánni a tetteimet, hogy neked könnyebb legyen. Igazad van. A régi életem minden pillanatát élveztem, főleg amikor embereket öltem és nem bánom, mert valóban úgy hiszem, hogy vannak, akik nélkül jobb ez a világ. De már megváltoztam, évtizedek óta nem öltem embert és nagyon félreismertél, ha valóban azt hiszed, hogy képes lennék bármi olyasmit tenni, amivel a családodnak vagy Bellának ártanék. Ezt hidd el kérlek.

-         Családunknak. – hirtelen megölelt, de csak pár másodpercre - Szokd meg. – de mielőtt én is átkarolhattam volna már elindult kifelé.

-         Köszönöm. – suttogtam.

-         Ő is kedvel téged. – megállt az ajtóban és visszanézett – Jobban, mint gondolnád. – szája a Bella által imádott félmosolyra húzódott.

-         Ki?

-         Nagyon jól tudod kire gondolok. – megütögette a halántékát, majd kiment a szobámból.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés