„A vágytól részegen ébredő erő,
Tavaszi indulat, mélyről tör elõ
Belőlem,
Női kéz nyoma a testemen remeg,
A nyár forró szavát veled együtt értem meg.”

(Ákos: Minden, ami szép volt)

(Edward szemszöge)

Még mielőtt teljesen magamba roskadhattam volna Alice fájdalmas szavai hallatán – jobban mondva csak egy szót szólt, de az is elég volt – kivágódott az ajtó.

- Basszus, hogy miért nem lehetett nagyobb bejáratot tervezni ide! Alice vagy valaki, nem akarna nekem segíteni egy picikét? – mormogta a világ leggyönyörűbb hangja.

Elképedve bámultam a hatalmas dobozkupacra, majd vissza Alice-re, majd ismét a doboz következett és Alice.

- Aucs, azt hiszem, hogy most akadtam fent a kilincsben, ami… - Halk reccsenés hallatszott. - …sikeresen kiszakította a ruhámat.

Tuti, hogy hallucinálok. Ez nem lehet a valóság. Hiszen az előbb Alice azt mondta…

- Azt mondtam, hogy elment a városba beszerezni még pár cuccot – vágott közbe kobold húgom, mintha csak ő olvasna a gondolataimban és nem fordítva. – Csak soha nem hagyjátok, hogy az ember befejezze a mondatot. Utána meg kombináltok össze-vissza. Tipikus pasi szokás. Rém idegesítő.

Azzal elvonult egy másik sarokba, hogy az egyik nem megfelelően álló virágot megigazítsa. Én meg csak álltam ott, és tág szemekkel néztem a dobozokkal egyensúlyozó Bellát, aki ügyesen és kecsesen lavírozott a fel és le masírozó vámpírok között. Aztán Jasper szólalt meg mögöttem:

- Haver, szerintem, ha törleszteni akarsz, akkor most ideje lenne elkezdeni. – És volt olyan kedves, hogy még lökött is rajtam egyet a biztonság kedvéért.

Soha nem voltam az a gyáva nyuszi, de most mégis habozva indultam meg szerelmem felé és mindenre fel voltam készülve. Az a minimum, hogy felképel az ostoba viselkedésemért, ha nem fog kidobni az ajtón úgy, hogy a lábam se éri a földet.

- Segíthetek? – léptem oda hozzá, mire kikukkantott a dobozok mögül.

- Azt nagyon megköszönném – villantott rám egy elképesztő mosolyt, és könnyedén átpakolta nekem a dobozokat. – Alice-nek kell odaadni őket, ő tudja, hogy mit kell velük kezdeni.

A döbbenetem a tetőfokára hágott, amikor Bella egy könnyed csókot nyomott a számra, és egy „Neki kell állnom öltözni, mert nem leszek kész” mondat után már fel is suhant az emeletre. Mintha semmi sem történt volna reggel közöttünk.

- Jasper, odavinnéd ezt a nejednek? – nyomtam fivérem kezébe a dobozokat. – Nekem dolgom van.

- Persze – hallottam még a válaszát, aztán már csak a lépcsőfokokra koncentráltam, hogy a nagy sietségben ne essek hasra bennük.

A folyosó végén még éppen elkaptam Bella karcsú alakját, és meg mertem volna esküdni rá, hogy még egy kacér mosolyt is felvillantott, mielőtt eltűnt a szobájában.

Oké, ebből most lett elegem! – gondoltam, és sebes léptekkel megindultam a cél felé. Egy határozott mozdulattal löktem be az ajtót, és csaptam be magam mögött. Bella megpördült a tengelye körül és olyan szemérmesen takarta el magát, amin mosolyognom kellett. Nem mintha nem láttam volna már csodás alakját, és különben is még csak a szakadt felsője került le róla.

- Azt hiszem, hogy eltévesztetted az ajtót – vonta fel az egyik szemöldökét.

- Nagyon is jó helyen járok – fontam karba a kezeimet a mellkasom előtt és kényelmes testhelyzetet vettem fel a közeli karosszékben. – Most pedig lennél szíves elmagyarázni, hogy mégis mi ez az egész?

- Mi micsoda? – vágott értetlen arcot és a szekrényhez sétálva a farmerétől is megszabadult.

Nyeltem egy nagyot és aprót ráztam a fejemen, hogy tisztán tudjak gondolkozni, ami valljuk be őszintén, nem ment olyan könnyen, mint szerettem volna.

- Reggel még székeket vágtál hozzám, most meg… - Néztem végig csábos alakján. – Egy stripper is megirigyelhetné ezt a műsort.

- És szerinted egy stripper megcsinálná ezt? – kérdezte somolyogva, és a következő pillanatban már az ölemben ölt szemből. – Vagy ezt?

Ujjaival lepkeszárny könnyedén simított végig alsó ajkamon, és érintését követte a szája is. Nyelvével rajzolta körbe először az alsó, aztán a felső ajkamat, miközben a kezeivel megkereste a felsőm szélét és egy ügyes mozdulattal – és halk reccsenéssel – leszakította rólam. Még tudtam valamennyire, hogy a ház hemzseg a szuperhallású vámpíroktól, és mi most éppen nem egy csendes tevékenységbe kezdtünk bele, de amikor Bella a fogai közé csippentette alsó ajkamat, egyszerűen vörös köd borult az agyamra.

Őt akartam, ott azonnal és bármi áron.

Kezeimet végigsimítottam a nyakától elkezdve a gerince mentén le, egészen a derekáig, amitől borzongás futott végig a testén és felnyögött. Tenyeremet a csípőjére és a fenekére helyeztem, majd közelebb húztam magamhoz. Elszakadtam édes ajkaitól, hogy felsőteste minden egyes négyzetmilliméterét végigcsókolhassam, ahogyan hátrahajolt a karomban.

Elégedetten hallgattam sóhajait és apró nyögéseit, és kéjes mozdulatai is arról árulkodtak, hogy élvezi a dolgot. A hátát tartó kezemet becsúsztattam a melltartókapcsa mögé és az készségesen adta meg magát, hogy törékenynek tűnő testét már csak egy fekete csipkés francia bugyi „csúfítsa el”.

Egyik kezével beletúrt a hajamba, a másikkal pedig a vállamat karmolászta. Nyelvemmel körberajzoltam a köldökét, közben pedig megtaláltam a fekete csipkeanyag szélét is. Erre Bella egy kicsit hangosabban nyögött fel, amit nem hagyhattam szó nélkül, de azért a férfiúi büszkeségemet eléggé megnövelte.

- Ssshhh! – csitítottam belemorogva a bőrébe, de töretlenül haladtam lefelé. – Vagy egy tucat vámpír van a házban és nem kéne, hogy…

- Nem garantálhatok semmit, amikor az őrületbe kergetsz – motyogta.

- Én viszont azt garantálhatom, hogy nagyon, de nagyon ronda dogot fogok veletek művelni, ha most azonnal nem álltok neki öltözni! – dörrent ránk egy hang az ajtó túloldaláról, de nem igazán foglalkoztunk vele. – Egy óra múlva esküvő, szóval kapjátok össze magatokat. Utána annyit enyeleghettek, amennyit csak akartok!

- Alice, tűnj innen! – morogtam és szorosan húztam magamhoz Bellát, aki egy huncut mosollyal ajándékozott meg. – És különben is, majd én segítek Bellának vetkőzni… akarom mondani, öltözni…

Szerelmem a vállamra hajtotta a fejét, de nem azért, hogy lágyan megcsókoljon, hanem hogy igazi vámpír módjára beleharapjon a nyakamba.

- Aúúú! – nyögtem fel, és a következő pillanatban már a szőnyegre tepertem Bellát, aki halkan kuncogott. – Te kis szörnyeteg!

- Rendben, most lett elegem ebből! – csattant fel Alice. – Tízig számolok, és utána bemegyek, de akkor nem állok jót magamért. Ha tíz másodpercen belül nem lesz kint Edward, én… - harapta el fenyegetően a mondat végét.

- Bezártad az ajtót? – kérdezte kedvesem a nyakamat karolva át.

- Nem igazán azon járt az eszem – mormoltam az állának.

- Pedig az Emmett-incidens után megtanulhattuk volna – suttogta és durcásan eresztette el a nyakamat.

- Na! – méltatlankodtam, amikor a mellkasomnál fogva tolni kezdett hátra. – Ez most mi?

- Ez, szívem, az, aminek látszik! – sóhajtotta. – Be kell fejeznünk, mert a házisárkánytól nem lesz nyugtunk, az biztos.

Felkelt és magára húzta az ágytakarót, majd duzzogva lehuppant az ágy szélére. Pár pillanatig gondolkozott, majd felcsillant a szeme.

- Viszont folytatása következik, hiszen Alice azt mondta, hogy utána annyit enyeleghetünk, amennyit akarunk!

- Igen, de egy ilyen esküvő baromi hosszú – sóhajtottam fel, de én is feltápászkodtam a földről, és az ajtó felé vettem az irányt.

Nem értem el a kilincset, amikor két kéz kulcsolódott a derekamra, és egy lágy hang mormogott bele a hátamba.

- Tény, de közbeiktathatunk egy kis szünetet is – csókolta meg a lapockámat. – És különben is, van egy hatalmas, fehér zongora a földszinten, amit tönkre kéne majd tennünk, nem gondolod?

Erre az ötletre elmosolyodtam, és már nem is tűnt annyira kínzónak az a gondolat, hogy nélküle - jobban mondva a közelsége nélkül – kell eltöltenem néhány órát.

Persze akkor még nem tudtam, hogy milyen ruhának nevezett, az én megőrjítésemre kitalált anyagba fogják drága jó testvéreim őt beöltöztetni…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés