Hirtelen megcsörrent a telefon anya zsebében, mire mindenki odakapta a tekintetét. A légkör állt, ez érezhető volt, hiszen nem erre számítottunk, őszintén, szerintem apa sem ezt akarta mondani…

De meglepő, hogy eddig erre nem is gondoltam.

Míg anya előhalászta a telefont, Esme nagyi a nappaliba invitálta az új vendéget. Félszemmel még láttam, ahogyan anya a konyhába veszi az irányt, de annyira nem érdekelt ki lehetett az vagy mit akarhatott, mert csak arra tudtam figyelni, hogy a féltestvérem itt van. Nem is tudom, hogyan tudtam kiejteni ezt a szót magamban… olyan abszurd. Végülis, nem is látom a hasonlóságot köztünk, és az nem mentség, hogy nem egy anyánk van… az… teljesen mindegy.

Apa előre ment, és míg ő is anya után kutakodott, azért figyelt arra, nehogy lássák rajta, hogyan érzi magát. De én tisztán láttam, hogy több dolgon is töri a fejét. Kár, hogy azokat én nem tudom. Bár, ahogyan nézett… nem valami jó gondolatai lehettek, ugyanis ez volt a „ennek nem örülök, sajnálom” nézése. Vagyis…

- Lana, szerintem kezdjük a bemutatkozással – ajánlotta apa halkan.

Lana arca rejtve volt előttem, hiszen nekem háttal ült, mint Kathrine és Esme is, csak Carlise-t láttam oldalról, és apát szemből, aki állt. Pontosabban a tv előtt.

- Azt már tudom, ti kik vagytok, nem kell mesélnetek, mindegyikőtök történetét kívülről tudom, mint mondtam, sokat hallottam rólatok, de ti… még nem hallottatok rólam semmit, nem de bár? – kérdezte.

Apa bólintott.

- Így van, csupán azt tudtuk, hogy Volturi tag vagy… és most a kérdések! – mondta előrébb lépve, mire Lana mintha ijedt lenne hátra hőkölt.

- Nem kell sietni, hiszen még azt sem tudom… ti sem tudjátok, ki vagyok valójában… miért csapnánk bele a közepébe? – kérdezte.

Apa megállt, kicsit megingott, ahogyan láttam. De bennem is túl sok kérdés volt, és nem akartam arra fecsérelni az időt, hogy üdvözöljük…

- Tudod… apa – nyomatékosította a szót Lana -, éveket vártam arra, hogy végre megismerjelek, miért van szükség arra, hogy minél előbb tudjátok az igazságot? – kérdezte szomorúan.

- Mert itt egy káosz van, hirtelen történik minden, de senki nem akar semmit mondani – felelt apa. – Értem én, hogy meg akarsz ismerni… nekem… is… új… ez a dolog… de nem könnyebb úgy, ha rögtön elmondod az okokat? Utána bőven van még idő arra, hogy megismerjük egymást.

Lana lemondóan sóhajtott.

- Mit is tehetnék? Túlerőben vagytok! – nevetett. Szerintem ez idegesítő volt, nem vicces.

Lucein előre lépett, majd egyenesen felé hajolt.

- Talán nem.

Lana bólintott felé, mintha csak a királynője lenne, majd visszanézett apára.

Mennyire fennhéjázós… rágott a méreg belülről, hogy… ilyeneket csinál, már a viselkedése is irritált, nem hogy még hogy kéreti magát… undorító…

Ha Jacob nem lett volna mögöttem, és nem küld nyugtató hullámokat – amellett, hogy ő is ideges és félt – akkor tuti, hogy neki megyek…

- Rendben, Aró elég régóta figyelt engem. Még gyermekkoromban bukkant fel… kérte, hogy tartsak vele, és én bele mentem… na, jó, nem voltam már annyira kicsi, de nem bántam meg. A volturinál remek életem volt, nem olyan, mint hiszitek. Igaz, Aró szereti a kihívásokat és megszerzi azt, amit akar, belül jó. Ő árulta el hol is van az apám pontosan, mesélt nekem rólad, Edward. Mindig is éreztem vágyat az iránt, hogy megismerjelek, de amit anya mondott… túl kevés volt ahhoz, hogy még csak el tudjak indulni valami nyomon, hogy megtaláljalak… de Aró volt az, aki felismert a rajzom alapján, ő mondta el, hol élsz… én meg… mint tudni illik, elmondtam anyának, aki rettentően boldog lett és meg akart keresni… nem akartam, hogy tudd, honnan jövök, mivel Aró elmesélte legutóbbi találkozásotok okát… - nézett félszemmel hátra, mire morogtam egyet – és úgy gondoltam, nem kéne tudnod honnan jövök, nehogy előítélettel nézz rám, mikor megismersz, szeretném ha tudnád… nem vagyok gonosz… és szeretnék a lányod lenni, teljesen és őszintén – fejezte be. A mondandója alatt csend volt és az én egyetlen morgásomat kivéve még Jasper lehetett az, aki észlelte a szobában forgó dolgokat. De én teljesen kész voltam…

Hogy ő már mindent tud… őszintén… oh, mint egy mese tökéletes teremtménye, ahol ő a fő gonosz… ha apa ennek bedől, akkor hülye!

Apa rám villantotta acél kemény arcát, amiből tudtam, hogy vissza kéne fognom magam, mégsem ment. Gondolatban addig jutottam, míg már én magam nem voltam önmagam.

- Oh, értem, akkor felesleges bárkit is bemutatnom neked. – felelte apa kissé szégyenkezve.

Lana úgy bólintott, mint aki megérti a helyzetet, de én ezt kihasználtam.

- Tényleg felesleges, apa? – nyomtam meg az apa szót cinikusan.

- Nessie, ez most nem alkalmas a…

- Akkor mikor alkalmas? – léptem előrébb mérgesen. – Mindig halogatod… állandóan… komolyan nem értelek! Az előbb mondtad, hogy nem is hasonlítotok! Könyörgöm! Lana, magyarázd el, miért is van ez? Vagy Kathrine? – kérdeztem eléjük lépve.

A látvány magáért beszélt, apa vonásait teljesen elfedte, valami más… valami ismeretlen, véletlen? Vagy át akarnak verni?

Lana szúrósan nézett rám, míg Kathrien szóhoz sem jutott.

- Nessie, jobb lenne ha…

- Nem, nyugszom, meg – tagoltam a szavakat dühösen.

- Komolyan nem látsz át a szitán? Volturi, gyerek, hasonlítás… egyenlő: hazugság. – mondtam rá nézve. – Te sem lehetsz ennyire ostoba, hogy elhiszed a meséjüket!!

- Elég volt, Nessie, fejezd be! – kiabált rám apa, mire Jacob rögtön elém állt, morogva vicsorított barátjára.

Apa ellenben nyugodtnak látszott, még ha a hangja nem is volt az.

- Tudjátok mit? Mindenki nyugodjon meg! Semmi gond nem lesz itt! Nessie, miért vélekedsz így? – kérdezte nagyapa, míg Rose, Emmett, Jasper és Alice is körénk álltak, hiszen apa hangja őket is megrendítette. Nekem kifejezetten rosszul esett, és ha mérges is voltam vagy csak a féltékenység beszélt belőlem, úgy gondoltam nem ezt érdemeltem volna. Mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy a jól begyakorolt szövege csak álca, bár az egész igazság, a valódi ok, amiért itt van, még homályban van.

- Jobb lenne, ha most elmennél, a testvéred most érkezett és hogy köszöntöd? – kérdezte apa feldúltan, csak tudnám mire ez a nagy érzelem, meg átpártolás…

- Rendben! Elmegyek, de akkor nem is jövök vissza! – mondtam nyugodt hangon, mire Rose felnyüszített halkan.

A család tagjai felszisszentek, de már késő volt. Megragadtam Jacob karját és kivonszoltam az ajtón.

Bella

- Halló? – szóltam bele a telefonba. A vonal túlsó felén csend volt, de pár pillanatnyi hallgatás után valaki belenyöszörgött. – Halló? Van ott valaki? – kérdezgettem, hiszen nem értettem ki az, és miért nem szól bele.

- Bella – jött az erőtlen válasz, majd szenvedélyesebben, majd hangosabban. – Bella, Bella, Bella, az istenit! Merre vagy? Jól vagy? – kérdezgeti a telefon másik végén Charlie, immár ijedt és ingerült hanggal.

- Apa, apa, hé, nyugodj meg! Minden rendben van! Itthon vagyok! Mi a gond? – kérdezgetem, de egyre csak a nevemet ismételgette, amit nem tudtam mire vélni, vártam már pár pillanatot, hogy lenyugodjon, majd nyugodtan újra beleszóltam.

- Apa, nyugodj meg, kérlek! Jól vagy? – kérdeztem. Fogalmam nem volt róla, miért ilyen a hangja, vagy egyáltalán miért kérdezget butaságokat. Mégis hol lehetnék? Otthon! Immár 9 éve!

- Mégis… megmagyaráznád nekem azt, hol vagy 3 napja? – kérdezte kifújva a levegőt.

Megdermedtem, hiszen a napokban itthon voltam, talán vadászni mentem el, de… mégis miért kérdezi ezt? Tegnap este kitöröltük az emlékezetét! 3 nap? Miről beszél?

- Miről beszélsz? Milyen 3 nap? Tegnap jártam nálad… emlékszel? – puhatolóztam, hiszen lehet, hogy csak félrebeszél, és nem akarja kimondani, hogy emlékszik…

Ha emlékszik, az azt jelenti, hogy veszélyben van, ami… katasztrofális, hiszen egy volturi tag van a házunkban!

Kezdtem pánikba esni, mikor nem szólt bele.

- APA? Ott vagy? - Szólongattam hisztérikusan, miközben össze vissza járkáltam a konyhában. Inkább idejöttem, mint elhagytam volna most a házat, habár nem mintha ezt nem hallhatták volna a többiek is, de jelen helyzetben az sem érdekelt volna, ha felakasztanak.

- Bella, ne hazudozz itt nekem! Mit csinált veled? Esküszöm, ha bántott én… - hallgatott el, mire ismét nyöszörgés hallatszódott.

- Elmondanád, miről beszél apa? Nem értem! Én itthon vagyok… Edwarddal… Nessievel… a családdal… milyen 3 nap? Ki bánt? Tudod, hogy Edward nem bántana… elég jól ismered már őt! – fakadtam ki. Hiszen… mégis, hogyan juthat ilyen az eszébe? Talán azzal, hogy elvettem az emlékeit kicsit összezavarodott? Talán, hiszen… ilyenkor kiesnek dolgok…

- Ki az a Nessie? – ért a váratlan kérdés, mire megállt a légzésem. Nem emlékszik a saját unokájára?

- Az unokád, ki más? – kérdeztem vissza hitetlenül.

- Bella… szerintem észrevettem volna, ha az esküvődön terhes lettél volna! – oktatott ki Charlie, mire úgy éreztem, hogy a telefon is megfagy velem együtt.

Charlie, nem hogy nem tudja, ki az unokája, de ráadásul azt hiszi, hogy…

Nem az nem lehet – ráztam a fejemet! Nem lehet, hogy az emlékei egészen a nászutamig törlődtek!

- Visszahívlak, de tudd, hogy jól vagyok, Carlise itt van… valami fura betegséget kaptam el, de már javulok, maradj ott, ahol vagy. Később hívlak! – azzal lecsaptam a telefont és meg kellett kapaszkodnom a konyha pultba, hogy ne essek össze.

Azt hiszi… biztos vagyok benne, hogy azt hiszi, hogy most kéne haza jönnünk Edwarddal a nászútról… a hangja ijedt volt, zaklatott, amikor haza jöttem Edwarddal a nászútról terhesen, ugyan így hívott, mikor nem jelentkeztünk hosszú ideig! Nem lehet, hogy a történelem megismétli önmagát!

Talán csak beképzeli, pillanatnyi elmezavar… de nem lehet, hogy majdnem 9 év esett ki az emlékeiből! Ez nem lehet!

Hirtelen veszekedés hangjai rántottak ki sokkomból, mire azonnal kirohantam a nappaliba, de már csak azt láttam, hogy Edward a fejét fogva próbál, arrább húzódni testvérei haragos öklei elöl.

- Hogy lehettél ekkora barom? Miért kellett ezt csinálnod? Most örülsz! Elüldözted! – kiabálta Alice mérgesen.

Ahogy tudtam odafurakodtam közéjük, és megpróbáltam leállítani a haragos testvérek beszédét, sikertelenül.

Belül ordítottam, hiszen annyi minden történt ebben a pillanatban, hogy azt se tudtam hol áll a fejem. A gondolataim kavarogtak, a kezem remegett és úgy éreztem, mindjárt kitör belőlem valami, amit már régen benntartok: egy dühroham.

Minden erőmet és hangomat össze kellett szednem hozzá, hogy üvölteni tudjak, mivel a körülöttem lévők mindenki beszélt, kiabált, és csapkodott.

- Mindenki azonnal fejezze be! – üvöltöttem farkas hangon egy nagy morgás kíséretében. Nem azt a reakciót váltotta ki hangom, amit akartam, nem lett csend, dermedtség, csaknem még nagyobb ricsaj, és már éppen kitörtem volna az ablakot, amikor megéreztem Edward meleg kezeit a csuklómon.

- Arra még szükség lesz… - szólt csendesen, szolid hangon, alig hallottam.

Nem értettem ezt mire mondta, de se szó se beszéd megálltam. Bármit, amit ő kér.

Fogalmam nem volt róla, hogyan tudnám lenyugtatni a kedélyeket, főleg, hogy még Carlise is társul hozzájuk. Minden olyan furcsa volt és össze vissza, hogy a nagy zűrzavarban el is felejtettem látogatóinkat, és mikor odapillantottam a kanapéra és megláttam, hogy 3 vendégünk nyugodtan szemléli őrült családunkat vettem egy mély levegőt és épp alig szólaltam meg.

- Mi folyik itt? – kérdeztem Edwardtól, aki nem nézett a szemembe.

Tudtam, hogy van valami, ebből is, de ennyire még nem bolydult fel az egész család. Sőt, nem is volt itt mindenki, Rosalie és Jasper hiányoztak, Emmett és Alice pedig egyszerre csak gondolták magukat és kiugrottak az ablakon, de előtte csúnyán néztek Edwardra, aminek az oka rejtély volt.

Carlase utánuk kiabált valami nem túl szépet, hogy álljanak meg, mert rossz vége lesz, de neveletlen gyerekek módjára nem hallgattak rá csak mentek, mint a vak ló.

De hol van Nessie? És Jacob? Nem láttam őket, mikor berohantam…

Egyáltalán nem tudtam hol áll az eszem, ezért számhoz kapva próbáltam átgondolni a helyzetet.

Nem ment, mert az agyam cikázott és éreztem valamit a szívemben: fájdalmat…

Mi lehet ez. Képtelen voltam mozdulni, mintha valamilyen erő megbénított volna, nem lehet, hogy véletlen, hiszen…

Edward is kínlódott, mert láttam, hogy kezeit próbálja feljebb vinni csuklómon, sikertelenül. Kétségbeesve próbáltam kiszabadulni, emelni a lábamat, gondolkodni egyszerre, de nem ment mindkettő, ezért csak csiholtam és fújtattam. Olyan gyorsan jött az érzés, hogy a szemeim kidülledtek, majd visszaereszkedtek, aztán megdermedtem.

Még láttam, hogy Carlise és Esme is hiába próbálják meg megmozdítani egyetlen végtagjukat, nekik sem sikerült.

- Mi ez? Miért nem tudok megmozdulni? – kérdeztem c hangon Edwardot.

- Nem tudom, mintha…

- Lana, ennek nem ez a módja… kérlek! – szólt Kathrine nyugodt hangon. Megsimogatta lánya hátát, de ő csak vállat vont.

- Csend lett és megálltak? – kérdezte költőien.

Kathrine elnézően sóhajtott, majd felállt és odalépett Edwardhoz.

- Nyugodj meg, kérlek! – kérte Edwardot.

- Mi ez? – szűrte Edward a fogai közül.

- Csak tedd, amit mondtam!

Nagyon nem tetszett, ahogyan Edwardhoz beszélt, főleg, hogy a karjára tette a kezét, de meg sem tudtam mozdulni, mit tehettem volna?

Csak morogni tudtam, de Kathrine mit sem törődve vele elvette onnan a kezét, mire megnyugodtam. Hah, megnyugodtam, maximum lejjebb ment „vérnyomásom”.

Edward ezután kilökve a kezeit szabadult ki, majd utána én is. Úgy engedett el az a valami, mintha csak eltűnt volna egy fal előlem, ami megakadályoz a mozgásban.

Igazából nem is lehet rá szavakat kifejezni, érezni kell. Mintha jeget öntenének a testedre, ami nem hideg, mégis az jut róla eszedbe.

Fújtatva léptem oda Carlise elé, aki megmozgatva öklét nézett fel rám.

- Mit történt itt, míg kint voltam? – kérdeztem számon kérőn, hiszen ő sem szokott csak így kiabálni.

Komolyan nézett rám, majd elnézett fölöttem és én automatikusan követtem a pillantását.

Edwardot nézte, aki bűntudattal nézett rám.

- Edward?

Csend volt a nappaliba, helye sem volt az előbbi hangos ricsajnak, amit még a diszkóban mulatók is megirigyelhettek volna. De volt helyette más: tömkeleg érzelem.

Az érzelmek, melyek olyan intenzitással hatottak rám, hogy még azt is alig bírtam kivárni, míg Edward válaszol. Elfogyott a türelmem.

- Nessie… elment – ejtette ki a szavakat száraz hangon.

Olyannyira sütött róla a saját maga iránt érzett gyűlölete, hogy még mindig nem nézett a szemembe.

- Miért? – kérdeztem elhűlve.

Miért mehetett el? Talán civakodtak? Persze, hogy én nem figyeltem semmire, pont most, pedig a lányomnak szüksége volt rám! Erre én? Épp azon agyalok, az apám miért kérdez butaságokat!

- Valaki mondjon már valamit, a fenébe is! – kiabáltam túl a ház csendjét.

A vendégek szótlanul és ártatlan képpel álltak, nem szóltak, vagy tettek semmit. Biztosan élvezi ez kis csitri, hogy felbolygathatja egy család nyugalmát, az anyjáról nem is beszélve! Ha egyszer kiderül róluk valami… esküszöm, első körben fogom megölni őket!

- Nessie kiborult, ennyi volt az egész… elment, a farkassal… a többiek erre őrjöngeni kezdtek, az a szőke nő utána ment azzal a másik szőkével, és akik itt maradtak többiek kiabáltak Edwarddal, mert elküldte őt. Jöttél te, teljesen, mint egy őrült, látszott, hogy az eszed máshol van nem voltál képes rá, hogy megfékezd ezt a banzájt, mi meg nem tudtunk mit tenni, ebbe nem avatkozhattunk be, ezért egyedül Lana cselekedett. Hogy legalább itt nyugodtság legyen – hadarta el Kathrine lesütött fejjel.

Éreztem, hogy fekete a szemem, és miután megnéztem azt a kis szörnypoklot, mit sem szólva kiviharzottam az ajtón.

Egyenesen a közös otthonunk felé futottam, mert még jól érezhető volt Nessie illata, csupán pár perces. Jól ismertem már, és csakis 2 helyre mehetett. Vagy a saját helyére, amit jelen esetben kizártam, vagy Jacobhoz.

Szörnyen dühös voltam Edwardra, hogy ezt mondta neki, épp hogy kibékültek, erre most megint fájdalmat okoz neki. Mégis, miért? Az lehet, Nessie sem szent, mert túl nagy a szája, de hogy küldhette el? Tudnom kellett, de annyira intenzív volt bennem a vámpírösztön, hogy egyszer csak megálltam és tőből kicsavartam egy fát. Nem dobtam el, csak tartottam és hangosan sikítottam egyet, nem érdekelt, ha a városban is hallják, legalább lesz témája a pletykafészkeknek meg az új suhancoknak.

Amint kellőképpen összezsugorítottam szerencsétlen fát, tovább futottam, szinte lendületből, és a kilincsel sem bajlódva – bár nem is kellett, mivel az ajtó tárva nyitva volt- berontottam a házba.

Rögönt a bejárati ajtónál jobbra volt Nessie szobája, ahol éreztem a jelenlétét és már régen hallottam a gyors szívdobogását. Jacob az ajtóban állt, teljesen elállva az utat.

- Nessie – fújtattam, habár feleslegesen, talán csak a dühöm miatt volt.

Jacob megfordult és mérgesen nézett rám, habár nem tudtam mit vétettem, nem is érdekelt, csak hogy megállítsam a lányomat.

- Nessie, kérlek, ne… - könyörögtem és próbáltam arrébb tolni Jacob nagy testét, de nem kellett erőlködnöm, mert egy kicsi lökés után arrébb állt.

Rögtön Nessie sürgősen pakolászó testéhez léptem és megállítottam abban, hogy még több ruhát tömjön bele fekete utazó táskába.

Azon nyomban a nyakamba borult és keservesen sírni kezdett. Magamhoz öleltem és vigasztalóan ringattam, miközben én is elkezdtem sírni, habár könnyek nélkül.

- Ennyit számítok neki? Hogy csak így képes eldobni? Egyszerűen elküldött anya… nem érdekelte… - sírta hangosan, panaszos gyermekhangon.

Nessie gyerekes volt, a maga vicces módján, de komoly is tudott lenni, és mivel eddig nem volt semmi gond, nem volt oka sem rá, hogy ne legyen vidám, de most rákényszerült arra, hogy 9 év után egy hét alatt többször sírjon. Tisztában voltam vele, hogy ez Edwardnak sem jó, de néha el tudta veszteni a fejét, ha már tényleg sok rajta a nyomás. Főleg, úgy, hogy minden az ő hibája volt.

- Csss, nem mész sehová, nem engedem! – sírtam én is, hiszen a lányom volt! Nem engedhettem, hogy pillanatnyi szavak miatt csak így elmenjen! Nem véletlenül történt, nem is akárhogyan és nem is akármikor. Azelőtt soha nem volt példa ilyenre, főleg, hogy Nessievel.

És most a szívem megállt. Úgy éreztem. Kegyetlenül lüktetett, dobogott, és facsarodott össze. De már nem is az volt a lényeg, hogy a szívem. A fontos, most az volt, hogy Nessie megnyugodjon, később is tudunk azzal törődni mit történt, miért, hogyan!

Még azt is elfelejtettem kétségbeesett szülőként vigasztalásomban, hogy gabalyodás van Charlie emlékeivel.

- Nézd Nessie, apa nem komolyan gondolta, de érezd át a helyzetét, milyen nehéz most neki… egy másik lány… tudom, hogy fáj, hogy más is van és tudnom kellett volna, hogy beszélnem kellett volna veled… hibás vagyok, hogy nem készítettelek fel! De ne hibáztasd az apádat! Ezeket elküldjük innét a fenébe és visszaáll a rend és béke, nyugalom édesem! Tudod, hogy nagyon szeretlek, és nem engedem, hogy bántsanak, soha, érted soha? Nem fognak ki rajtunk! Mi Cullenek vagyunk, emlékszel? Még a volturi is elmenekült! – hajtogattam a monológot, mire Nessie keserves zokogása alább hagyott. De ugyan úgy sírtunk és bár őszintén beszéltem, és tényleg szörnyen dühös voltam, önző módon ő volt itt az egyetlen, aki most mellettem tudott volna lenni és nem akartam, hogy elmenjen.

- De nem maradok itt – szólalt meg pillanatokat követően, rekedt volt a hangja.

Eltoltam magamtól és könyörögve néztem rá, nem tudtam mit mondani.

Önállóan dönt, de meg tenni azért megpróbálok mindent, hogy itt maradjon.

- Kérlek, Nessie, az apád…

- Tudom, de ezekkel nem maradok egy légtérben. Annyira irritáló az egész lényük és nem, nem érdekel senki, amíg el nem tűnnek innen, ne számíts arra, hogy ere a környékre lépek. Jacobnál leszek, ha kell valami, látogassatok, szívesen látlak titeket, de ide addig nem jövök… - mondta mereven. Tisztán észrevehető volt a tekintetében az, hogy halálosan komolyan gondolja, de általában amit kimondott, úgy is volt.

- De…

- Anya, én is nagyon szeretlek, és tudnod kell, hogy te vagy a legcsodálatosabb anyuka a világon! Nem is kívánnék többet! – szólt halkan, majd felvéve az ágyról a táskát, az ajtóhoz lépett.

- Indulhatunk? – kérdezte Jacob, mire én felállva megfordultam – mivel az ajtónak háttal ültem – és rájuk néztem.

Jacob megfogta Nessie kezét, aki bizalmasan tekintett rá, majd pillanatnyi csend után rám nézett, és szemében csillogással, szomorú hangon így szólt:

- Mond meg a többieknek, hogy szeretem őket, és apának… neki nincs üzenetem – mondta, azzal hátat fordítva kiment a helységből. Jacob még állt velem szemben egy ideig, majd odalépve hozzám megölelt.

- Vigyázz rá kérlek! – kértem és éreztem, hogy ismét csípni kezdi a torkomat a mérgem.

- Minden egyes nap ezt teszem, ha hagyja – mondta és mikor elengedett halványan rám mosolygott. Ilyenkor volt az én Jacobom. Az, akit annyira szerettem.

- Magadra is vigyázz! – nyúltam arcához.

Bólintott, majd ő is eltűnt és én egyedül maradtam a lányom szobájában, a könnyeimmel küszködve, és próbálva elnyomni magamban a sötétséget…

- Valamit meg kell beszélnünk! – léptem be a hatalmas nappaliba. A szemek egymás után tapadtak rám, ahogyan nem is kis léptekkel becaplattam középre.

Immár teljes volt a család, egy két ember kivételével. Már a többiek is visszajöttek és látszólag nyugodtan ültek a helyükön. Csupán a szemükből áradó feketeség árulkodott lelki állapotukról, és ahogyan Edwardra pislogattak, főleg Alice és Rosalie.

Mit lehet tenni? Mindent megtudni, vagy kihajítani innen őket, egyszer s mindenkorra…

- Nessie? – kérdezte rögtön Edward.

- Érdekel? – kérdezte gúnyosan Rosalie, de Edward csak begubózott és nem szólt semmit.

- Elment – néztem bele Lana szemeibe, amik ártatlanságot tükröztek, de kár, hogy esélyt sem akarok adni annak, hogy bebizonyítsa milyen. A volturiból jöttek nem lehetnek mások csakis kegyetlen gyilkosok, és mint Edward is mondta, nem is hasonlítanak, annál inkább valaki másra… de nem jut eszembe senki, akihez hasonlíthatnám, de a vonásai…

- Miről szerettél volna beszélni? – kérdezte Carlise.

- Mindent el kell mondaniuk! És után el kell menniük! – mondtam felé nézve.

Carlise szemeiben láttam az egyetértést, de nem szólt, nem is kellett, mivel évek múltán tudom, milyen reakciója mire vonatkozik.

Anélkül, hogy törődtem volna Edward reakciójával vagy a többiekével a vendégekhez fordultam.

Úgy döntöttem, míg az otthonomban egyedül maradtam, hogy most az én taktikám szerint fogunk játszani, és akinek nem tetszik, elmehet. Akár én is elmegyek, ha ez kell. Elegem volt a tétlenkedésből, a sok fájdalomból és a sok-sok megválaszolatlan kérdésből.

- Jobb lenne, ha hanyagolnánk a kedves üdvözlési és csevegő köszöntést, mert mindenki tudja ebben a teremben, hogy nem vagytok szívesen látott vendégek itt, úgy…

- Bell, ennek nem most és itt van az ideje, nem lehetne… - szólt közbe Edward, de szúrós tekintetem és kemény hangom belé is fojtotta a szót.

- Nem kértem senkinek a kommentét, jobb lesz, ha most rám bízol pár dolgot – mondtam neki és mintha mi sem történt volna, folytattam a mondatomat. Őszintén, a dühöm újra irányított, és most az egyszer örültem neki, mert félre tudtam tenni az Edward iránt érzett szerelmemet és végre azt csinálni, amit már rég kellett volna.

- Úgyhogy, vagy elmondjátok ittlétetek okát, vagy elmentek, ezt a családot nem hagyom, hogy szétrobbantsátok, főleg úgy, hogy egy Volturi van köztünk, ami ebben az esetben érdekes, és cseppet sem meglepő – néztem egyenesen Lanara, aki fennhéjázón tekintett vissza. Mintha rögtön megfordult volna az a bizonyos álca…

Mikor megláttam, már akkor tudtam, hogy nem stimmel vele valami és ezt az álláspontot támogatni fogom, látva azt is, hogy Volturi.

- Ennek mi köze ahhoz, hogy csak az apját szerette volna megismerni? Bella… nem értelek titeket… miért hiszitek, hogy mi rosszat akarunk? Csak… szeretnénk azzal lenni, akit ti is szerettek! Olyan nagy kérés? És ha Volturi, a lánya? Szerintem te nem ismered őket, és nincs jogod hozzá, hogy rossz véleménnyel legyél róluk! – szólt védekezőn Kathrine és felállt, mutatóujját felém mutatva.

Meglehetősen felingerelt ez a beszédhang, ezért a szokottnál is ellenségesebben válaszoltam vissza.

- Nem a te családodat akarta elpusztítani évekkel ezelőtt, és mint tudjuk, nem adják fel. Lehet, nem ismerem őket olyan jól, mint te, de elég jól is merem őket ahhoz, hogy tudjam, mindenek, de nem jók! És biztos vagyok benne, hogy ők küldtek ránk titeket! Ne…

De mondatom elveszett, ugyanis hirtelen bennem akadt a szó. Felfoghatatlan volt az, amit mondtam, de még inkább az, amit Lana művelt, mikor az utolsó szavak elhagyták a számat.

Lana szó szerint vadász pózba ereszkedett és úgy nézett rám, mint egy vadra. Hirtelen meglepetésemben nem csináltam semmit, de nem is kellett, mert Edward és Emmett elém állva tágították. A többiek is felálltak, végszükség esetére, míg Lucien Lana felé mozdult.

- Elég! Ne kezdjetek el verekedni, mi értelme? Nem lenne jobb mindenkinek, ha igazat mondana mindenki és nem egymást bántva beszélnétek? – csitított mindenkit Esme, de nem hatott.

- Nem ismersz minket, és ezért lesz a végzeted a halál, Cullen! – fröcsögte Lana, majd egyetlen kecses mozdulattal kiröppent a szobából.

Én csak álltam ott, mozdulatlanul és azon töprengtem, mit is tehetnék. Nem mert már megszólalni, mert most legkevésbé lenne ésszerű, mozdulni sem, hiszen a pillanat heve lelassított és a szavak, amik a tudatomig hatoltak…

„a végzeted a halál, Cullen”… ez…

Úgy széledt szét mindenki, mint a halak a kaja idejekor egy csoportba tömörülnek.

Lehajtott fejjel néztem magam elé, azt hittem jó ötlet, de tévedtem. Így semmit sem szedtem ki belőlük, de ha már itt vannak, van időm még, hogy rábírjam őket…

Csak figyelnem kell. De mi van, ha a megérzésem csal és tényleg azért jöttek, hogy lássák Edwardot? De akkor minek ide ez a hatalmas vámpír? Mire ez a nagy titkolózás? Ha valakit akarnak látni, akkor elmondják neki az okokat, de így? Mire másra lehetne következtetni?

Csak azt tudtam, hogy sok rejtély van, amit meg kell oldani, és még több az érzelmi állapot.

Ha ennek vége lesz, hálát adok az égnek, hogy vámpír vagyok, mert ennyi érzelembe, nem csak Jasper hal bele mindjárt, hanem még én is.

Nessie nincs itt, ami üressé teszi a kedélyállapotomat és lehangol, Edward szörnyen érzi magát és a többiek meg haragszanak rá. Az új vendégek titokzatosak és nem vagyunk előrébb…

Úgy érzem, el vagyunk átkozva, hogy ránk csak a gondok jönnek. Próbáltam hasznosan eltölteni a napfelkeltéig megmaradt időt, és mivel most mindenkinek pihenésre volt szüksége, senki nem beszélt.

A holnappal is új fejezet nyílik az életünkben, ugyanis elmondom Carlise-nak mit tudtam meg ma éjjel.

Ha Charlie nem emlékszik a nászutam utáni időszakra és az unokájára, sok minden megváltozott. És még nem is tudunk mindent, és azt hiszem, holnap a lehető legtöbb dolgot kell átbeszélnünk, kettesben.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés