-         Alice, tudod, hogy imádlak és te vagy a kedvenc nővérem, de elárulnád mi ez a kétségbeesett ruhakeresési expedíció a gardróbomban?

Alice már órák óta a szobámban vagyis, hogy pontos legyek a ruhásszekrényemben dekkolt és hümmögő hangot közepette ásta be magát ruháim mélyére. Én pedig kényelmesen feküdtem puha ágyamon és vártam, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége, de ennyi idő elteltével kezdett elfogyni a türelmem és különben is, ha Alice ilyen hévvel veti bele magát a ruhaválogatásba abból számomra semmi jó nem sülhet ki.

-         Látomásom volt! – felelte kurtán.

-         És?

-         Láttam, hogy Connor és te… - félbeszakította mondanivalóját és a már jól ismert hümmögő hangot adta ki - Ezt azt hiszem… Nem, mégsem. – csalódottan felsóhajtott.

-         Connor és én… Mi? – hirtelen különös izgatottság lett úrrá rajtam már csak attól, hogy egy mondatban említ minket.

-         Sajnálom, nem mondhatom el. Nem akarom befolyásolni a döntésedet, de hiperszuperextra fantasztikusan kell kinézned! – itt léte óta először dugta ki fejét a gardróbomból és rám villantotta a már jól ismert vakító mosolyát.

-         Alice, tudod, hogy ilyenkor a frászt hozod rám. – felültem és aggódó arccal néztem az újabb földön kikötő ruhakupacot.

-         Adtam én valaha is okot arra, hogy… - kezdett bele, de ismét félbeszakította modatát - Oké, erre inkább ne válaszolj! – felnevetett, de nevetését, mintha kis idegesség színezte volna - Ezúttal viszont esküszöm, hogy semmi okod nincs az aggodalomra.

-         Ohh most már sokkal nyugodtabb vagyok. – újfent kidugta fejét és még szélesebb vigyort villantott felém, mint az előbb - Úgy látszik nem érezted az iróniát a hangomban. – mondtam kissé durcásan.

-         Dehogynem, de tudom, hogy mit láttam és azt is tudom, hogy minden szuperül fog alakulni.

-         Ha te mondod. – hagytam rá, Aliceszel úgy sincs értelme vitatkozni.

-         Ó, ezt még nem is láttam. – újabb hümmögő hangot hallatott és 1 másodperc múlva felkiáltott - Ez az a ruha!

Amióta Alice gyönyörű hullámokat varázsolt a hajamba, az arcomat pedig egyszerű mégis elegáns sminkkel emelte egy másik dimenzióba és rám erőltette az általa kiválasztott ruhát – a fejemen végzett korrektúra után kizavartam - nem voltam hajlandó kimenni a fürdőszobából és beengedni se voltam hajlandó senkit. Persze nem azért, mert szörnyen néztem volna ki – ugyan nem néztem meg magam a tükörben, de nővérem stílusérzékében maradéktalanul megbíztam -, de mégsem bírtam kimenni. A végtagjaim remegtek, mintha kocsonyából lettek volna, a levegő csak akadozva jutott el a tüdőmig és talán most először örültem, hogy a szívem már nem dobog különben biztosan szívrohamot kaptam volna. Úgy éreztem, ha kilépek az ajtón apró  darabokra hullok, szétporladok. Próbáltam mélyeket lélegezni, az arcomat többször is megmostam hideg vízzel, és igyekeztem minden észérvet előkaparni az agyamból, amivel sikerül megnyugtatnom magam vagy sikerül elmulasztani ezt a képtelen, bizarr érzelemmegyilvánulást, de semmi sem használt. A pánik egyre nagyobb hullámokban tört rám, ijesztő déjá vu érzésem támadt, hasonlóan viselkedtem, mikor az első iskolai napra készültem.

-         Winter! Az ég szerelmére gyere már ki! El fogunk késni! – dörömbölt az ajtón Rosalie.

-         Rose, hagyd már! Mindjárt jön. – hallottam az ajtó túloldaláról Alice nyugodt, csilingelő hangját – De hugi jobb lenne ha jönnél, mert 2 perc és Rose betöri az ajtót.

Tényleg nincs értelme őket tovább váratni. Mély levegőt vettem, szorosan összezárt szemekkel kinyitottam az ajtót és vártam, hogy aprócska darabokra hulljak, szürke hamuként terüljek szét Alice szőnyegén.

-         Azta… Sokkal csinosabb vagy, mint a látomásomban – magam elé tudtam képzelni felragyogó mosolyát - Ezt muszáj megnézned neked is! – Alice apró kezét csuklóm köré fonta és a szobájában lévő hatalmas tükör felé húzott – Na nyisd már ki a szemed. – minden finomságot mellőzve oldalba bökött.

A szemhéjaim maguktól pattantak szét és ahogy a tükörben megláttam magam elállt a lélegzetem – oké, oké, tudom, hogy nekünk amúgy sincs rá szükségünk.

-         Ez… - csak egy ennyit bírtam kinyögni.

Igaz, nem valami neves tervező által megálmodott több száz dolláros estélyi volt rajtam mégis úgy éreztem magam, mintha egy divatmagazin címlapjáról léptem volna ki. Tetőtől talpig úgy néztem ki, mint egy szupermodell.

Habár tisztában voltam azzal, hogy nem vagyok éppenséggel csúnya még vámpírtársaimhoz mérve sem, az utóbbi harminc évben a külsőm izgatott a legkevésbé.  Most mégis büszkén húztam ki magam a tükör előtt, ez valóban én voltam.

A mai ruházatom alapja egy egyszerű, ám mégis kellően nőies egyberészes, térdig érő fekete ruha volt, mely egy lehetenyien finom spagettipánton lógott le vékony vállaimon, a mellemet körülvevő rész könnyed volt, mély kivágással rendelkezett, és játékos virágok borították el. A ruha tökéletesen simult alakomhoz, kellően kiemelve és eltakarva a megfelelő részeket. A látszat fenntartása érdekében Alice a ruhához egy vastag, halványkék harisnyát választott, ami tökéletesen harmonizált a szintén világoskék kötött pulóverrel. Az összkép teljessé tételéhez nővérem egy fekete magassarkút választott.

Akármennyire is elcsodálkoztam reggel a tükörképpen láttán és akármennyire is éreztem magam fantasztikusan a bőrömben a tanítás a végéhez közeledett és még mindig nem történt semmi említésre méltó. Így még kínosabb volt visszagondolni a reggeli kis magánszámomra.

-         Nyugi, annyira nem voltál szörnyű. – bökött oldalba Edward, annyira elbambultam, hogy észre se vettem, hogy itt van - Alice tervei néha ezt hozzák ki másokból. Engem is belevitt már néhány meredek helyzetbe, de ha azt mondja, hogy minden rendben lesz, akkor többnyire minden rendben lesz.

-         Többnyire. – ismételtem.

-         Tudod, hogy értettem. – volt valami furcsa a mosolyában.

-         Ha jól sejtem rajtam kívül mindenki tudja mit látott.

-         Igen. – mosolya még szélesebb lett.

-         Remek. – sóhajtottam lemondóan.

-         Hé, mi lett megint azzal az életvidám, „jöjjön, aminek jönnie kell” lánnyal?

-         Itt van. – erőltettem mosolyt az arcomra - Sajnálom, azt hiszem a mai reggel egy kicsit sok volt, de itt van. – egy fokkal őszintébb mosollyal ajkaimon rángattam be az ebédlőbe igyekező tömegbe.

Ugyanaz a hónapok óta megszokott rutin. Leültem az én bejáratot, magányos kis asztalomhoz a szerényen megpakolt tálcámmal. A látszatott fenntartva bökdöstem a tányéron lévő ételt és magamban nevetve hallgattam a családomról vagy a rólam szóló újabb képtelen pletykákat. Néha igazán vicces, hogy az emberek milyen butaságokat tudnak kitalálni, de természetesen mindet biztos forrásból tudják. Bár megvallom egyik másik felvetésük igazán elmés és valóban szórakoztató.

A légkör egy csapásra megváltozott és magamon éreztem testvéreim égető tekintetét, majd megéreztem Connor bódító, édes illatát. Akaratlanul is az ebédlő ajtaja felé kaptam a tekintetemet. Sűrű, csillogó fekete hajának, ellenállhatatlan mosolyának és csillogó szemének látványa egyetlen másodperc alatt elmulasztotta minden kétségem és kitörölte az agyamból reggeli rémes viselkedésemet. Valami azonban mégsem stimmelt. Megrakott tálcájával nem a  megszokott asztalához sétált, hanem… egyenesen felém tartott. 

„Hát ezt látta Alice… Edward! Edward!”

De gondolatbeli kétségbeesett kiáltozásomra nem kaptam választ.

-         Szia! Leülhetek? – kérdezte a szemembe nézve, de meg se várva válaszomat  - nem mintha egyetlen hangot is képes lettem volna kipréselni magamból - helyet foglalat velem szemben.

Hónapok óta erre a pillanatra vártam és most itt van, valóban itt ül velem szemben alig egy karnyújtásnyira. Szemeim újból végigfutottak mosolygó szemén, tökéletes ajkain, napbarnított bőrén, majd tekintetem ívelt nyakára és izmos – bár izmainak mérete meg sem közelítette Edwardét vagy Jasperét, izmai mégis formásak és szálkásak voltak és az ingje is a megfelelő helyeken feszült – vándorolt.

-         Pe… persze. – nyögtem ki végül kábultam mámorító illatától.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés