I would hold you in my arms
I would take the pain away
Thank you for all you've done
Forgive all your mistakes
There's nothing I wouldn't do
To hear your voice again
Sometimes I want to call you but I know you won't be there

C.A.: Hurt

(Edward szemszög)

-          Meg ne próbáld, te idióta! – lassan fordultam meg, s közben éreztem, hogy a szám is vigyorra húzódik. Igen, nagyon idegesített, mégis élveztem!

Vigyorogtam és éreztem is, de mégsem voltam a tudatában. Talán megrészegített a látvány, vagy mondjuk úgy, hogy meglepődtem, hogy újra látom. Nem számítottam rá. Na, jó, nagyon is számítottam rá, csak nem éppen most. Tetszett… a látvány. Csakis az.

-          Neked tényleg elmentek otthonról? Ki is törhetted volna a nyakad! Vagy még jobb, meg is halhattál volna. – dühöngött tovább.

-          Nyugi, az engem nem fenyeget. – vigyorogtam, majd úgy gondoltam jobb, ha témát váltunk, hiszen ő nem tudja miféle természetfeletti lény is vagyok. Nem is állt szándékomban a tudtára adni. – Nem akartam kiugrani, ha arra gondolsz. Csak kinéztem az ablakon. – hazudtam simán, mire résnyire szűkítette a szemeit, s úgy méregetett tovább. Talán mégsem hazudtam olyan jól… ugyan ki hinné el ezt a marhaságot? – Nem gondoltam volna, hogy újra látlak. – tereltem a szót.

-          Ahan. – mondta lassan. – Csak úgy mellékesen, most még kíváncsibbá tettél. – mosolygott rám, miközben az ablakra mutatott. – De térjünk vissza a mi… közös ügyünkhöz.

-          Rendben. – bólintottam, s egy nagyot sóhajtottam magamban, hogy sikerült legalább most megúsznom a „mi vagy” témát.

-          Szóval, ki kell derítenünk, hogy ki vagyok, mi történt velem, mi a múltam! – újra fel-alá kezdett járkálni, s gondolkozni kezdett.

-          Ez idáig tiszta, de mégis, hogy gondoltad? Hozzak esetleg nagyítót is, Sherlock Holmes? – mérgesen felpillantott rám, mire védekezően felraktam mindkét kezem. – Oké, komoly leszek. Gondolkodjunk, hogy idáig mit tudunk. A nevedet nem tudod, de azt állítottad, hogy nem vagy szellem és, hogy itt éltél. – kezdtem gondolkodni én is. –  Azt mondtad itt laktál. A dobozok! – villant fel a kis körte a fejemben. Azonnal az ajtó felé vettem az irányt mire hirtelen előttem termett és majdnem átmentem rajta. Épp, hogy csak pár centi maradt köztünk. Annyira közel volt. Végignéztem kecses testén majd belenéztem azokba a nagy csokoládébarna szemekbe és teljesen elvesztem. Összezavarodtam. Nem tudtam, hogy mit akartam. Nem tudtam, hogy mire gondoltam előtte, nem tudtam, hogy min gondolkodtam, amit meg akartam tenni...

Nem tudom, mi van, velem mióta itt van ez a lány, folyton furcsa dolgokat érzek. Nem tudom mióta állhattunk így, de egyszer csak lesütötte gyönyörű pilláit és egy kicsit hátrált. Majd zavartan megszólalt.

-          Mégis hová akarsz menni? – köszörülte meg a torkát.

-          Mivel azt állítod, hogy itt laktál valamikor, gondoltam azok a dobozok, amik lent vannak a garázsban azok a tieid is lehetnek. – mentem ki a szobából.

-          Lehet, hogy igazad van. Nem is vagy te olyan elveszett, mint ahogy hittem. – jött szorosan mellettem.

-          Még hogy én vagyok az elveszett? Hát ez jó! – nevettem – Te nem tudod mi a neved, és hogy ki vagy. Még hogy én az elveszett! – majd egy hideg fuvallatot éreztem az arcomnál. – Te most komolyan meg akartál pofozni? – néztem rá hitetlenkedve.

-          Igen azért, mert mégis csak bunkó vagy. – tette csípőre a kezét. Ilyenkor milyen szép az arca. Edward miket beszélsz? Te tényleg nem vagy normális. Már magamban beszélek.

-          Sajnálom. – hajtottam le a fejem. – Ne haragudj, csak tudod, mostanában nem vagyok valami jól.

-          Miattam van ugye? – kérdezte mikor már lent voltunk a garázsban.

-          Nem egészen. Csak tudod nem értem, hogy miért csak én, látlak és hallak téged, miközben tele van a ház másokkal is. Mindegy, majd csak hozzászokom.

-          Talán ezt hívják a sorsnak. - nézett rám vigyorogva, mire felvontam a szemöldököm. - Tudod, - sóhajtott fel – a sorsot nem lehet irányítani, az meg van írva mindenkinek. Csak elhiteti veled, hogy te irányítod. Úgy látszik, én is benne vagyok, hogy az agyadra másszak. - nevetett fel.

-          Nagyszerű, ezt majd később hosszan megvitathatjuk, de most foglalkozzunk ezzel. Gyere, nézzünk bele a dobozokba, hátha találunk valami érdekeset. Szóval azt mondtad, hogy ez a te dobozod. - néztem a barnás papírú dobozra, mely a polcon hevert.

-          Ja. – válaszolta kíváncsian.       

-          Akkor majd most meglátjuk. – fogtam meg a szekrény legfelső fokáról a dobozt. – Egy B betű van rá írva. Ez talán a neved kezdőbetűje, nem?

-          Fogalmam sincs. – nézett zavarodottan.

-          Talán valami Blanca, vagy Bobby? – fordultam felé találgatva, majd lesújtó pillantást vetett rám.

-          A Bobby tudtommal egy férfinév! Úgy nézek ki én, mint aki férfi? – kérdezte szemrehányóan. Szemem pedig automatikusan vizsgálta végig centiről-centire minden hajlatát.

-          Nem, biztos nem. – motyogtam inkább csak magamnak, miközben újra végig néztem rajta, majd egy nagyot nyeltem. Már fogtam volna meg a következő dobozt mikor felkiáltott.

-          Charlie!- ejtette ki gyorsan a szót. Szeme megvillant. - Charlie!

-          Tessék? - néztem rá értetlenül.

-          Mondom: Charlie! Vigyázz, mert abban az ő cuccai vannak! - ráadásul még, hogy hiteles is legyen, az ujját figyelmeztetőleg a mellkasomnak döfte. Szája enyhén gunyorossá vált, mikor nem úgy sikerült neki... hiszen mégis valami szellem vagy mi. Mégis, most jobban éreztem azt a fura bizsergést, ami mindig az idegeimre ment, ha a közelemben volt.

-          Hogy mondtad? - kérdeztem. - Milyen Charlie? Egyáltalán ki az? Netán úgy hívnak? Mert csak hogy tudd ez is egy férfinév. – vigyorogtam rá jókedvűen, de csak egy lesújtó pillantást kaptam.

-          Képzeld, tudom, te nagyokos! – majd összefonta kezeit a mellkasa előtt, evvel még jobban kiemelve domborulatait. – Charlie egy férfi. De nem tudom, hogy honnan ismerem.

-          Értem. - nyújtottam el egy kicsit jobban a szót, mivel valójában nem nagyon értettem. Ha azt nézzük, ezzel a lánnyal kapcsolatban szinte semmit sem értek. - És mégis miért mondod, hogy ebben az ő cuccai vannak, miközben a neved kezdőbetűje áll a dobozon? – tettem le a dobozt a földre.

-          Nem tudom, de érzem, hogy ismerem őt, hogy szeretem, és hogy az ő cuccai is benne vannak. – ült le az egyik dobozra.

-          Talán a fiúd ez a Charlie? – lettem kicsit idegesebb. Valahogy nem tetszett a gondolata sem, hogy ennek a szépségnek lehet, hogy barátja van. Egyből elkapott a rosszkedv. Akkor miért nem keresi meg és zargatja őt? Biztosan jobban örülne neki. Többet tudna segíteni és több mindent is tudna nyújtani neki. Jézusom! Féltékeny vagyok? Egy Charlie nevezetű majomra? Mert, hogy biztos az, ebben biztos vagyok! Vagy ezt is csak féltékenységből mondom? Féltékeny? Én? Soha! Ez csak... gondoskodás. Féltem, hiszen fiatal még, nem neki való az a világ. Igen, semmi több, ez holt biztos, ahogy én is az vagyok.

-          Nem dehogy is. - nevetett fel. - Habár fogalmam sincs, hogy miért vagyok ebben olyan biztos, de Őt máshogy szeretem. – kezdett el idegesen járkálni.

-          Akkor biztos a rokonod. Talán a bátyád.

-          Igen, meglehet... de nem, mégsem. Ajj Edward nem tudom. – megállt, felsóhajtott, majd eltűnt.

-          Most meg hová lettél? Gyere vissza! – kezdtem el keresni a garázsba.

-          Búú! – sikított a fülembe. Nem szoktam megijedni, de most mégis ezt történt. Egy szellem megijesztett egy vámpírt. Na, szép, mondhatom. – Ezt mindig is ki akartam próbálni. Vagyis mióta ismerlek. Nagyon mókás, mikor megijedsz. – nevetett csilingelő hangján épp úgy, ahogy Alice szokott.

-          Ez igazán nem szép dolog volt tőled. Azt hittem vissza sem jössz.

-          Arra ne is számíts, hogy elmegyek. Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem, legalábbis addig, míg meg nem tudom, hogy ki vagyok. Szóval mit is mondtál az előbb? Tudsz segíteni? – nézett rám csillogó szemekkel.

-          Remélem. Arra gondoltam, hogy kideríthetnénk, hogy laknak-e Charlie nevű emberek a városban. – a dobozban kezdtem el matatni, de semmi olyan dolgot nem találtam, ami segített volna. Egy pár balett cipő, rajzok, baseball kesztyű. Gondolatban fel is írtam, hogy ezekről a tárgyakról majd ki kell faggatnom őt. – Vagy várjál csak! Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe. Hát persze! Akitől béreljük ezt a házat. – örömömben felnevetett.

-          Ah ha, szóval mégsem a tietek. Mondtam én, hogy az enyém. – próbálta bökdösni a mellkasom, de mindig átnyúlt rajtam. Állát felszegte, szeme pedig kihívóan csillogott.

-          Ha nem szólnál mindig közbe, akkor talán be tudnám fejezni. – vágtam vissza. –Szóval igen, béreljük a házat egy Charlie nevű férfitól. Meglehet, hogy ő az apád. – gondolkozott. Látszott rajta, habár ehhez nem kellett nagy tudás. Két apró kis ránc jelent meg a szemöldöke között. Az orra alatt kezdett el motyogni halkan:

-          Van egy apám, akire nem is emlékszek. Egy házam, életem... és semmi sem jut az eszembe. – sóhajtott fel szomorúan. Ösztönösen, szinte észre se vettem, de közelebb léptem hozzá.

-          Eszedbe jutott a neve és ez is valami, ilyen rövid időn belül. Hidd el, meg fogjuk oldani. – mosolyogtam rá bátorítólag. Meg akartam érinteni, de nem tudtam, hogyan fogadná. Vagy, hogy én hogyan fogadnám.

Még közelebb lépett hozzám. Mosolygott és közben felpipiskedett hozzám, hogy szája egy vonalban legyen az enyémmel. Hosszan nézett a szemembe szinte megigézve, hogy másra ne is tudjak gondolni. Közeledett felém és nem tudtam eldönteni, hogy melyikünk veszi hangosabban a levegőt, ami már magában is nevetséges volt. Meg akartam csókolni. El sem hiszem! A karomban akartam tartani és csókolni! Biztosan csak egy hóbort. Csak egy illúzió, egy felismerhetetlen érzés. – gondoltam, miközben lehelet ajka, melyet éreztem, az arcomra vándorolt és puszit nyomott rá hosszan ajkaival. Éreztem... biztos voltam benne. Felemelő érzés volt, és tudtam, hogy ezért később átkozni fogom magam. Nem akarok tőle semmit. Nem akarhatok! Egyszerűen nem! Mégis tudtam, tisztában voltam vele... felfogtam, hogy ez a puszi nem baráti volt, hanem annál sokkal, de sokkal több.

−    Köszönöm. – mosolygott rám. Ajkait néztem. Halvány rózsaszín ajkait. Vonzó volt, és abban a másodpercben még gyönyörűbb volt a szeménél is. – Mi lesz a következő lépés? – nem is tudtam, hogy mit kérdezett. Nehezen jutottak el abban a pillanatban hozzám a szavak. Gyerünk Edward, koncentrálj!

−    Megkeressük Charlie-t! – válaszoltam egy kicsit rekedtesen.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés