-         Ez komoly? Azt hittem ilyen csak az agyatlan tini vígjátékokban van. – néztem szörnyülködve padtársamra.

-         Pedig sok iskolában van. A legtöbb helyen persze csak sima tojásokkal vagy egyszerű lisztes zacskókkal.

-         Akkor sem értem ez mire jó. Akármennyire is élethűek ezek a műanyag, elemekkel működő izék, aligha készíthetnének fel minket bármire is.

-         Igazad van. Na nem, mintha erre nekünk valaha is szükségünk lenne… - egy pillanatra, mintha Alice örökösen ragyogó arca elkomorult volna.

Hiába ez a kérdés a Cullen család minden női tagját érzékenyen érintette, főleg Esmét és Rosaliet. 

-         Jó reggelt osztály! – lépett be az ajtón egy magas, barna hajú, szemüveges, kissé zilált külsejű férfi mielőtt tovább faggathattam volna Alicet - Én Gregory Summers vagyok, de hívjatok csak Gregorynak, nem vagyok sokkal idősebb nálatok. Mrs. Grayt helyettesítem, aki mint tudjátok személyes okok miatt a tanév hátralevő részét Kanadában tölti. - két fiú lépett be az ajtón és mindketten két hatalmas dobozt rakta le a tanári asztal mellé, majd mindenki nagy érdeklődéssel kezdte figyelni, mit rejthetnek a dobozok - Ohh köszönöm fiúk! – Mr. Summers lehajolt a legfelső dobozhoz és egy műanyag tárgyat húzott elő belőle, melyet Alice gondosan leírt reggeli látomása után - Na vágjunk is bele. Gondolom már tudjátok mivel is fogunk foglalkozni. – finoman megpaskolta a kezében lévő játék baba fejét és óvatosan mellére vonta, mintha igazi lenne – Tehát az ember. Ezeknek az érzékelőkkel és jeladókkal ellátott babáknak köszönhetően pár héten keresztül megtapasztalhatjátok, milyen szülőnek lenni és…

Gregory hangját fülemben két egyeletlenül kopogó cipő hangja tompította el. Megismertem a hozzájuk tartozó szívverést, ez Connor volt. Legfeljebb 10 méterre lehetett tőlünk, biztos épp órára sietett hisz legalább 15 perce becsöngettek.

A szívverés és a cipők kopogása egyre hangosabb volt, de mikor a terem ajtaja előtt el kellett volna haladnia hirtelen megállt és az ajtó kitárult.

-         Jóh rehghelt tahnárhúrh. – esett be a nyitott ajtón lihegve Connor.

-         Jó reggelt. Maga biztos… - kezdte böngészni az egyik asztalon levő papírját.

-         Connor Bass. – mondta nagy levegővétel után.

-         Rendben Connor, kérlek foglalj helyet, hogy tovább folytathassuk az órát.

Connor vett még pár nagy levegőt, majd üres hely után kutatva elindult a kettővel mögöttünk lévő pad felé. Mikor elhaladt a padunk mellett az arca, mintha kissé felderült volna és mosolyogva intett nekem.

-         Alice…? – néztem rá kérdőn.

-         Hé, te mondtad nekem, hogyha nem kérdezed ne mondjam el mit láttam. Én csak betartottam az ígéretemet. – feltette a kezét és tetetett megbánással meredt rám – Meg különben is ez az arc, semmi pénzért nem hagytam volna ki. – csilingelő nevetése alig volt hallható az emberi füleknek.

-         Tehát ott tartottam, hogy az elkövetkezendő néhány hétre olyan feladatot kaptok, mely hatalmas odafigyelést és felelősséget igényel. Figyeljetek jól, ez a munka nagyon fontos, az év végi jegyetek 40%-át teszi ki! A feladat 2 hétig fog tartani és párban fogtok dolgozni. Óra végén minden pár egy ilyen babát fog kapni. – mutat a kezében lévő csöppségre – A babák a bennük levő elemeknek és áramköröknek köszönhetően sírnak, mozognak, nevetnek, büfögnek, mint az igazi babák. A ti feladatotok, hogy megetessétek őket – mutat az alsó dobozra, melyben nyílván az ehhez szükségez eszköz található -, tisztába tegyétek őket, feltöltsétek az elemeket. A babákhoz természetesen mindenki megkapja a szükséges kellékeket és minden pár kap egy általam összeállított 20 oldalas „kérdőívet”. Nos van kérdés? – körbenéz – Akkor nézzük a párokat. – gondolkodva az osztálynévsorba merül.

-         Akkor a párok: Amanda Torres és Bill Lawrence, Emily Kent és Jim Gage, Alice Cullen és Steve Rock, Elizabeth Miller és Justin Burke, Judy Reyes és Tim Weinberg, Daphne Ambers és Chase Ford, Jordan Adams és Zach Williams, Andrea Will és Brian Watt,az utolsó pár pedig Winter May és Connor Bass. – ahogy kimondta az utolsó nevet megszólalt a csengő – Rendben, akkor minden párból jöjjön ide valaki a babáért és a kellékekért. – pár másodpercen belül szinte az egész terem a tanári asztal körül nyüzsgött, érthetetlen módon a legtöbb embert felvillanyozta a feladat – Ne feledjétek a babákban lévő chipek mindent rögzítenek, úgyhogy legyetek gondos és vigyázó szülők! – én még mindig megkövülten ültem a padban.

-         Meglepetés! – tapsikolt mellettem Alice, mire én gyilkos tekintettel fordultam felé. A következő másodpercben nővérem már a tanári asztal körül tolongók táborát erősítette.

Két hétig szinte minden nap összezárva Connorral, erre még aligha készültem. Igaz, a tegnapi együtt ebédelős dolog egész jól ment – vagyis nem mondtam és csináltam semmi cikis dolgot, ahogy azt magamból kinéztem -, sőt azt hiszem több, mint egész jól  ment, de az még is csak egyetlen ebéd volt és a testvéreim is ott voltak, hogy megállítsanak, ha bármi rosszat tennék. Most viszont magamra leszek utalva, senki nem lesz ott, hogy megállítson vagy megmentsen, ha esetleg túl messzire merészkednéd, esetleg kínos szituba keverednék.

Hirtelen a végtagjaim ellazultak, az ezernyi gondolat – melyeknek többsége arról szólt, hogy tudnám beégetni magam – eltűnt. Izgatottság lett úrrá és hihetetlen önbizalom áradt szét bennem – pont ugyanezt éreztem, amikor Jasperrrel Connorék háza előtt bujkáltunk és eldöntöttem, hogy bármi történjék is nem futamodom meg -, ekkor vettem észre, hogy Jazz az ajtóban állt és mosolyogva biccentett felém.

-         Drágám, kislányunk született! – izgatott hangja, a testéből áradó meleg és vérének bódító illata kicsit megingatta a Jasper által keltett érzéseket, de meglepve tapasztaltam, hogy milyen hamar felülkerekedtem ezen a „zavaron” - Lilly, köszönj a maminak. – vigyorgó arckifejezése engem is mosolygásra késztetett - Remélem nem baj, hogy adtam neki nevet.

-         Öhm… nem. A Lilly szerintem tökéletes. – Jazz segítsége nélkül is, mintha egy fokkal könnyebben tudtam volna ellenállni a Connor-féle vonzerőnek, ami minden alkalommal a földbe döngölt, ha megláttam.

-         Elismerem nem semmi ez a latino fiú. Két nap után egy ilyen kis gyerkőccel jössz haza. Tud valamit a srác! – Em rendkívül elmésnek szánt beszólását csak egy gúnyos fintorra méltattam, miközben igyekeztem a Connorral közös lurkónkat sérülés nélkül visszamanőverezni a mózeskosárba - Bár elismerem egész helyes kis kölyköt hoztatok össze. - hirtelen két hatalmas mancs ragadta ki kezeim közül Lillyt.

-         Emmett, óvatosan! Az ég szerelmére, ha elejted azt a babát én esküszöm… - kezdtem mérgelődni.

-         Jajj nyugi hugi! Nem lesz semmi baja a kis műanyag csöppségnek! Nem fogom se leejteni, se összetörni. Emmett bácsival biztonságban van. – elkezdett vigyorogni és, hogy igazát biznyítsa feldobta Lillyt a levegőbe és könnyed mozdulattal el is kapta.

-         Ezt meg ne próbáld még egyszer! – kiáltottam rá - Pont amiatt aggódom, hogy nálad van. Múltkor csak 10 perce bíztuk rád a focilabdát és te…

-         Hé, már ezerszer megmondtam, hogy az annak az elvetemült, galád mókusnak a hibája volt. – tette fel jobb kezét védekezően.

-         Ugyan már Em! – Edward lépett be a konyhába - Mindannyian tudjuk, hogy egyszerűen ráültél a labdára. – megveregette testvére vállát - Nem egy szerencsétlen mókust kéne hibáztatnod.

-         Az egy nagyon gonosz mókus volt! – Emmett durcás arcot vágott - Lilly, gyere hagyjuk itt a mamit és ezt a csúnya bácsit. – mellére vonta műanyag csemetémet és sértődötten kivonult a konyhából.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés