A következő két hét szinte egy pillanat alatt elrepült. Connor pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem és amilyennek messziről tűnt: vicces, kedves, megértő és habár a népszerűbb diákok közé tartozott egyáltalán nem érdekelték a családomról és rólam terjengő pletykák. Igaz, hogy eddig nem folytattunk mély beszélgetéseket az élet értelméről vagy öntöttük ki egymásnak a szívünket – bár ennek az is lehetett az oka, hogy akárhányszor kettesben maradtunk érdekes módón pár percen belül felbukkant valamelyik testvérem vagy egy felém hirtelen nagy érdeklődést mutató iskolatársunk -, de valami megfogalmazhatatlan kapocs volt köztünk. Az illatát és a közelségét is egyre jobban viseltem. Határozottan kezdtem beleesni és úgy tűnt, hogy a családom is – Rosalie ebből a szempontból természetes kivétel volt – kezd megbarátkozni vele.

Carlisle és Esme örültek, hogy végre igazán boldognak látnak, de Edwardhoz hasonlóan ők is óvatosságra intettek. Alice - néha talán kicsit túlbuzgó módón – próbált minél több időt velünk tölteni és ilyenkor elárasztotta Connort a kérdéseivel, persze állítása szerint ez a mi javunkat szolgálta. Emmett szinte minden alkalmat megragadott, hogy a frászt hozza Connorra, ami általában sikerült is neki. Rosalie pedig a kommunikáció minden formáját megszakította velem, de még nem sikerült eldöntenem, hogy ez jó-e nekem. 

-         Kééész! Ez volt az utolsó kérdés. – Connor hevesen rázni és masszírozni kezdte elgémberedett ujjait – Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy az egész szülői feladat dologban ez volt a legkimerítőbb.

-         Nekünk inkább szerencsénk volt. Lilly egy angyal. A többiek aligha vélekednek úgy, mint te. – ráncoltam össze a homlokom - Emilyéken, Alice-éken és rajtunk kívül az egész csoport kikészült. Teljesen becsavarodtak. Justin például szerdán pizsamában jött iskolába, Amanda összekeverte a gyereküket a kishúga egyik játék babájával, tegnap hallottam, amint Chase azt számolgatta, hogy miből fogja egyetemre küldeni a babát, Zach a héten szinte minden órán elaludt, Judy pedig…

-         Rendben, értem. A mi Lillynk egy angyal. – odahajolt a mózeskosárhoz és megsimogatta az arcát - Kérsz valamit inni?

-         Nem, köszi.

-         Egy perc, én iszok valamit.

-         Oké. – miután Connor a konyha felé vette az irányt alkalmam nyílt, hogy körbenézzek a nappalijukban. Tekintetemet legelőször az előttem tornyosuló kandalló ragadta meg. A sötétvörös tégla és a díszítőelemként szolgáló fa faragások furcsa ellentétet alkotva, mégis egymást kiegészítve tették karakteressé a Bass család nappaliját. Szemeim a kissé rusztikusnak ható kandallóról a rajta elhelyezett gyertyatartókon és fényképeken állapodott meg, melyek részleteit vámpírlátásomnak köszönhetően tisztán ki tudtam venni anélkül, hogy megmozdultam volna. - Ő ki? – mutattam a legszélső fényképre.

-         Az édesanyám, Meredith. - ránéztem Connorra és a fényképen látható nőre. A mosolyukat leszámítva semmi hasonlóságot nem véltem felfedezni köztük. Sőt, Connor barna bőre, fekete haja és barna szeme éles ellentétben állt a képen látható nő hófehér bőrével, aranyszőke hajával és világoszöld szemével – Inkább apámra ütöttem, tudod a spanyol vér…

-         Ohh, azt hittem Lindsay… - igyekeztem felülkerekedni az elképedésemen.

-         Nem, Lindsay a mostohaanyám. – az arca kissé elkomorult - Édesanyám négy éve halt meg, mikor Jack, az öcsém másfél éves volt.

-         Részvétem.

„Gratulálok, Winter! Ezt megcsináltad…” – sóhajtottam magamban.

-         Köszi. – próbált mosolyt erőltetni az arcára - Lindsay egyébként egész klassz és Jack is szereti, úgyhogy nincs okom panaszra.

-         Nem zavarja, hogy kint van édesanyád fényképe? – csúszott ki az újabb kérdés a számon.

„Na… ez ügyes volt! Hogy lehetsz ennyire faragatlan?”

-         Nem akarja átvenni édesanyánk helyét, fontosnak tartja, hogy emlékezzünk rá és tudja, hogy apánk őt szereti. Tehát ő ezt elég lazán kezeli, mint mondtam Lindsay elég menő pótmama. – úgy láttam a mosoly az arcán már nem erőltetett.

-         Én is elvesztettem a szüleimet, még egész kicsi voltam, így nem igazán emlékszem rájuk. – kezdtem mesélni a hivatalos történetemet - Haláluk után a nagymamámhoz kerültem.

-         Sajnálom… és, hogy kerültél Cullenékhez?

-         Pár hónapja a nagymamám is meghalt. Carlisle édesapám legjobb barátja volt és, amikor hallotta mi történt a nagyival felajánlotta, hogy hozzájuk költözhetek, amíg nem fejezem be a sulit.

-         Ez rendes tőle.

-         Cullenék nem olyan félelmetesek, mint első látásra tűnnek és a pletykáknak sem kell hinni.

-         Azért Emmett elég ijesztő, már nem, mintha félnék tőle vagy ilyesmi, de meg kell hagyni nagydarab. – kezdett bele a magyarázkodásba - Sose hiszek a pletykáknak. – egy pillanatra, mintha mégis elgondolkodott volna - Ha csak nem áldoztok fel rituálisan szüzeket, haraptok le csirkefejeket, imádjátok a Sátánt, jöttetek más bolygóról vagy valamilyen ősi, mitikus lények vagytok.

„Ha tudnád…” – gondoltam.

-         Pár hetente 1-2 szüzet feláldozunk és talán havonta elkántálunk pár rigmust sátánista szertartások keretein belül, csak a szokásos dolgok. – próbáltam viccesre venni a dolgot, de az idegesség érződött a hangomon.

Lilly sírni kezdett, elkezdtem ringatni a mózeskosarat, de csak nem akartam abbahagyni. Kivettem a kosárból, óvatosan a mellkasomra fektettem és lassan ringatni kezdtem. Hihetetlen, hogy ez a műanyag kis „izé” mennyire betudja magát lopni egyesek szívébe.

-         Igen, csak a szokásos. – eltűnődve nézett rám - Jól áll neked.

-         Mi? – néztem a szemébe.

-         Az anya szerep. Jó anya lesz, majd belőled. – a keze gyengéden megérintette a combomat, de abban a pillanatban, ahogy lenéztem már zavarodottan el is húzta onnan.

-         Köszi. Belőled meg jó apa lesz.

-         Kösz.

-         Mennem kell. – néztem az órámra – Ez Carlisle lesz. Megkértem, hogy a kórházból hazafelé vegyen fel…

-         Menj csak nyugodtan. – a hangjában csalódottság csengett - Arra gondoltam, hogy néha lóghatnánk együtt sulin kívül is, ha benne vagy. – mondta a fejét vakargatva.

-         Igen, az klassz lenne. – rámosolyogtam és Lillyt a karjaiba adva elindultam a fekete Mercedes felé. 

-         Tudni se akarom ez honnan van! – nyomta vissza bátyám kezébe az elektromos eszközt.

-         Winnie, tedd el! Ki tudja milyen perverz dolgok járnak annak a latin csődörnek fejében. – kivette a kezemből a táskát beledugta az elektromos sokkolót.

-         Emmett! Vámpír vagyok, Connor aligha tudna velem bármi olyasmit csinálni, amit én nem akarok. – erősködtem.

-         Hidd el az a kölyök jobban jár, ha ezzel ütöd ki, mint a saját erőddel. Különben is később könnyebb kimagyarázni a sokkolót, mint azt, hogy betörted a fejével a szélvédőt.

-         Én nem…

-         Tudom, tudom és persze ő sem olyan, mint a többi hormontúltengésben szenvedő, pelyhes állú, szexéhes kamasz fiú, de nekünk ügyelnünk kell a látszatra. – beleboxoltam a vállába, de csak mosolyogva folytatta mondanivalóját - Ez a kicsike ötvenezer Voltot küld át rajta. Mire magához tér, te már rég itthon is vagy.

-         Nem tudom, miért akarod ennyire, hogy fizikai kárt okozzak Connornak. – kaptam ki a táskám a kezéből - Főleg, hogy te egész este itthon fogsz ülni a fenekeden és még véletlenül se kerülsz a 15 km-es közelünkbe. – igyekeztem a fenyegető hangnemet megtoldani egy gyilkos pillantással is, aminek csak az lett az eredménye, hogy úgy néztem ki, mint egy durcás óvodás, akinek elvették a csokiját.

-         Aljas rágalom, húgi. Fizikai kárt sokkal jobban szeretek saját kezűleg okozni. - Emmett nevetve összekócolta a hajamat és felrohant az emeletre.

-         Nem értem erre, miért volt szükség. – piszkáltam a szememen lévő fekete kendőt, nem válaszolt, de éreztem, hogy mosolyog – Csak közlöm, hogy nagyon hangosan tudok kiabálni és harapok, karmolok, rúgok… szóval, ha esetleg azt tervezed, hogy feldarabolsz és elásol valahol az erdőben…

-         A francba lebuktam. Oda lett a meglepetés. – halkan felnevetett - A többiek nem jöttek rá ilyen hamar.

-         Tudod ez a kendős dolog elég átlátszó.

-         Úgy látszik új módszert kell kidolgoznom. – ekkor az autó megállt és hallottam, hogy Connor ajtaja kinyílt, majd gyors léptekkel megkerülte a kocsit. Kisegített a kocsiból és egy hepehupás úton kezdett el vezetni, majd hirtelen megtorpant. – Most már leveheted!

-         Ez a ti pincétek bejárata. – néztem rá zavarodottan – Jesszus! Te tényleg ki akarsz engem nyírni. Annyira tudtam! – sóhajtottam - Egy ilyen dögös pasinak kell, hogy legyen valami sötét titka és a dögöset most ne vedd dicséretnek. – mondtam durcásan.

-         Dehogy. – finoman meglökött jelezve, hogy jó lenne, ha végre szedném a virgácsaimat.

A pince vörös fényben úszott, keresztül-kasul zsinórok voltak kifeszítve, melyeken sorban papírok lógtak. Közelebb érve láttam, hogy a papírok valójában fényképek. A pincében egy sötétkamra volt kialakítva.

-         Aztaaa… - álmélkodva néztem körül – Érdekes hely egy első randihoz.

-         Gondoltam ez kicsit menőbb, mint moziba menni, sétálni a fogvacogtató hidegben és sétálni szakadó esőben vagy ilyesmi. – rántott vállat.

-         Határozottan. – bátorítóan rámosolyogtam.

Elkezdtem nézni a képeket és teljesen elvoltam varázsolva. A képek többségén hidak, elhagyatott épületek, kietlen tájak voltak, elvétve voltak csak találhatók emberek, mégis mindegyikből áradt szenvedély és a nyers durvaság.

-         Ezek fantasztikusak. Nem vagyok ugyan nagy szakértő, de ezek baromi jók. A kompozíció, a színek, a dinamika, az erő, ami sugárzik belőlük. Libabőrős leszek, ha csak rájuk nézek.

-         Kicsit ez is volt a célom. – széles vigyor húzódott ajkain.

Aztán, ahogy tovább haladtam az egyik kép különösen megragadott, pár másodpercnyi vizsgálgatás után rájöttem, miért olyan ismerős a képen látható alak.

-         Ez én vagyok. – méregettem magam a fényképen, mely a ruhámat nézve az első iskolai napomon készülhetett – Hogyan…?

-         Mindig nálam van a gépem. – mögém sétált, egészen közel, a testünk összeért, a levegő szinte izzani kezdett körülöttünk - Különben is az első pár hétben annyira látványosan igyekeztél figyelmen kívül hagyni, hogy nem volt nehéz dolgom. – hangjában nyoma sem volt a megszokott… - Már az első nap, az első pillanatban rabul ejtettél. – kezeivel hirtelen átkulcsolta a derekamat. 

A kezeimet rácsúsztattam az övéire és szorítását szorosabbra fontam, a szíve eszeveszett dübörgésbe kezdett és a világ legédesebb dallamát játszotta. Forró lehelete a nyakamat csiklandozta, mézédes illata vérvörös ködként bódította el elmémet, a bőréből áradó meleg pedig az én jéghideg testemet is felmelegítette.

Nem tudtam, hogy történt ez, hisz eddigi ismeretségünk során kínosan kerültünk minden fizikai kontaktust, ha véletlenül mégis hozzáértünk a másikhoz hosszas szabadkozásba kezdtünk. Most mégis ott álltunk egymáshoz simulva, némán élvezve a másik testének vibrálását.

Connor erős, védelmező karjaiban csak egy szerelmes – magam előtt sem tagadhattam tovább, hogy teljesen belezúgtam – kis fruska voltam. Megrémített a közelgése, ez a hirtelen „kitörés” és az, hogy egyetlen érintésétől mennyire megváltozott minden, de úgy éreztem, hogyha csak egy percre is eltávolodik tőlem milliónyi apró darabokra hullok szét.

-         Sajnálom… én… - rekedtes hangja éles pengeként hasított a csendbe – Nem tudom mi ütött belém. – hátrálni kezdett.

-         Ne! – kaptam ijedten utána – Maradj! – hangom erőtlenül csengett.

-         Nem megyek sehova! – szólt rekedtes hangon és ekkor észrevettem a kezében egy kapcsoló szerűséget, megnyomott egy gombot és halk zongoraszó töltötte be a pincét.

Mohón szívtam magamba bőrének és vérének csábító illatát, szorosan tartottam magam körül karjait, nehogy megpróbáljon megint elengedni.

Már nem érdekelt a torkomat kínzó, égető szomjúság. Már nem érdekeltek családtagjaim óvó, féltő tanácsai. Már nem érdekelt a kint tomboló vihar hangja, már csak ő érdekelt ez a kis pince és a számtalannyi lehetőség, amit az éjszaka tartogatott nekünk.

Csípőjét lágyan ringatni kezdte a zene ritmusára, testem szorosan hozzásimult az övéhez, követve minden rezdülését. Halkan duruzsolta fülembe Joellel együtt a dal szövegét, szíve furcsa ütemre váltott, egyik fele lassú, nyugodt tempóban dobogott, másik fele pedig még az előzőnél is őrültebb tempóra váltott.

Évtizedek óta nem éreztem hasonlót, mintha újra ember lettem volna. Szinte éreztem, ahogy a szívem ezerrel dübörög a mellkasomban, majd kiszakítva bordáimat. Szinte éreztem, ahogy a pír elönti és lángba borítja arcom. Szinte éreztem, ahogy porcikáim megremegnek és némán sikoltva könyörögnek: „Még! Még! Még! Még!”.

-         Bevallom nem így terveztem az estét. – még közelebb húzódott hozzám, fejét vállamra támasztotta és a fülembe suttogva kezdett el beszélni - Az volt az eredeti terv, hogy lehozlak ide, te pedig elájulsz a hely atmoszférájától és a személyes vonzerőmtől, majd áradozol a művészi képeimről. – mély sóhaj hagyta el ajkait - Aztán észreveszed a rólad készült képet, azt hiszed valami beteges kukkoló vagyok, felpofozol, megpróbálsz elfutni, de én egy szenvedélyes csókkal itt marasztallak. Ehelyett 10 perc után rád másztam.

-         Érdekes elképzeléseid vannak a romantikáról. – nevettem fel és szembefordultam vele – A képeidről áradozhatok még, ha akarod, de ne várd, hogy megüsselek, azt pedig végképp ne várd, hogy elrohanjak. – bal kezemmel átfontam nyakát, jobb kezemet pedig szíve fölé helyeztem.

-         A testi fájdalom nélküli verzió jobban tetszik. – mindkét tenyere a derekamra siklott – Ez az egész annyira furcsa, nem is tudom mit mondhatnék… - homlokát neki támasztotta az enyémnek.

-         Akkor ne mondj semmit. – fejemet kicsit hátrébb hajtottam, hogy a szemébe nézhessek - Miért én? – kérdeztem az alsó ajkamba harapva.

-         Már mondtam, az első pillanatban, ahogy megláttalak rabul ejtettél. – hangja megtelt szenvedéllyel és áhítattal - Ahogy ott álltál, olyan gyönyörű voltál.

-         A szépség csupán illúzió. – sóhajtottam - Szóval csak a külsőm miatt? - őszintén reméltem, hogy Connor nem csupán a külsőségek rabja.

-         Minden porcikádat imádom. – mondta megadóan és szemeiben furcsa fény csillant- Szeretem, ahogy az alsó ajkadba harapsz, mikor nevetsz, ahogy összeráncolod a homlokod, mikor elmélyülsz valamiben, ahogy lesütöd a szemed, amint megpillantasz, ahogy rám nézel, ahogy kimondod a nevem. – kisöpörte hajamat a nyakamból - Megőrjít az illatod, a közelséged, a mozdulataid. Egyszerűen nem tudok betelni veled… - egészen közel hajolt a fülemhez, ajkai gyengéden súrolták fülcimpámat - és, mert tudom mi vagy!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés