(Stella szemszöge)


- Jól van anyu! Elmegyek a boltba – adtam be a derekam, amikor már vagy ezredjére mondta, hogy nincs itthon tej. Most éppen elkapta a sütési láz és minden áron piskótatekercset akart készíteni.
- Ó, kincsem köszönöm! – mondta és megölelt.
- Húsz perc és itt vagyok – sóhajtottam, majd a pénztárcámat felkapva rohantam a boltba. Nem volt a közelben egy áruház sem. Persze miért is lett volna? Időközben eleredt az eső is. Végül úgy három kilométeres gyaloglás után találtam egy kis élelmiszerboltot, de persze addigra teljesen eláztam.
- Na, végre! – sóhajtottam és benyitottam. Fogtam egy kosarat és elindultam keresgélni a polcok között. A cipőm, mivel teljesen elázott, így cuppogott akárhányszor léptem. A pólóm, és a farmerom is csurom víz volt, és ráadásként még a tejet sem találtam. Vettem vajat, kenyeret, de a tej sehol.
- Persze, csak nekem lehet ekkora szerencsém – puffogtam halkan. – mi jöhet még? – kérdeztem magamtól, de a válaszra nem kellett sokat várnom. Valaki belém ütközött, én meg elejtettem a kosarat. Így a tartalma a földön landolt. Velem együtt. Ülve maradtam és elkezdtem össze szedni, amit elejtettem. De valaki megelőzött.
- Annyira sajnálom, ne haragudj! – mondta egy barátságos hang. Odanéztem, hogy lássam ki is az. Egy alacsony, kb. tőlem egy fél fejjel magasabb srác guggolt velem szemben és mosolyogva nyújtotta felém a cuccaimat. A haja szőkésbarna volt, és a szeme pedig világos barna.
- Uhm… semmi baj – motyogtam és elvettem, majd a kosárba tettem a kenyeret. Felsegített a földről.
- Tényleg sajnálom, csak siettem és nem vettelek észre – mentegetőzött tovább. Nagyon szimpatikus és elég helyes volt.
- Felejtsük el – mondtam. Barátságosan rám mosolygott. Nem lehetett idősebb nálam, és volt valami aranyos a mosolyában.
- Justin vagyok – nyújtott kezet.
- Stella – fogadtam el a felkínált kezet. – És hová siettél ennyire? – kérdeztem.
- Hát… igazából bujkálok – vallotta be.
- Mi? – döbbentem le – és ki elől?
- Lányok elől – még jobban ledöbbentem. Miért menekül valaki lányok elől? Csak a hírességek szoktak… Várjunk csak! Ránéztem. Kíváncsian várta, hogy leesik e nekem a tantusz. Még jobban megnéztem az arcát. Annyira ismerős… de honnan.
- Aha – motyogtam végül, mert nem tudtam rájönni ki ő. Felemelt szemöldökkel nézett rám.
- Te tényleg nem tudod, hogy ki vagyok? – kérdezte hitetlenkedve.
- Öhm… kellene? – kérdeztem vissza. Pedig tuti láttam már valahol. Justin, Justin…
- Várj, és így? – kérdezte és a kezét az állához tette, majd beállt egy pózba. Felkuncogtam.
- Várj csak! Már tudom ki vagy! – kiáltottam fel. Vigyorogva, várakozón nézett rám.
- Te vagy Hannah Montana!– mondtam, és döbbent arcát látva elnevettem magamat.
- Mi? Dehogy is! – legyintett. – Justin McConner vagyok! – jelentette be, de amikor látta, hogy fogalmam sincs róla hogy ki, folytatta. – Tudod, popénekes… - várakozón néztem rá. - Több albumom is megjelent. Ne mond már, hogy nem ismersz engem!– mondta döbbenten. Persze hogy tudtam, hogy kicsoda. Már akkor rájöttem, amikor beállt abba a pózba. Láttam a cd-jét az egyik boltban, de azért egy kicsit még élveztem a helyzetet.
- Még hogy Hannah Montana – morgott a bajsza alatt – felnevettem. Összeszűkített szemmel nézett rám.
- Te csak szórakoztál velem? – kérdezte sértetten. Bólintottam.
- Tudd meg hogy ez nem volt vicces! - mondta tovább a magáét.
- Oké, bocsi, de ezt nem hagyhattam ki! Na nekem mennem kell, és amúgy sem hallgatom a zenédet – mondtam és faképnél hagytam. Ha ezt a rajongói tudnák, biztos azt hitték megkattantam. Faképnél hagyni egy hírességet…! De engem valahogy nem érdekelt, hogy ki ő. Ugyanolyan ember mint én, csak felkapottabb.
- Héj! – kiáltott utánam és lépést tartott velem.
- Miért nem hallgatod a zenémet? – kérdezte, miközben hátrafelé araszolt.
- Nem tudom… valahogy nincs rá időm. – mondtam és végre megtaláltam a tejet. Beletettem a kosárba és a pénztárhoz mentem. A sor lassan haladt. Justin megint utánam szaladt.
- És ha lenne, időd szeretnéd? – kérdezte reménykedve. Felé fordultam.
- Talán – mondtam és kifizettem a kaját, majd a bejárathoz mentem. Örömmel vettem észre, hogy az eső elállt, és a nap is kezdett kisütni. Hát igen, itt Volterrában huzamosabb ideig nem lehet rossz idő.
- Talán? Ez mit jelent? – ért megint utol.
- Azt, hogy talán – sóhajtottam. Az agyamra ment.
- Miért csak talán, miért nem… - nem tudta befejezni, mert félbeszakítottam.
- Figyelj Justin! Sajnálom, de te kényszerítettél rá – mondtam és megfordúltam.
- Úristen! Ez Justin McConner! – sikítottam, mire úgy tíz-húsz lány egyből felkapta a fejét és rohanni kezdtek.
- Ez nem volt szép – mondta ijedt képpel Justin, és rohanni kezdett. Mosolyogva néztem utána. Szegénykém... De nem tehettem mást. Amit vettem belepakoltam egy nylon szatyorba és elindultam haza. Élveztem a napsütést. És a ruhám is lassan megszáradt. Vajon mit csinálhat most Alec? – jutott hirtelen az eszembe. Biztos Jennát próbálja lerázni – elmélkedtem. Úgy fél úton járhattam amikor valaki pisszegett. Megfordultam, de nem láttam senkit sem, úgyhogy folytattam az utamat.
- Héj, Stella! – suttogta megint a hang. Ismét megfordultam.
- Te meg mi a francot keresel itt? – estem neki. Justin éppen egy bokor mögül mászott ki. Napszemüveget és simléderes sapkát viselt.
- Segítséget – válaszolta és lopva hátranézett nem követik e.
- Miért tőlem? Nincsenek neked testőreid vagy ilyesmi? – kérdeztem és választ sem várva tovább mentem.
- De vannak csak…. – itt megállt. Megfogta a karomat és maga felé fordított.
- Na jó! Mégis mi bajod van velem? – tette fel a kérdést, és levette a szemüvegét.
- Nincsen veled semmi bajom, csak nem értem mit akarsz tőlem – mondtam és a szemébe néztem. Tényleg nagyon szép szeme van. Ezek szerint amit az újságokban írnak, részben igaz. Jaj, miket nem gondolok! – szidtam magamat gondolatban.
- Én csak megpróbálok barátkozni. Már az is baj? - kérdezte kissé ingerülten.
- Nem, nem baj csak… annyi lány van aki ölne azért hogy a barátod lehessen, te mégis velem barátkozol –vetettem ellen az érveimet.
- Hát pont ezért! – lökte a kezeit a magasba és lehuppant az útpadkára.
- Hogy mi? – kérdeztem és leültem mellé.
- Pont ezért barátkozom veled. Te nem olyan vagy mint azok a lányok ott – mondta és egy kisebb lánycsoport felé intett akik az utca végén álltak és körbe-körbe pislogtak.
- Téged nem érdekel hogy ki vagyok, sőt először még fel sem ismertél – mondta mosolyogva.
- Én azt hittem a sztárok szeretik ezt az életet. Mármint a csillogás a pompa stb.… - mondtam. Keserűen felkacagott.
- Igen, eleinte nagyon jó. Mindenki csak veled foglalkozik, megvan mindened. Aztán egy idő után, hiába kapsz meg mindent, valahogy… nem tesz boldoggá – felelt és láttam hogy elszomorodik – Sokszor elgondolkodom rajta hogy lehet a barátaim is csak azért vannak velem, mert híres vagyok – motyogta. Megsajnáltam. Nem is tudtam hogy a sztárságnak van egy ilyen oldala is. Nem értettem…egészen eddig.
- Héj, szupersztár – mondtam mosolyogva és meglöktem a karját. – Láttad már Volterrát? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Lassan elmosolyodott, és nemlegesen megrázta a fejét.
- Tudod elvileg ki sem mozdulhatok a szállodából. Most is úgy szöktem meg – vallotta be. Elnevettem magamat.
- Ááá, szóval a nagyságos úr meglógott a bébiszittereitől? – ő is felkacagott.
- Valami olyasmi – mondta nevetve.
- Oké, akkor gyere velem. Ezt gyorsan hazavisszük anyának és utána megmutatom a kedvenc helyemet itt Volterrában – ajánlottam fel.
- Az szuper lenne – mosolygott rám.
- Akkor – pattantam fel – Induljunk – mondtam és elindultam, Justint meg húztam magam után. Most értettem csak meg, hogy a sztárságnak két oldala van. Egy jó és egy rossz. A házunk elé érve Justin megtorpant.
- Mi az? – kérdeztem döbbenten. Olyan képet vágott mint aki nagyon agyal valamin.
- Várjunk csak! Mi a vezeték neved? –kérdezte hírtelen.
- Burns. Miért? – kérdetem értetlenül.
- Rachel Burns az édesanyád? – kérdezte.
- Igen. De ezt te honnan tudod? – emeltem fel a szemöldökömet.
- Ááá csak annyit hogy ő rendezi az itteni koncertemet, és ha meglát valószínűleg riasztja az én anyámat és visszavisznek a szállodai „börtönbe” – mondta csak úgy, mintha nem érdekelné. Elvigyorodtam.
- Oké, akkor várj meg itt – mondtam és betuszkoltam a bejárati ajtó melletti sövény mögé.
- Áúcs! Ez megszúrt – nyafogott, mire csak a szememet forgattam.
- Nem halsz bele – mondtam. – Maradj itt. Mindjárt jövök! – figyelmeztettem és bementem a házba. A konyhába szaladtam. Anya a krémet kevergette.
- Na, végre hogy megjöttél! Már azt hittem elraboltak – mondta és felkacagott.
- Ja, aha… bocsi. Csak… közben találkoztam Kate-el és elhívott… vásárolni- találtam ki gyorsan. – Ugye nem baj, ha most elmegyek? – kérdeztem reménykedve.
- Dehogy is! Csak hatra gyere haza mert… Jaj istenen el is felejtettem neked mondani! – kiáltott fel hírtelen, amitől majdnem fél métert ugrottam ijedtemben.
- Képzeld szívem, én rendezem Justin McConner koncertjét. Ugyanis most itt fog fellépni – mondta boldogan.
- Hű, ez szuper – tettem lelkesedést. Ó ha tudná hogy én már tudom.
- Ha szeretnéd szerzek neked VIP jegyet – lelkesedett.
- Ó, öhm.. nem szükséges anyu, úgyis programom van akkorra – hadartam. Anya ledöbbent arccal nézett rám.
- Biztos?
- Igen anyu száz százalék – mondtam.
- Hát, te tudod. Akkor jó mulatást, és gyere haza hatra, mert nekem mennem kell készülődni – mondta és visszafordult a sütihez. Megfordultam és kimentem. Amikor kiléptem az ajtón, Justin kidugta a fejét a sövény mögül.
- Miért nem kell neked a VIP jegy? – kérdezte vigyorogva.
- Azt nem mond hogy hallgatóztál? – nyögtem fel. Védekezően emelte fel a kezét.
- Nem én tehetek róla hogy nyitva volt az ablak. – fújtam egyet.
- Mind egy. Azért nem kell, mert programom van – mondtam. Úgyis ma nincs kedvem semmihez, és Alec is hiányzik. Lehet meg kéne látogatnom.
- Milyen program? – kérdezte miközben kikászálódott a sövény mögül.
- Na jó, a barátommal randizom – mondtam ki. Kicsit furcsa volt kimondani hogy a barátommal. Justin arcán egy pillanatra csalódottságot láttam, de tényleg csak egy pillanatra, mert utána elvigyorodott.
- Oké, és akkor most hova megyünk? – kérdezte.
- Hát, először szerzünk neked egy álruhát, mert nem akarok a címlapokra kerülni – mondtam.
- És azt honnan? – kérdezte összeszűkített szemekkel.
- Gyere – mondtam és húzni kezdtem. Egy utcányira tőlünk volt egy parókabolt. Amikor odaértünk megálltam előtte.
- Na ne! Ez most komoly? – kérdezte kissé rémülten.
- Nyugi, nem valami hosszúhajas parókát kell viselned. Bár… akkor lehetnél Hannah Montana – nevettem el magamat.
- Ha-ha, nagyon vicces – morgolódott.
- Na gyere már! – nyaggattam és beráncigáltam. Odabent egy félórányi válogatás után, egy fekete rövid hajas parókánál maradtunk. Justin kifizette és fel is vette.
- Na milyen? – kérdezte, amikor már a helyén volt a paróka. Alaposan nézegettem.
- Hát…. Alapjába véve jó csak…
- Csak? – nézett rám várakozóan. Elvettem a pólójára akasztott napszemüvegét és ráadtam. A táskámból elővettem a fekete kockás sálamat és a nyaka köré tekertem. Így már jó – mondtam. – Rád se lehet ismerni.
- Ja, csak megfulladok – motyogta, mire én lazítottam a sálon. Senkinek sem tűnik majd fel, mert ma elég hűvös nap van. Annak ellenére hogy süt a nap. Ezután elindultunk. Megmutattam neki a parkot, a kedvenc szökőkutamat, aminek a vizéből ismét kaptam egy adagot, ugyanis Justin lefröcskölt vele. Sokat gondolkodtam elvigyem e az óratoronyhoz, hiszen ott van a „vámpírközpont”, de végül arra a következtetésre jutottam hogy miért ne? Hiszen a vámpírok engem nem is ismernek, csak Alec. Így elvittem Justint oda is.
- Palazzo dei Priori – mondtam, és az óratoronyra mutattam.
- Egészségedre! – mondta Justin kuncogva.
- Mi? Nem prüszköltem, hanem ez it a Palazzo dei Priori – mondtam és ismét rámutattam.
- Áá, vagy úgy – mondta és felnézett a magas toronyra.
- Más néven, az óratorony –tettem hozzá.
- Így már érthetőbb. Miért nem ezzel kezdted? – kérdezte, mire én elnevettem magamat.
- Hát, nem nagy az olasz tudásom, úgyhogy gondoltam megpróbálok, úgy tenni mintha többet tudnék – vallottam be. Erre ő is elnevette magát.
- Ó, így már érthető. Te nem vagy olasz? – kérdezte és rám nézett.
- Eredetileg nem. Sőt alig beszélek olaszul – mondtam mosolyogva.
- Komolyan? – kérdezte. Bólintottam.
- Eredetileg Miamiból származom –kerek szemekkel nézett rám.
- Ezt eddig miért nem mondtad?- kérdezte vádlón.
- Mert nem kérdezted – feleltem.
- Ez igaz - fintorgott. Kuncogva ráztam a fejemet. Olyan aranyosan nézett ki. Mint egy kisgyerek, akinek nincs igaza és nem tetszik neki. Jézus! Miket nem gondolok? Én Alecbe vagyok szerelmes! Gondolatmenetemet egy kiáltás szakította félbe.
- Héj, Stella! – a hang irányába fordultam. Angelina integetett, és elindult felénk.
- A francba – morogtam.
- Mi az? – nézett rám Justin.
- Pokoli nagy szarban vagyunk! – mondtam. Ijedten nézett rám.
- Miért?
- Csak mert, azt hiszem Angelina a legnagyobb rajongód. Mindent tud rólad. Folyton rólad áradozik, és szerintem ezer Justin hasonmás közül felismerne –mondtam.
- Hú – csak ennyit bírt kinyögni.
- Húzd a szádra a sálat!– figyelmeztettem. Azt is tette amit kértem. De alig hogy felhúzta, Ang már itt is volt.
- Ó, szia Ang! Te hogy hogy itt? - kérdeztem. Justin úgy tett mintha az óratornyot nézné.
- Képzeld, van VIP belépőm Justin koncertjére. Találkozni fogok vele személyesen! Hát nem szuper? – mondta szinte sikítva.
- De Ang, nagyon király – próbáltam lelkesen előadni.
- Tudom – mondta, de hirtelen Justin-ra nézett.
- Hát ő ki? – kérdezte és kíváncsian méregetni kezdte.
- Öhm.. ő itt… az én… unokatesóm… Kanadából – rögtönöztem. Justin visszafojtotta a nevetését.
- Nagyon örvendek – mondta Ang gyanakodva, és kezet fogott Justinnal. Ő csak biccentett.
- Mi az, nem tud beszélni? – kérdezte Ang.
- Hát… ami azt illeti meg van fázva és nem beszélhet – mondtam. Justin hevesen bólogatott.
- Ahha, és miért van rajta sál? – folytatta a vallatást. Ez nem igaz!
- Hát… öhm… nekünk most mennünk kell – mondtam gyorsan és kézen fogva Justint sietős léptekkel elindultam.
- Várj csak! – kiáltott utánunk. Megálltunk. Ang közelebb jött. Megállt Justin, mellett. Levette a napszemüveget, és kikerekedett szemmel nézett rá.
- Ismerős szemek – suttogta. Justin hátrébb lépett.
- Már, Bocs, de ez az enyém – mondta Justin elváltoztatott hangon, és elvette a szemüveget, majd visszavette. Tényleg úgy hangzott mintha be lenne rekedve.
- De… te… - dadogott Angelina.
- Stella, nekünk mennünk kell - mondta még mindig elváltoztatott hangon Justin és most ő kezdett el húzni, ugyanis én lefagytam, amikor Angelina levette róla a szemüveget. Azt hittem nem szabadulunk onnan.
- Ja, igen – kaptam észbe – szia Ang! – kiáltottam. Hátrafordulva még láttam, hogy lefagyott képpel néz utánunk.
- Hú, ez meleg volt – lélegzett fel Justin amikor már látótávon kívülre értünk.
- Ja az – bólogattam. Egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés. Önfeledten kacagtunk, és nem törődtünk vele, hogy az emberek hülyének néznek.
- Köszönöm – szólalt meg előbb Justin.
- Mégis mit? – kérdeztem meglepetten.
- Ezt a napot. Nagyon régen nem szórakoztam ilyen jól – vallotta be.
- Nagyon szívesen. – válaszoltam – tudod, azt hiszem félreismertelek. Azt hittem, hogy csak olyan magaddal törődő, másokat lenéző sztár vagy. De kellemeset csalódtam – mosolyodtam el. Ő is mosolyra húzta a száját.
- Hát, köszi. – mondta, és ránézett az órájára. – A francba. Annyira nem akarok, de mennem kell – nyöszögte panaszosan.
- Semmi baj, menj csak. Két óra múlva koncerted lesz – mondtam.
- De ugye látlak még? – kérdezte reménykedve, és levette a napszemüveget, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Remélem – mondtam –Hát akkor… szia – köszöntem el, és megöleltem. Visszaölelt.
- Én biztos vagyok benne – suttogta, de olyan halkan, hogy alig hallottam..
- Még találkozunk – mondta most hangosan és elindult a szálloda felé. Mosolyogva néztem utána. Nagyon rendes srác, és istenkém tényleg baromi helyes, de nekem már megvan a hercegem. Igaz nem szőke, sőt fehér lova sincs, de nekem mégis ő a lovagom, akit mindennél jobban szeretek. Megfordultam és én pedig elindultam a másik irányba.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés