Még nem akartam haza menni ezért elkóricáltam a városban. Visszamentem a parkba, utána a szökőkúthoz, majd legvégül úgy döntöttem visszamegyek az óratoronyhoz is. Odaérve megálltam és felnéztem rá. Nagyon magas volt. Közelebb mentem, egészen a kapuig. Ott aztán megálltam. Lenyomtam a kilincset. Azt hittem zárva lesz, de nem. A zár kattant egyet, és az ajtó kinyílt. Bedugtam a fejemet. Egy hosszú folyosó ment végig. Ezen már jártam egyszer. Amikor eljöttem arra a turistaútra. Már attól is borsódzik a hátam ha csak rá gondolok. Úgy döntöttem, nem megyek tovább. Nem akarok bajba kerülni. Már be akartam zárni az ajtót, amikor hirtelen megláttam Alecet. Szólni akartam neki, de egyből utána szaladt egy lány is. Szőke rövid haja volt, és persze természetellenesen gyönyörű. Résnyire zártam az ajtót, és onnan figyeltem.
- Figyelj Jenna, ezt nem mondhatom el neked. Nem szabad – mondta Alec könyörgő hangon. Á, szóval ez az a Jenna.
- Tudtam! Nem bízol bennem. Ugye ez van? Hm? - tette fel Jenna az újabb kérdéseket.
- Jaj, Jenna hagyj már! – nyögött fel panaszosan Alec, és tovább haladt. De ez a Jenna csak nem hagyta békén. Komolyan, ha így folytatja, odamegyek és felpofozom. És nem érdekel, hogy nekem lesz bajom belőle.
- Sajnálom Alec, de ha nem bízol bennem, és nem adod, meg amit akarok, kénytelen leszek szólni Aronak – mondta csevegő hangon és közben a körmét piszkálta. Alec megtorpant, és lassan visszafordult.
- Hogy mi? – kérdezte dühtől remegő hangon.
- Jól hallottad. De gondolj bele. Nem kell mást tenned, csak azt amit mondtam, és senki nem fog tudni semmit sem – suttogta és egészen közel ment hozzá. Olyan dühös voltam hogy összeszorítottam a kezemet, ökölbe. Alec arcán vívódást láttam. Nem tudta mit csináljon, majd egyszer csak hirtelen magához húzta és megcsókolta Jennát. Mintha kitépték volna a szívemet. Kicsordultak a könnyeim. Elindultam hátrafelé, majd egy idő után megfordultam és rohanni kezdtem. Nem tudtam, hogy merre csak rohantam. Már sötétedett. De én csak futottam. Azt hittem, ha elég gyors vagyok, elfuthatok a fájdalom elől. De nem. Az ott maradt. A szemem előtt újra meg újra megjelent Jenna és Alec képe, ahogy csókolóznak. És ilyenkor még jobban fájt. Végül teljesen besötétedett, én pedig a földre rogytam. Felhúztam a térdemet, ráhajtottam a fejem, és zokogtam. Egészen addig, amíg egy rekedt hang meg nem szólított.
- Héj, kislány! Te meg mit csinálsz itt? – felnéztem az illetőre. Egy magas borostás alak állt előttem. A ruhája szakadt volt és bűzlött a piától. Gyorsan felpattantam és el is futottam volna ha nem kapja el a karomat.
- Hova ilyen sietősen? – kérdezte és röhögni kezdett.
- Engedjen el! – szólaltam meg, de a hangom csak úgy remegett a félelemtől. Tudtam hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.
- Mégis miért tenném? Most legalább van egy kis társaságom – röhögött tovább és a falhoz szorított. Láttam már ilyet a filmekben és általában nem végződött jól. Elkezdett fogdosni, és megpróbálta levenni rólam a kabátomat. Még jó hogy otthol apa beíratott Kung Fu-ra, mert ennek itt most hasznát vettem. Kitéptem magam a kezei közül és egy jól irányzott rúgással a földre küldtem.
- Te kis ribanc! Ezért megöllek – nyögte a földön fekve. Nem vártam meg míg felkel, rohanni kezdtem. De annyira sötét volt már, hogy jó néhányszor elestem. Mégis szaladtam tovább. Nem akartam belegondolni mi lesz, ha az az alak utolér. Ismét elestem, de ezúttal valamilyen csőszerű valamibe botlottam meg, ami fel is hasította a kezemet. De felálltam és futottam. A kezemből folyt a vér, mert elég mélyen megvágtam. Végül zenére lettem figyelmes. A stadion felől jött. Hát persze, ott van Justin koncertje. Ó istenem csak addig jussak el –fohászkodtam és rohanni kezdtem a stadion felé. Már nem lehettem, messze mert egyre közelebbről hallottam a zenét. Befordultam a sarkon, és megláttam a stadion óriási vaskapuját. Elindultam felé, és már majdnem ott voltam, amikor valaki elkapta a karomat és berántott a sikátorba. Sikítani sem tudtam, mert befogta a számat. Ugyan az a pasas volt, akit elgáncsoltam. És elég dühösnek tűnt.
- Tudod, szeretem az olyan lányokat, akik megvédik magukat, de ez már sok volt – sziszegte és belemarkolt a hajamba. Csak nyöszörögni tudtam, mivel a keze még mindig a számon volt. Leszakította rólam a kabátomat és durván a földre lökött. Bevertem a fejemet. Minden kezdett homályos lenni. Láttam, ahogy felém közeledik, ezért elkezdtem hátrafelé araszolni.
- Innen már úgysem futsz el cicám – röhögött fel és a sérült karomnál fogva felhúzott. Felkiáltottam fájdalmamban.
- Fogd be, különben csak rosszabb lesz – parancsolt rám. A könnyek csak úgy patakzottak a szememből. Ezúttal a felsőmhöz nyúlt, hogy azt is letépje, de utolsó erőmmel ellöktem a kezét.
- Na mostmár elég – ordította és durván újra a földhöz kent. Ezúttal annyira bevertem a fejem, hogy vérezni kezdett. Éreztem, hogy a vér végigfolyik a fejbőrömön, le a nyakamon és végül a földre hullik.
- Ne – nyöszörögtem, de mind hiába. Rám ugrott és próbált megcsókolni, de én elfordítottam a fejemet. Végül megunta és megfogta az arcomat, hogy nem tudjam elfordítani a fejemet. És akkor hirtelen eltűnt. Valaki olyan erővel szedte le rólam, hogy a sikátor másik végén landolt. Az a valaki ezután odaszaladt hozzám. Nagyon homályosan láttam. Szinte már csak foltokat.
- Stella, kérlek, maradj velem! Hallod? – könyörgött egy lágy, bársonyos hang.
- Alec? – kérdeztem, de a hangom annyira élettelen volt, hogy nem ismertem rá.
- Igen, én vagyok az. Érted, amit mondok? Ness, maradj velem! – kérlelt sírós hangon, de a szemem már lecsukódott. Még hallottam, hogy a nevemet kiabálja, de már elragadott a sötétség és nem tudtam felébredek e még….

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés