„Don't let go
Never give up, it's such a wonderful life
Don't let go
Never give up, it's such a wonderful life”

(Hurts: Wonderful life)

(Bella szemszöge)

Miután elviselhető állapotba sikerült hoznom magamat - értsd: felvettem magamra egy kényelmes farmert egy felsővel, és a gondolataim nem egy, hanem két másodpercenként forogtak csak Edward körül - beengedtem Alice-t, aki megrohamozta a fürdőszobát. Nem tehettem mást, követnem kellett őt, hiszen muszáj volt készülnöm az esküvőre. Nyűgösen rogytam bele a hatalmas tükör előtt álló székbe, és színpadiasan felsóhajtottam, amikor megláttam a sok kenceficét a pulton.

- Tényleg muszáj ezt csinálni? - kérdeztem a körülöttem sertepertélő Alice-től. - Nem lehetne, hogy csak úgy egyszerűen, pikk-pakk kimondják a boldogító igent és kész?

A tünpír felnevetett és egy hajsütő vassal - hogy kerül ilyen egy vámpírokkal teli házba egyáltalán?! - elkezdte loknikba csavarni a hajamat.

- Majd megtanulod, hogy mindennek megvan a maga menete - rótt meg immáron jókedvűen. - Példának okáért ott van Edward és a te esküvőd.

- Alice, szerintem a bátyád nem mostanában fog a házasság szentségébe lépni - mosolyogtam. - Túlságosan szereti ahhoz a függetlenségét, hogy igába hajtsa a fejét.

- Na és veled mi a helyzet? - tudakolta, miközben egy szolid sminket kent fel rám, aminek nem láttam semmi értelmét, de inkább nem hergeltem fel.

Már így is az idegein táncoltunk, nem kéne továbbfeszíteni azt a bizonyos húrt. Még a végén elpattan, és akkor lesz aztán csak háború...

- Hát, én még nem gondolkoztam el ezen - vallottam színt az igazsághoz hűen. - Tudod, tizenhét évesen még nem ezen jár az ember agya. Persze, nem tagadom, hogy szerettem volna valamikor férjet és gyerekeket, de ez már radikálisan megváltozott.

Húgom felvonta ívelt szemöldökét és egy aprócska ránc jelent meg a szája szegletében, ami az értetlenség jele volt nála.

- Ha csak annyit mondok, hogy Edward, rögtön érteni fogod - kuncogtam.

- Igen, már rémlik valami - fintorodott el úgy, hogy azt már tanítani kéne. - Hihetetlen, hogyan tudtok így viselkedni. Hemzseg a ház a vámpíroktól, ti meg... - harapta el a mondat végét. - Komolyan, mint két szerelmes tizenéves tinédzser. Jó lesz így? - lépett el előlem, hogy a tükörben megszemlélhessem a képmásomat.

Hátborzongató, hogy mit tud művelni Alice pár ügyes mozdulattal, és néhány ecsettel. A sminkem tényleg szolid volt, pusztán egy kis szájfényt, szürkészöld szemhéjfestéket és szempillaspirált kaptam, de a hajamra rá sem ismertem. A lágy tincsekbe csavart loknik könnyedén hullottak le a mellkasomra, a vállamra és a hátamra, és művészien keretezték az arcomat.

- Komolyan, Alice, neked sminkiskolát kéne nyitnod - nyögtem ki nagy nehezen és hálásan pillantottam fel rá.

- Hmmm, megfontolom a tanácsodat - kuncogott. - Most pedig rád varázsoljuk a ruhát, amitől Edward eldobja majd az agyát.

- Ez nem gondolod, hogy egy kicsit túlzó kifejezés volt? – húztam fel a szemöldökömet, és követtem őt a szobába.

Alice előkanyarított egy huzatba csomagolt valamit, aminek csak a vörös színe emlékeztetett arra: abban nagy valószínűséggel az én koszorúslány ruhának nem nevezhető ruhám van.

- Szerintem nem vagy tisztában vele, milyen hatással is vagy tulajdonképpen a bátyámra – mondta nagy bölcsen és kibontotta a csomagolást.

- Elég nekem, ha azzal tisztában vagyok, ő milyen hatást gyakorol rám – morogtam az orrom alatt, de nem elég halkan, ugyanis húgom felnevetett.

- Hát, igen – magyarázta. – Eléggé nagy kihatással vagytok egymásra, fogalmazzunk így. Most pedig vedd fel ezeket! – Azzal odadobott nekem egy olyan színű francia bugyit, mint amilyen a ruhám volt.

- Ennyi? – kérdeztem csodálkozva.

- Mégis mit szeretnél még? – vigyorgott rám, amiből rájöttem, hogy tudja, mit hiányolok, csak játszik velem.

- Talán egy melltartó jól jönne, nem gondolod? – fontam össze a kezeimet a mellkasom előtt.

Alice egy könnyed mozdulattal megfordította a ruhát, így adva nyomatékot a következő mondatának:

- Ehhez a ruhához nem kell melltartó – mutatott rá először a hátrészére, majd elöl a dekoltázsára. – Most pedig öltözz!

- Remek! – morogtam, és kikapva a ruhát a kezéből méltóságteljesen visszavonultam a fürdőbe. – Kis diktátor!

- Hallottam ám! – kiáltott be, de nem tudta elnyomni a kuncogását.

- Az volt a célom – mormoltam az orrom alatt, miközben felszenvedtem magamra kreálmányt.

Persze azon is elgondolkodtam, hogy mégis hogyan tudtak rávenni arra, ezt a ruhát válasszam. Egyáltalán nem hasonlított egy szolid koszorúslány ruhára, de most már késő volt ezen bánkódni. Alice-nek természetesen megint igaza volt, hiszen amikor egy véletlen pillantást vetettem magamra a tükörben láttam, hogy egyáltalán nem való hozzá melltartó. Viszont így egy kicsit kényelmetlenül éreztem magamat…

- Kész vagy már? – türelmetlenkedett ismét, most már közvetlenül az ajtó elől. – Nekem is mennem kéne öltözni, meg Rose-t öltöztetni, de nem hagyhatlak félkész á…

Nem fejezte be a mondatot, mert kiléptem az ajtón, és megjelenésemmel egy huncut mosolyt csaltam az ajkára.

- Bár nem látom a jövődet, és ezáltal Edwardét sem mindig, de azt már előre borítékolhatom, hogy ez a ruha nem éli túl az éjszakát – kacsintott rám, „hozzám vágta” még a cipőmet és már ki is suhant az ajtón.

(Edward szemszöge)

- Öregem, te jobban izgulsz, mint én! – csapott a hátamra Emmett egy isteneset és egy olyan félszeg mosolyt villantott rám, amit csak akkor vett elő, ha piszkosul ideges volt.

A gondolatai arról árulkodtak, hogy most az egyszer nem volt biztos benne, Rose nem-e fog meglépni az oltár előtt, faképnél hagyva melák testvéremet.

- Nyugi, minden rendben lesz – nyugtattam, de én is éppen olyan ideges voltam, mint ő.

Persze ő nem tudta, hogy nekem is van elég okom az idegeskedésre, hiszen soha azelőtt nem csináltam ilyet, és nem kéne elrontani. És a visszautasítás esélye is ott lebegett a fejem fölött, mint Damoklész kardja...

És akkor még nem is beszéltem Jazzről, aki fel és alá járkált a lépcső előtt, hogy minél előbb megpillanthassa Alice-t. Mindhárman valamiféle revansra számítottunk a lányoktól, azok után, hogy olyan csúnyán elbántunk velük. Ezzel szemben Jazz is, Em is és én is kellemesen csalódtunk, és ez nagyon, de nagyon piszkálta a csőrünket. Itt valami nem stimmel! – ez zakatolt mindegyikünk fejében.

És biztos, hogy én ezt most akarom csinálni? - tettem fel magamnak a költői kérdést, de nem volt visszaút. Már elhatároztam magamat, és ebben Alice és Bella kihallgatott beszélgetése - tudom, nem szép dolog, de roppant kíváncsi lettem mostanában - is közrejátszott.

- Persze, csak lelép az oltárnál és nézelődhetek – morgott Em, és feszengve megigazította a nyakkendőjét.

A terem tömve volt nomád és vegetáriánus vámpírokkal, akik az ideiglenes oltár előtt helyezkedtek el. Mivel vannak olyan dolgok, amiket még egy hagyományos esküvőnél sem lehet vámpír mivoltunk miatt kivitelezni (kettő örömanya és örömapa helyett nekünk például csak egy volt mindegyikből), ezért Carlisle volt az, aki összeadja majd az „ifjú” párt. Tanúk Rose részéről Alice és Eleazar lesznek, míg Emmett részéről Carmen és Jasper. Az aláfestő zenét Kate fogja szolgáltatni azon a zongorán, aminek a jövőjét már felvázoltam Bellának. És nagyon reméltem, hogy nem kell már sokat várnom rá.

A fantáziám természetesen meglódult, mire Jazz megtorpant és tekintetét egyenesen rám szegezte.

- Bocsi, bocsi! – emeltem fel védekezően a kezemet. – Leállítom magamat!

- Ajánlom is! – sziszegte a fogai között, de aztán minden rosszkedve elszáll, ahogyan Alice táncolt le a lépcsőn egy visszafogott halványkék ruhában.

Jasper karjaiba vetette magát, és kuncogva csókolta meg őt.

Nagyon nem stimmel itt valami! – Ez volt mindkettőnk arcára írva, amikor egymásra néztünk Emmettel, viszont megvitatni már nem tudtuk, mert húgom jelzett Kate-nek, aki elkezdett játszani, így Em odasétált az oltárhoz. Egyedül maradtam a lépcső alján, és az idegességem egyre csak nőtt…

…egészen addig, amíg meg nem jelent egy angyal a lépcső tetején, és hallottam, ahogyan az állam a padlón koppant. A méreg termelődése automatikusan indult meg a számban, és nagyokat kellett nyelnem, hogy eltűntessem onnan. Azt hittem, hogy a valóságosnál már nem lehet gyönyörűbb, de ismét tévedtem. Egyszerűen nem találtam a szavakat.

Bella lassan elindult lefelé a lépcsőn, és egész végig a szemembe nézett. Ajkain finom mosoly játszott, tekintete igéző volt, és fényesen csillogott. A meseszép ruha pedig megőrjített. Olyan volt, mintha egyenesen rá szabták volna, és minden mozdulatánál lágyan hullámzott rajta, egyre csak ingerelve a már amúgy is labilis lelkiállapotomat. A ruháját úgy tervezték, hogy kihangsúlyozza az alakját és vonzza a férfiúi tekinteteket.

Ezt tapasztaltam is, amikor minden hím egyed szeme egyenesen szerelmemre tapadt, engem meg a féltékenység mardosott. Megszólalni viszont nem tudtam, mert Bella odaért mellém, és egy könnyed csókkal belém fojtotta az elégedetlenkedésemet.

- Szia! - suttogta halkan, és összekulcsolta a kezeinket.

"Edward, észrevetted már, hogy a barátnőd öltözete egy pettyet hiányos?" - kérdezte gondolatban Emmett, mire ismét végigfuttattam a tekintetemet kedvesemen.

- Valami baj van? - nézett rám rémülten, ahogyan látta, milyen vizslató pillantásokkal méregetem.

A levegő bent rekedt a tüdőmben, amikor rájöttem, mire is célzott Em, és kellett pár másodperc, míg összeszedtem magamat. A lépcső tetején várakozó Rose-ra pillantottam, aki csak mosolygott, és bólintott. Ő volt az egyetlen, aki tudott a tervemről, hiszen neki is kellett a segítsége, hogy összejöjjön a dolog. Azt viszont ismét az orrom alá dörgölte, hogy ezzel a kis magánakciómmal megint elrontom a hagyományos esküvő látszatát.

Emmetten kezdett eluralkodni a kétségbeesés, így kénytelen voltam megnyugtatni őt.

- Semmi baj, Em! - mondtam neki, de a tekintetem már ismét Bella tekintetét kereste. - Rose egy kicsit késni fog, de hamarosan ott fog állni melletted. Előtte viszont szeretnék valamit mondani, jobban mondva kérni.

A helyiségben néma csend honolt, és minden szempár ránk szegeződött. Közelebb léptem kedvesemhez, és egyik kezemet az arcára simítottam. Aranyszín szeme káprázatosan csillogott, és ez még jobban kiemelte szépségét.

- Először is meg kell, jegyezzem, hogy nem találok szavakat, annyira káprázatos vagy.

Szerelmem lehajtotta volna a fejét a bók hallatán, de én nem engedtem.

- Ha valaki azt mondta volna nekem fél évvel ezelőtt, hogy megtalálom azt a lányt, akivel az örökkévalóság hátralevő részét le akarom majd élni, azt válaszoltam volna neki, hogy őrült, és kezeltesse magát. - A mondatra mindenki elkezdett halkan nevetni, Bella pedig elmosolyodott. - A szobában lévő vámpírok többsége tudja tanúsítani, hogy ez így igaz. Aztán egy januári napon beléptél az életembe, és akkor azt hittem, hogy a földi poklot hoztad el számomra, hiszen nem láttam a dolgokat úgy, mint itt és most. Isabella Marie Swan Cullen, a világ legboldogabb férfijává tettél azzal, hogy nekem adtad a szívedet és elfogadtál olyannak, amilyen vagyok. Többet nem tudok neked adni, mint hogy őszintén és tiszta szívből foglak viszontszeretni és az életem árán is megvédelek. Még boldogabb már csak akkor lehetnék, ha elfogadnál tőlem egy apróságot és megosztanád velem az örökkévalóságodat.

Fél térdre ereszkedtem, és egy gyors mozdulattal előszedtem az alsó lépcsőfok alatti rejtekhelyéről a kis bársonydobozt, amit zsebem nem lévén kénytelen voltam oda elhelyezni. Kinyitottam a fekete tetőt és Bella felé nyújtottam. Kedvesemnek elakadt a lélegzete és a szája elé kapta apró kis kezeit.

- Hölgyem, megtisztelne azzal, hogy hozzám jön feleségül?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés