*Connor szemszöge*

-         Minden porcikádat imádom. – megadtam magam és a szavak megállíthatatlanul törtek elő belőlem - Szeretem, ahogy az alsó ajkadba harapsz, mikor nevetsz, ahogy összeráncolod a homlokod, mikor elmélyülsz valamiben, ahogy lesütöd a szemed, amint megpillantasz, ahogy rám nézel, ahogy kimondod a nevem. – közelsége teljesen elbódított, az egész belsőm kellemesen bizsergett és ahogy ujjaim márványszerű bőrét érintették a szívem őrült dübörgésbe kezdett - Megőrjít az illatod, a közelséged, a mozdulataid. Egyszerűen nem tudok betelni veled… - egészen közel hajoltam a füléhez, ajkaim gyengéden súrolták fülcimpáját - és, mert tudom mi vagy!

-         Tudod mi vagyok? – arcára rémület ült ki és testén enyhe remegés futott át - Én csak egy lány vagyok Észak-Dakotából.

Nem terveztem, hogy elmondom neki, hogy tudok a létezésükről, meg akartam várni, hogy Ő mondja el az igazat – mert reménykedtem, hogy egyszer elmondja -, de ha már belekezdtem akkor…

-         Igazság szerint nem tudok túl sokat rólatok, de felismerlek titeket. – és ez valóban igaz is volt, a szüleim csak az általuk legszükségesebbnek vélt dolgokat mondták el a vámpírokról – Hófehér és jéghideg bőr, ami csillog a napfényben – végigsimítottam nyakán -, aranyszínű vagy vörös írisz, hihetetlen gyorsaság, hatalmas fizikai erő… Vámpír vagy!

-         Ez hülyeség! – megpróbálta elfordítani a fejét, de megfogtam az állát és magam felé fordította az arcát.

-         Vámpír vagy! – mélyen a szemébe néztem hangsúlyozva a vámpír szót, hogy megértse nagyon is tudom miről beszélek.

-         Nem is félsz? – ajkait halk sóhaj hagyta el, arcára pedig a meglepettség, a rémület és a megkönnyebbülés különös egyvelege ült ki.

-         Az aranyszínű íriszetekből arra következtetek, hogy nem vagyok az étlapotokon. Különben is, ha akartál volna már rég megölhettél volna. – szemében némi kétség fénye csillant, de testével még inkább az enyémhez simult.

-         Azt hiszem most sikítva kéne elfutnod vagy ilyesmi. – arcomon észrevehette az értetlenséget, mert folytatta - Szerintem ez a normális emberi reakció, ha rájössz, hogy a barátod technikailag halott és vért iszik.

-         A sikítás nem túl férfias. – halványan elmosolyodott és halk csilingelő nevetése az egész pincében visszhangzott.

-         Honnan tudod, hogy jöttél rá, hogy mi vagyok?

*Winter szemszöge*

Szótlanul ültem az ablakomban és egy messzibb tisztáson piknikező családod figyeltem. Egy kisfiú és egy kislány futkározott nevetgélve, a szüleik pedig mosolyogva, egymás karjaiban nézték bolondozó gyermekeiket. Irigyeltem őket. Mind annyira gondtalannak és boldognak látszottak és a…

-         Mostantól nem is fogsz hozzám szólni? - Connor hangja törte meg a csendet.

-         Mi? – eszméltem fel hirtelen.

-         Amióta itt vagyunk egy szót sem szóltál!

-         Ne haragudj. Én csak… - felé fordultam - Még fel kell dolgoznom a hallottakat és a családom se tudom mit fog szólni. Ez elég komoly dolog és mindannyiunkat veszélybe sodorhat.

-         Nem akartam, hogy ez legyen. Nem akartam gondot okozni.

-         Igen, tudom. Csak ez… úgy értem… - zavarban éreztem magam a mentegetőzése miatt hisz egyáltalán nem a családom miatt voltam ennyire szótlan, sokkal inkább önös érzések miatt - Mielőtt elmondtad úgy éreztem magam, mint egy átlagos lány, mint egy normális ember. Ne érts félre, imádom ezt az egész vámpír dolgot, de jó érzés volt, ahogy rám néztél, ahogy beszéltél és bántál velem… Olyan dolgokat éreztem, amiket már nagyon régóta nem – még, ha csak az illúzióját is -, de amióta kimondtad, hogy tudod mi vagyok megváltoztál. Máshogy nézel rám, máshogy beszélsz hozzám.

-         Lehet, hogy máshogy nézek rád, de nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy úgy bántam veled, mint bárki mással. Már az első pillanattól kezdve sokkal több voltál számomra, mint egy átlagos lány.  – felállt és apró léptekkel megindult felém - Elismerem, hogy a vámpírságod fokozta az érdeklődésemet, de nem ezért figyeltem fel rád. Sőt az első 3 hétben, amíg sötétebb volt a szemetek nem is állt össze a kép. – egyik kezét a vállamra fektette, másik kezével pedig felemelte az állam - Ami pedig a családod illeti, én egyáltalán nem…

-         Nem kell magyarázkodnod vagy bizonyítanod semmit. – az erdő felől meghallottam Rosalie mérgelődő hangját - Megjöttek! – pattantam fel hirtelen magam után húzva Connort.

-         Egy vadász fia? – Rosalie szinte betörte az ajtót, ahogy mérgesen és fújtatva feltépte a zárat.

-         Rosalie, kérlek! – Carlisle halkan mégis parancsolva szólt nővéremre, de ő mit sem törődve vele tovább sietett felénk, majd pár centire tőlem lefékezett.

-         Engedj, Carlisle! Edward épp elég bajt hozott a nyakunkra Bellával, de amit Ez – mutatóujjával megbökte a vállam - művelt az már túl sok! Nyakunkra hozni egy vadász fiát? – hangját még feljebb emelte és a köztünk lévő pár centi pár milliméterre zsugorodott  - Te teljesen megőrültél!?

-         Rosie, elég! – Emmett megfogta kedvese vállait, de Rose lezárta magáról kezeit és tovább kiabált.

-         Épp elég ideig hallgattam! Egy szót se szóltam, mikor szinte a megkérdezésünk nélkül hagytátok, hogy Ez – megint megbökte a vállam - csak úgy belibegjen az életünkbe. Szótlanul tűrtem, ahogy az őzike szemeivel, kislányos mosolyával és szomorú történetével mindenkit az ujjai köré csavart, de azt nem fogom hagyni, hogy egy hülye kis szeszéjért feláldozza a családunkat. Ti tényleg nem látjátok, hogy mekkora bajba sodort mindannyiunkat? Csak én fogtam fel, hogy mennyire komoly a helyzet? Nem látjátok, hogy mindannyian meghalhatunk? Ki tudja, hogy ez az egész nem egy csapda-e és most épp erre tartanak a vadászok? Honnan tudjuk, hogy igaz volt-e akárcsak egyetlen szava is? Miért…

Nem tudtam tovább türtőztetni magam. Connort a hátam mögé toltam félbeszakítottam Rosaliet.

-         Már ne is haragudj, de Ennek – mutattam magamra - neve is van és legalább annyira a család tagja vagyok, mint te! Sajnálom, hogy a Rosalie Hale bolygó nem az univerzumom közepe, de ezt leszámítva fogalmam sincs mi bajod van velem! – én is felemeltem a hangom - Már rohadtul elegem van a rosszalló pillantásaidból, a félhangosan elejtett beszólásaidból, a folytonos vádaskodásaidból és sajnálom, hogy a szomorú történetem ennyire unalmas volt számodra. – vállba böktem pont úgy, ahogy ő tette - De ha valóban érdekelne a családod és egy kicsit mással is foglalkoznál magadon kívül, akkor hagynád, hogy elmagyarázzam a helyzetet és nem hordanál össze ekkora baromságokat!

-         Na ide figyelj te kis… nem beszélhetsz így velem! – hófehér, borotvaéles fogai előbukkantak vörös ajkai mögül és morgás tört fel torkából.

Szemei elsötétültek, testtartása megváltozott, mintha éppen az új prédáját készülne leteríteni.

Connort még hátrébb toltam és én is kivillantottam fogaimat. Támadóállába helyezkedtem és a mellkasomból feltörő morgással jeleztem, hogy nem hagyom magam.

Szinte tapintani lehetett a feszültséget és rémültet a nappaliban. Mindenki feszülten figyelte, hogy mi fog történni és elhelyezkedtem, hogy szükség esetén megfékezzenek minket.

Rosalie újabb morgást hallatott és épp ugráshoz készült… 

-         ELÉÉÉG!!! – Jasper 1 másodperc alatt köztünk termett.

Éreztem, ahogy a végtagjaim elzsibbadtak és elnehezedtek,  álmosító nyugalom áradt szét vénáimban.

-         Jasper, azt hiszem most már elég lesz. – tette Carlisle kezét fia vállára és a hirtelen nyugalom hullám alább hagyott – Mindkettőtöknek igaza van – fordult felénk -, de kiabálva és egymásra mutogatva nem jutunk semmire. A mi családunk különben sem így oldja meg a nézeteltéréseket!

-         Csajbunyóóóó! – kiáltott fel Emmett, mire mindenki értetlenkedve és dühösen nézett rá - Jól van már. Nem kell így nézni rám, csak próbálkoztam. – mondta megszeppenve és arrébb húzódott.

-         Nézzétek… esküszöm semmilyen hátsó szándékom sincs. Nincs semmilyen csapda vagy agyafúrt terv, mint ahogy Rosalie gondolja! Én… - kezdett el magyarázkodni.

-         Nyugodj meg, Connor! Egyikünk sem – Carlisle halványan elmosolyodott és jelentőségteljes pillantást vetett Rosaliera - feltételezett ilyesmit, de meg kell értened minket. Még ha a szándékaid tisztességesek is egy vadász fiaként potenciális veszélyforrás vagy.

-         Ezt tudom, de szeretném tisztázni a helyzetet. Az egyetlen, aki miatt itt vagyok az Winter! Nincs semmilyen csapda vagy terv, sőt az apám még csak nem is tudja, hogy egyáltalán szóba álltam veletek, de...

-         Ohh, remek. Most, majd azt hiszik elraboltuk. - mordult fel Rosie.

-         De ha tudná se zavarná. – Connor figyelmen kívül hagyta nővérem megjegyzését.

-         Nehezemre esik elhinni, hogy egy vadászt nem érdekelné, hogy a tinédzser fia egy vámpírokkal teli házban múlatja az idejét, ráadásul egy vámpírral randizik. – fejtette ki meglátását Jazz.

-         El kell ismernem, ezt nekem is nehezemre esik elhinni. – értett egyet vele Carlisle.

-         Édesapám nem valami sötét bosszúálló, aki lecsap az éjszaka teremtményeire és ész nélkül gyilkolássza őket. Csak azokat öli meg, akikről biztosan tudja, hogy embereket ölnek. Mielőtt ideköltöztünk leellenőrizte Forksot és környékét. – Carlisle felé fordult - A családodnak nagy „híre” van vámpírkörökben, ha lehet így fogalmaznom. Tudta, hogy ti a jók közé tartoztok.

-         Ez akkor is meglepő. Ki az édesapád? – kérdezte érdeklődve.

-         Liam Bass.

Carlisle örökösen nyugodt és kimért arcáról egy pillanatra lehullott a „maszk” és meglepettség, zavarodottság futott át rajta, majd jelentőségteljesen Edward felé pillantott és a dolgozó szobája felé vette az irányt.

-         Ismered őt? – még sikerült elkapnom mielőtt bezárta volna maga mögött az ajtót.

-         Személyesen nem, de Tanyáéktól már hallottam róla. – hangja furcsán csengett

-         Tudnom kéne valamiről? – viselkedése megrémisztett.

-         Majd ő elmondja, ha akarja. Most viszont jobb lenne, ha hazavinnéd Connort. – erőtlen mosoly suhant át ajkain, majd becsukta előttem dolgozó szobájának ajtaját.

Igazán szerettem Emmettel lenni. Imádta a vámpírlét minden részét, ahogy én is. Mellette önmagam lehettem. Nem kellett visszafognom az erőmet, átengedhettem magam az ösztöneimnek és nem utolsó sorban Emmett minden mókában benne volt.

-         Majdnem elkaptál, hugi. – eresztette felém a szokásos Emmett-féle mosolyát.

-         Ne próbáld ezt beadni. – hirtelen ráugrottam a hátára – Keményen lealáztalak. - elkezdtem összekócolni göndör fürtjeit.

-         Hosszú még a nap. – meg se próbált leszedni a hátáról, csak nevetett – Egyébként is a helyzet ura voltam, amíg arra nem terelted azt a 2 medvét.

-         Ahol én voltam, onnan nem úgy látszott, hogy a helyzet ura lettél volna. Különben se mond, hogy pár kis grizzly kifog rajtad.

-         Megállj te kis… - 2 másodperc alatt lekapott a hátáról és a földre lökött, de mielőtt rám vethette volna magát felszökkentem a legközelebbi fára.

Lábaink alatt szélsebesen suhantak a mérföldek, márvány testünk hangosan csattant egymásnak, kacajainktól zengett az erdő, ágak reccsentek, fák dőltek ki, sziklák morzsolódtak apró kavicsokká, ijedt erdei állatok menekültek az utunkból. Mintha egy tornádó söpört volna végig a tájon.

-         Ezt gyakrabban is megismételhetnénk. – ugrott le az újabb kidőlni készülő fáról.

-         Benne vagyok. – mosolyogtam - A szirtnél majdnem elkaptál. – vallottam be, miközben ledőltem a fűbe.

-         El is kaptalak volna, ha nem csalsz. - ő egy távolabbi sziklára heveredett le.

-         Ni csak ki beszél?

-         Újabb menetet akarsz? – feszítette meg izmait.

-         Azt hiszem elég kárt okoztunk mára. – szemeim a körülöttünk levő kidőlt és megtépázott fákra siklott. – Köszönöm, hogy eljöttél velem. Ha egyedül jöttem volna nem biztos, hogy rátudnám venni magam, hogy egyhamar visszamenjek.

-         Ugyan. Emmett bácsi mindig benne van egy jó kis vadászatban. Különben is nekem kéne köszönetet mondanom. Rég nem volt szerencsém ilyen jó kis bunyóhoz. Edward folyton Bellával van, és Aliceszel különben is folyton csalnak, Rosalie félti a haját és a ruháit, Esme pedig mindig közbe szól, ha Japerrel bemelegednénk.

-         És Esmenek sem kell aggódnia a kristályok miatt. – nevettem fel halkan az utolsó ilyen akciónkra gondolva - Rég nem éreztem ilyen jól magam.

-         Egyébként én biztos vagyok benne, hogy visszajöttél volna. A Cullenektől nem könnyű megszabadulni.

-         Sajnálom a Rosalie ügyet is. Nem kellett volna hagynom, hogy kiakasszon. Már megszokhattam volna, hogy ő ilyen. – kezdtem bele a magyarázkodásba.

-         Nem ügy. Elismerem nem épp a legkönnyedebb természet, de ő már csak ilyen. – mellém szökkent és kényelmesen elhelyezkedett ő is a fűben - Bár én azért örültem volna, ha egymásnak estek. – kaján vigyor suhant át az arcán.

-         El tudom képzelni. – válaszol csak egy gyenge fintorra futotta – Ne vedd sértésnek, de még mindig nehezemre esik elhinni, hogy te meg ő… Úgy értem annyira különböztök. Te folyton viccelődsz, nevetgélsz, kihasználsz minden lehetőséget egy jó vadászatra, bunyóra vagy csínyre. Élvezed a vámpírságot és igyekszel minél többet kihozni belőle. Ezzel szemben Rosalie olyan, mint egy jégkirálynő.

-         Azért nem olyan boszorkány, mint amilyennek néha látszik. Te meg én könnyen vesszük ezt a vámpír dolgot és élvezzük, de ő nem ezt akarta. Nem akart vámpír lenni, nem ilyen életet akart magának és nehéz feldolgoznia, hogy mennyi álma foszlott szerte ezzel az élettel.

-         Ezzel mindannyian így vagyunk, mindannyian sokat vesztettünk a vámpírsággal, de ennyi év után már nem ezen kéne rágódnia és ha így csinálja pár száz év múlva tuti becsavarodik, bár, ha engem kérdezel már most se klappol minden odabent. – megütögettem a halántékom.

-         Mit mondhatnék? Ő az én Rosaliem. – nevetett fel és a mobiljáért nyúlt - Alice volt az. Azt írta, hogy jövő héten sütni fog a nap. Meg kért minket, hogy maradjunk és holnaptól ők is csatlakoznak hozzánk

Még, hogy egy teljes hetet Rosalivel tölteni? Kizárt! Mi lenne, ha inkább…

-         Baj lenne, ha nem maradnék? Ha úgyis van egy hetünk suli nélkül, meglátogatnék pár barátot.

-         Nem hiszem, hogy ez gondot okozna bárkinek is. – mondta elgondolkodva.

-         Ez a kis fogócska kivette az erőm. – mélyet szippantottam a levegőből – Van pár szarvas a hegy északi oldalán, meg pár hegyi oroszlán kicsit lejjebb. – álltam fel.

-         Verseny? – kezdett el futni a kiszagolt állatok felé.

-         Szia! – köszönt kissé megszeppenve.

-         Szia! – becsuktam magam mögött az ablakot - Nem zavarok?

-         Nem, dehogy! – gyors pakolásba kezdett - Öhm… Ülj le! – mondta miután az utolsó adag ruhát is a szekrénybe gyömöszölte.

-         Köszi. – odasétáltam mellé, leültem az ágyára és rögtön a dolgok közepébe vágtam - Elmegyek pár napra, csak elköszönni jöttem.

-         Miattam mész el? – hangja zaklatott lett.

-         Mi? Nem, ugyan! Inkább Rosalie miatt. Jövő héten sütni fog a nap így mi nem mehetünk suliba és a családom elmegy vadászni, de attól tartok, hogy a hét végén egyikünk – vagy Rosalie vagy én - nem jönne vissza. – mondtam el a dolgok állását - Úgyhogy inkább meglátogatom néhány régi barátomat.

-         Ohh, rendben. – mintha megnyugodott volna - De visszajössz, ugye?

-         Persze, hogy visszajövök! – jelentettem ki határozottan - Tudom, hogy a tegnapi nap nem épp a legjobban alakult, de Rosalieval ne foglalkozz. Ő mindig ilyen, sőt néha egy kicsit túl is reagálja a dolgokat, de ha ez segít, akkor se kedvelne jobban, ha az apád nem vadász lenne.

-         Kösz, ettől tényleg sokkal jobban érzem magam.

-         Úgy értettem, hogy Rosalie az összes embert utálja vagy legalábbis azokat, akik gondot okozhatnak nekünk. Bella és te ilyenek vagytok. Azzal, hogy tudjátok a titkunkat veszélyes rátok és a családomra nézve is. Rosalie pedig csak a családját akarja védeni.

-         Fura hallani, hogy véded Rosaliet.

-         Nem védem őt. – még a gondolattól is kirázott a hideg - Eszemben sincs ilyesmit tenni, de el kell ismernem, hogy tegnap túlzásba vittem. – vallottam be.

Kezét rácsúsztatta az ágyon heverő kézfejemre és ujjaival apró köröket rajzolgatott rá.

Meglepett ez a mozdulata és bár a pincés éjszaka óta sokkal könnyebben jobban kezeltem a közelségét mégis frusztráló ez a helyzet.

Kihúztam a kezem ujjai alól és felálltam.

-         Azt hiszem jobb, ha megyek. Már késő van, biztos fáradt vagy. – már az ablaknál voltam, mikor megtorpantam - Igazából lenne itt még valami. – úgy éreztem akármennyire kényelmetlenül is érzem magam tisztáznunk kell a helyzetet mielőtt elmegyek.

-         Igen?

-         Mi… vagyis… nem igazán tudom, hogy mi most, hogy is állunk.

-         Úgy vélem én a részemről tisztáztam a helyzetet. Az a kérdés, hogy te mit érzel?

-         Nem is tudom… úgy értem… Kedvellek, nagyon! – apró léptekkel elkezdtem visszaaraszolni ágya felé - Szeretek veled lenni! Szeretem azt, aki vagyok, mikor veled vagyok! Szeretem, ahogy kicsit félrehúzód a felsőajkad mikor mosolygsz vagy nevetsz – remegő hüvelykujjammal végigsimítottam ívelt ajkain -, hogy néha halkan dúdolsz, mikor azt hiszed senki nem hallja, ahogy rám nézel, hogy úgy tetszem neked annak ellenére, ami vagyok és még órákig sorolhatnám… bár be kell vallanom – kezeit csípőmre rakta és felállt - a lesifotós képek kicsit levonnak a vonzerődből. – tekintetét az ajkaim és a szemeim között járatta, majd gyengéden végigsimított jéghideg ajkaimon – Nincs nagy tapasztalatom ezen a téren, de szeretném, ha ez… - mutattam magunkra - te meg én… Tényleg szeretném, ha ez köztünk működne.

Jobb kezét a hátamra csúsztatta és közelebb vont magához. Tekintetét ismét a szemeim és az ajkaim között járatta, majd, mint az előbb újra végigsimított számon. Kezeimmel átfontam nyakát és teljesen hozzásimultam testéhez.

Számat bátortalanul az övéihez nyomtam. Mézédes ajkai résnyire nyíltak és pillanatokon belül nyelveink őrült táncba kezdtek. Éreztem, hogy a bőre felforrósodott és libabőrős lett, szíve vad ritmusra váltott, gerincén apró remegések futottak át.

Hetven év alatt egyszer sem éreztem annyira élőnek magam, mint akkor ott a karjaiban. A szívem újra eszeveszetten kalimpált bordáim rejtekében, jéghideg, halott testemet újra forróság öntötte el, ereimben ismét pezsgő vér száguldott.

Az őrjítő szomjúság futótűzként áradt szét minden porcikámban, bódító vérének illata ismét fátyolos ködöt vont elmémre. Nem tudtam betelni édes ajkaival, vibráló testével. Egyre közelebb és közelebb akartam érezni magamhoz, de tudtam, hogy minden mozdulatomra ügyelnem kell.

Váratlanul égető üresség támadt ajkai helyén. Szemeim kétségbeesetten pattantak fel és abban a pillanatban, ahogy tekintetem találkozott Connoréval tudtam, hogy mi… ez a dolog működni fog.

-         Én is szeretném! – homlokát mosolyogva az enyémnek döntötte és arcán kaján vigyor suhant át - Muszáj most rögtön menned?

-         Azt hiszem egy kicsit még maradhatok! – mondtam nevetve.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés