Ha valakiről közel huszonöt éve nem hallottál elég bonyolultnak tűnik a nyomára akadni, de ha vámpír vagy a dolog máris egyszerűbb… ráadásul, ha előtte több, mint harminc évig jártátok együtt az országot és kiismertétek egymást, akkor még könnyebb helyzetben vagy. Ha pedig az illetőnek különleges képessége is van, akkor csak az általa hátrahagyott nyomokat kell követned.

Ezeket a nyomokat – szokatlan viharok, feltűnően borús idő és eső, mikor hétágra kéne sütnie a napnak és döglesztő melegnek kéne lennie - követve jutottam el Manhattanbe.

A New Yorkba tartó úton végig gyermeki kíváncsiság és izgalom járt át. Butaság tudom, de csak arra tudtam gondolni, hogy vajon az évek alatt sokat változtak-e, örülni fognak-e nekem… emlékeznek-e még rám egyáltalán.

-         Hello, kislány! – köszönt egy mély hang, amint betettem a lábam a luxuslakosztályba.

-         Damien! – szinte megpördültem a tengelyem körül és a hang tulajdonosának nyakába vetettem magam - De jó látni téged!

-         Hát még téged. – karjait szorosan körém fonta és megölelt - Megváltoztál! 

-         Remélem jó értelemben.

-         Csakis!

-         A többiek is itt vannak? – kérdeztem kíváncsian.

-         Rain épp városnéző túrán van és új barátokat szerez. – értetlen arccal néztem rá - Marc Jacobs, Roberto Cavalli, Valentino, Dolce, Anna Sui, Zac Posen…

-         Oh, értem. Johanan? - beljebb tessékelt.

-         A fürdőben van, de most nem igazán elérhető. – nyomatékosításként meglengette az arca előtt a kezét.

-         Úgy érted…

-         Igen. Már 4 napja odabent ül és egy kaktusszal beszélget.

-         Jó újra itt lenni.

A lakosztály nappalija óriási volt. Jobb és bal oldalra is nyílt egy-egy folyosó. Feltevésem szerint a jobb oldali folyosón foglaltak helyet a hálószobák, a bal oldali folyosón pedig a fürdőszoba. A szobában a legszembeötlőbb a panoráma volt. A hatalmas ablakokból káprázatos kilátás nyílt a Central Parkra. Ami a látkép mellett szemet szúrt az a modern berendezés – síkképernyős tévé, házi mozi, hifi, bézs színű falak, bordó és csokoládébarna bútorok - és a szoba sarkában megbújó éjfekete zongora kontrasztja volt. De amikor már kezdtem volna alaposabban megvizsgálni a lakosztály berendezését…

-         És mi…

-         ÁÁÁ – a bejárati ajtó hirtelen kicsapódott és csak a kemény test csapódását éreztem - Tényleg te vagy az! – egy pillanatra eltolt magától, hogy végignézhessen rajtam, majd újfent magához ölelt - Már 5 háztömb óta érzem az illatod, de nem tudtam elhinni, hogy tényleg te vagy az.

-         Ha továbbra is így szorítasz már nem is leszek sokáig.

-         Bocsi, de… - szorítása enyhült, de még mindig nem engedett - Valóban itt vagy!

-         Drágám, kérlek! Szegény alig van itt 10 perce. – Damien mögé lépett és kezeit lefejtette rólam.

-         Sajnálom, tudod milyen vagyok, ha éhes vagyok. – Rain hangja halkabb lett, testbeszéde megváltozott és a már jól ismert gyermekien szelíd arckifejezést öltötte magára.

-         Semmit sem változtál! – mondtam nevetve.

-         Te viszont igen! – mutatott végig rajtam - Új haj, smink, márkás ruhák… látom jó sorod van Alaszkában.

-         Ohh, hát, ami Alaszkát illeti…

Ajtónyitódást és halk léptek zaját hallottam a lakosztály hátsó feléből. Pár másodperc múlva ismerős alak fordult be a bal oldali folyosóról. Vállig érő fekete haja csapzottan arcába lógott, kinyúlt, hosszú ujjú pólója mindenhol lógott rajta, hosszú nadrágját pedig ormótlan lyukak ékesítették. Johanan lassú léptekkel haladt felénk, majd félúton megállt és a zongorához sétált.

-         Vad, jéghideg szél süvít. A hópelyhek sírva hullanak. A Hold rettegve merészkedik elő rejtekéből, csak a csillagok ragyognak bátran az égen. – hangja halk és dallamos volt - Lát minket. Téged néz, mindig néz és nem tetszik neki, amit lát. – leült a zongorához - Csip-csip, madarak dalolnak. Csip-csip, nekem énekelnek. – elhallgatott, majd a zongora billentyűit kezdte tanulmányozni.

-         Legalább a kaktuszt letette. – sóhajtott Damien - És meddig élvezhetjük a társaságod?

-         Egy hét.

-         Az nem túl sok.

-         Most már kötelességtudó amerikai állampolgár vagyok, akinek kötelességei vannak. Házi feladatok, dolgozatok és esszék tömkelege.

-         Akkor igyekszünk kihasználni ezt a kevés időt.

Észrevettem, hogy Rain szorosabbra fogta maga körül Damien karjait, íriszének bordó árnyalata már-már inkább feketébe hajlott, a levegőt nagyobb és nagyobb kortyokban nyelte. A kinti gomolyfelhőket helyett vattapamacsszerű felhők úsztak az égen, a lágy szellőt vad, hideg szél váltotta fel, az eddig csupán szemerkélő esőt, mintha dézsából öntötték volna.

Tudtam ezek, mit jelentenek. Rain éhes, nagyon éhes és hiába a legjobb barátnőm éhesen kibírhatatlan!

-         Menjetek nyugodtak vadászni, én addig el leszek itt. –mosolyogtam rájuk.

-         Sietünk! – barátnőm hálásan rám mosolygott és egy másodperccel később már el is tűntek.

-         Hát ezt nem kapkodtátok el! – kikapcsoltam a tévét, majd ülőhelyzetbe tornásztam magam a kényelmes kanapén.

-         Valami különlegesre fájt a fogam. – Rain kivillantotta hófehér, borotvaéles fogait.

-         Neked mindig valami különlegesre fáj a fogad, szerelmem! – Damien könnyedén helyet foglalt mellettem a kanapén és ölébe húzta feleségét.

-         Bekellett érnem pár elkényeztetett újgazdaggal.

-         Oh, minő tragédia!

-         Szörnyű, már New York sem a régi. – barátnőm arcán hamiskás mosoly terült szét - Beszéljünk inkább rólad! Épp a beszámolód elején hagytuk abba. Mi történt veled az elmúlt három évtizedben? Milyen Alaszka?

-         Az első változás a nevem, tudjátok, hogy ez a gyengém. – úgy éreztem ezt a legfontosabb tisztázni.

-         Új város, új élet, új név.

-         Pontosan.

-         Meglep, hogy ennyi év és változtatás után még találsz kedvedre valót.

-         Mindig találok kedvemre valót. – húztam ki magam somolyogva.

-         Tehát ezentúl nem szólíthatunk Hazelnek. Akkor hogy szólítsunk?

-         Winter.

-         Tetszik.

Úgy éreztem újabb névváltoztatásom nincs mit tárgyalni, így folytattam.

-         Alaszka egész klassz hely és Tanyáék is nagyon kedvesek, de már nem lakom ott. Pár hónapja eljöttem onnan és most Forksban lakok, egy másik „vegetáriánus” családnál. – a vegetáriánus szó hallatán apró borzongás futott át mindkettejükön - Elismerem Forks elég unalmas, de szeretek ott lakni. A család, akiknél lakom fantasztikus. Persze titeket nem pótolnak, de ők is szeretnek és gondoskodnak rólam. Ők igyekeznek beilleszkedni az emberi társadalomba, dolgoznak és iskolába járnak.

-         Tehát otthagytad a hideg és havas Alaszkát, az örökké borús Forksért és igazi amerikai tinédzser lettél.

-         Valahogy úgy.

-         És ki a srác? – szegezte nekem a kérdést Damien.

-         Milyen srác?

-         Ugyan szívem. Mindig van egy srác, különben is harminc év alatt elég jól kiismertük egymást. – vette át a szót Rain - A szemed csillog, a mosolyt szinte le sem lehet vakarni az arcodról, sugárzik rólad a boldogság… és minden porcikádból árad az illata. Nem kell gondolatolvasónak lennem vagy Johanan képessége, hogy tudjam fülig szerelmes vagy!

-         Szerelmem, ne hozd zavarba Haz… Wintert. – végigsimított felesége arcán - Bár meglep a választásod, egy ember.

-         Eltudom képzelni mit gondolhattok most rólam. – hiába tudtam, hogy semmi olyat nem tudnék tenni, ami miatt haragudnának rám, mégis úgy éreztem magyarázkodnom kell - Először ott hagylak titeket, hogy… most meg belezúgok egy emberbe.

-         Nem gondolunk rólad semmit. – D arrébb tolta ölében feleségét és mélyen a szemembe nézett - Befogadtunk, vigyáztunk rád és tanítottuk téged, mikor szükséged volt rá. Megszerettünk és tagja lettél a mi bizarr kis családunknak, nem pedig a rabszolgánk, aki az idők végezetéig hozzánk van láncolva. Változásra volt szükséged, így elengedtünk és örülünk, hogy nem bántad meg. Most pedig szerelmes vagy egy emberbe. Na és? Régen érdekelt mások mit mondanak, csak elvetted, ami kellett. Ha ez a kölyök kell neked, akkor gyerünk. Vedd el!

-         Eleget beszéltünk rólam.  – nem akartam még a Connorral való kapcsolatomról beszélni, így inkább ismét témát váltottam - Most meséljetek ti! Nektek biztos több izgalomban volt részeket, mint nekem.

-         Miután elmentél – a mesélést Rain kezdte -, mi pár hétig még maradtunk Vancouverben.

-         Majd kelet felé mentünk. Hamilton, Toronto… – Damien vette át a szót.

-         Oshawa, Ottawa, Montreal, Halifax. – folytatta Rain.

-         De kezdtünk egyre feltűnőbbek lenni, így el kellett jönnünk Kanadából. – Damien.

-         Kínába mentünk, a négyszázadik házassági évfordulónkat úgyis ott akartuk megünnepelni, hisz ott találkoztunk. – kezeik összefonódtak, akárcsak tekintetük.

-         És végül ott is maradtunk 2 hónappal ezelőttig, amíg nem volt az a kisebb incidens Hong Kong-ban, de ebbe most inkább ne menjünk bele.

-         Kína hihetetlen… a kínai nagyfal, a kínai piramisok, Xianban az agyaghadsereg, Shanghajban a Jáde Buddha-templom, Pekingben a Tiltott Város, a Nyári Palota és a Tienanmen tér. – láttam rajtuk, hogy mesélés közben újra felidézik az összes emléküket – Az ottaniak vére annyira… - Rain megnyalta ajkait - Tüzes, eleven, perzselő és frissítő!

Damien becézően végighúzta ujjait kedvese nyakán, hitvese pedig apró puszikat lehelt arcára. A levegő izzott körülöttük, tekintetükkel szinte felfalták egymást és egy pillanatra sem engedték el a másikat.

Egyszerre megdöbbentő és lenyűgöző volt, hogy négyszáz év alatt szerelmük cseppet sem enyhült egymás iránt, sőt napról napra nőtt és erősödött.

Őket nézve szívemet szorító érzés kerítette hatalmában és az agyamba, mintha hatalmas neonfelirat villogott volna. „CONNOR! CONNOR! CONNOR!”

-         A kultúra, a színek, az illatok, a nyüzsgés és az a rengeteg ember.

-         Az egy teljesen más világ.

-         Egyszer mindenképpen el kell oda menned. – mindketten somolyogva rámnéztek.

-         Bejöhetek? – dugta be az ajtón fejét Damien.

-         Persze. – mondtam mosolyogva – Rain? – kérdeztem.

-         Bent van. Johanant próbálja megitatni. Már három hete nem vadászott és mostanában ilyenkor csak Raint engedi a közelébe. – magyarázta miközben lekuporodott mellém a sarokba.

-         Értem.

-         Megbántad, hogy elmentél?

-         Néha felmerül bennem, hogy talán jobb lett volna, ha veletek maradok.

-         Pedig boldognak tűnsz!

-         Az is vagyok, csak… mikor veletek voltam minden annyira világos és egyszerű volt. Nem kellett törődnöm a külvilággal, csak követtem az ösztöneimet és a vágyaimat. Ne érts félre Alaszkában sok mindent megtanultam magamról és nem bánom az ott töltött időt. A Cullen család pedig hihetetlen! Ismeretlenül maguk közé fogadtak. – ezen elmosolyodott, talán, mert ők is így tettek annak idején - Carlisle és Esme, ők annyira melegszívűek és figyelmesek, mintha a szüleim lennének. A többiek pedig, mintha a testvéreim lennének. Mindegyiküket mérhetetlenül szeretem, bármiben számíthatok rájuk, az „életemet” is rájuk bíznám… és ott van Connor is. Miatta újra van értelme a létezésemnek és úgy szeret, ahogy vagyok. Nem fél tőlem, nem rémisztem meg. Előtte nem kell megjátszanom magam, nem kell eltitkolnom mi is vagyok valójában. Nevetséges mennyire elvarázsolt. – halkan felnevettem, hisz tényleg nevetséges volt, hogy egy egyszerű ember ennyire eltudta csavarni a fejem - De az emberi világban emberként élni sokkal ridegebb, nehezebb és fájdalmasabb, mint emlékeztem. Újra és újra megfogadom, hogy nem hagyom, hogy letörjenek és boldog leszek. Hónapok óta próbálok az a gondtalan, cserfes, mosolygós, magabiztos lány lenni, akire ti is emlékeztek, de nehéz. Akármennyire is igyekszem visszatérni a régi önmagamhoz valami mindig visszahúz. Olyan, mintha lenne a bokámon egy láthatatlan bilincs, ami folyton leránt a mélybe, ha kezdek túl boldog lenni.

-         És neve is van ennek a láthatatlan bilincsnek?

-         Neve?

-         Ugyan, kislány! Emlékszem az első tíz évre, amit velünk töltöttél. – tekintetét rám meresztette - Tomboltál, forrt benned a düh, elpusztítottad, ami az utadba került. Mindenhol egyetlen arcot kerestél, egyetlen illatot akartál érezni, egyetlen hangot akartál hallani. – gyengéden végigsimított kézfejemen - Egy ilyen szerelmet nehéz kitörölni a szívedből.

-         Már túl vagyok rajta

-         Elhiszem neked és érzem rajtad, hogy az a fiú a rabjává tett, de mindig ott lesz a „Mi lett volna, ha Sebastian…”

-         Örökké?

-         A vámpírság egyik hátránya. Nem felejt se az agyad, se a szíved. Csak annyit tehetsz, hogy időt adsz magadnak.

-         Még mennyit?

-         Ne legyél türelmetlen. Csak bízz az ösztöneidben és hallgass a szívedre. – kezét leemelte az enyémről és nevetve összekócolta a hajamat- Tudom, hogy ismét az az idegesítő, lerázhatatlan és szószátyár kölyök leszel, akit megismertünk.

-         Én is remélem.

-         Aggódom Johanan miatt. Az utóbbi időben egyre ritkábban jön vissza.

-         Eddig is volt már hasonló.

-         Tudom, hogy a képessége kiszámíthatatlan, de ez most más. Érzem! – szemében félelem és kétely csillogott - Ő az öcsém és aggódom érte.

-         Carlisle orvos, ha gondolod beszélhetek vele, ha visszamentem… bár nem tudom, hogy ilyen téren mennyire jártas. – ajánlottam fel.

-         Köszönöm. – mondta hálásan.

-         Öhm… Damien, mit tudsz a vadászokról?

-         Nem többet, mint a legtöbb vámpír. – elgondolkodva a plafonra pillantott - Egy csapat barbár félvér, akik magukat halhatatlannak képzelő emberekkel karöltve gyilkolja a fajtánkat.

-         Hogy lehetséges ez? – tudtam, hogy a „módszerei” biztosak, de nem tudtam elképzelni, hogy képesek ennyire „sikeresen” végezni a munkájukat.

-         Mi sem igazán tudjuk. Akikre eddig rászálltak szinte kivétel nélkül alul maradtak a harcban, ha valahogy mégis sikerült elmenekülniük, akkor bujkálnak. Azonban szárnyra keltek történetek egyfajta „varázsszerről”, egy szérumról, ami legyengít és megbénít minket, így esélyünk sincs a védekezésre. – kíváncsiskodó tekintettel nézett rám - Miért?

Nem akartam neki elárulni kérdezősködésem valódi okát.

-         Hallottam Jaspert róluk beszélni és gondoltam hátha többet tudsz róluk.

-         Jobb, ha egyikőtök sem kerül a látószögükbe… ha egyszer rászállnak valakire… nem adják fel!

-         Halihó, csajszi! Csak nem bujkálsz előlünk? – dugta ki a fejét Rain.

-         Dehogy! Titeket úgysem tudnálak levakarni magamról. – halkan felnevettem.

-         Nem ám!

-         Épp Connorral beszéltem! – mutattam a kezemben lévő mobilra.

-         Ááá, a híres lovagod. Remélem mi is megismerhetjük majd. – ajkain széles vigyor terült el.

-         Ha esetleg valamikor a mi istenháta mögötti kisvárosunkba tévedtek, akkor mindenképpen.

-         Ajánlom is. – lekuporodott mellém az erkélyre.

-         Örülök, hogy eljöttem, már nagyon hiányoztatok.

-         Te is nekünk, de időt akartunk adni, hogy elérd a célod… vagy, amit terveztél ezzel a vegetáriánus dologgal. – hármuk közül talán őt bántotta a leginkább életmódváltozásom, de igyekezett nem kimutatni - Tudtuk, hogy jól leszel!

-         Ti jól vagytok? Damien mondta, hogy aggódik amiatt, hogy Johanan egyre ritkábban van itt.

-         Ez engem is aggaszt. Még most sem igazán értjük a képességét, de valami tagadhatatlanul történik vele.

-         Megígértem neki, hogy beszélek Carlisle-al.

-         Köszönjük.

-         Ugyan. Ő nekem is olyan, mintha a testvérem lenne, még ha egy ideje nem is vagyok veletek.

-         Tudom! – elmosolyodott és szemében különös fény csillant.

Már elég jól ismertem hozzá, hogy tudjam ez mit jelent. Connorról akart kérdezősködni, de még annyi kérdés volt, amire magam sem tudtam a választ. Így inkább magamhoz ragadtam a szót.

-         Kérhetnék valamit?

-         Bármit!

-         Egy kis napfényt! – mutattam a borús, sötét felhőkkel teli ég felé, amiken másodpercekkel később halvány, simogató napsugarak törtek maguknak utat, ezzel új életre keltve New Yorkot - Köszönöm, így sokkal jobb.

-         Igazán nincs mit. – felém fordult - Nem hiányzik?

-         Mi?

-         Az embervér, mi és, ahogy éltünk.

-         Ó, dehogynem! Legalábbis ti nagyon, sokat gondoltam rátok! Hiányzik az, mikor csak mi négyen voltunk. A vér… az állatvérnek nagyon pocsék íze van és sosem lakom jól, de ezt választottam és idővel meg lehet szokni. Az ahogyan éltünk, nem is tudom. Az a része, amikor napokig erdőben aludtunk szutykosan… nos ez a része biztos nem. – elfintorodtam az emléken - De a szabadság, a vándorlás, az új helyek megismerése, a közös vadászatok, az ugratások és viccek… az a része nagyon.

-         Persze most ott van neked Connor, a hős lovag, ki enyhíti hiányunkat. – somolyogva oldalba bökött.

-         Igen, Connor határozottan jó indok, amiért érdemes volt ezt az életmódot választanom.

-         Örülök, hogy boldog vagy! Megérdemelted már!

-         Köszönöm!

-         Szóval Connor, ő…

-         1973! – kiáltottam fel a hirtelen felismeréstől.

-         Tessék?

-         1973-ban, amikor New Yorkban jártunk ugyanebben a hotelben, ugyanebben a szobában szálltunk meg. – kezdtem el magyarázni – Amióta itt vagyok annyira ismerős ez a szoba, a kilátás… az egész hely. Most már tudom miért.

-         Ohh, a hetvenes évek. – mellkasából halk morgás hallatszott és prüszkölve megrázta a fejét - Azon borzalmak egyike, melyeket sose tudok, majd kiverni a fejemből.

-         Műszál, vastag talpú cipők, forrónadrág, spandex, farmernadrág, amiben megmozdulni is alig lehetett. – én csak kacagni tudtam ezen az időszakon.

-         A hátamon futkos a hideg, ha csak eszembe jutnak azok az évek. – ismét megrázta a fejét, de a szemében újfent felcsillanó fényből tudtam, hogy megint a Connor témára akar visszatérni, ezért újra magamhoz ragadtam a szót és felvettem az első témát, ami az eszembe jutott.

-         Egy valami mindig érdekelt. – kezdtem bele.

-         Mi?

-         Négy évszázad alatt többször is bejártátok a világot, megszámlálhatatlan kalandotok volt. Van kedvenc városod?

-         Fogós kérdés. – mondta eltöprengve - Előbb válaszolj te!

-         Hogy nekem? – kérdeztem eltűnődve - Nem is tudom. Talán Tampa.

-         Komolyan? Azt hittem Bostont fogod mondani.

-         Boston a második, de az abszolút kedvenc Tampa. Napsütés, forróság, gyönyörű táj. Órák hosszat süttethettük magukat az eldugott tengerparti részeken, az emberek kedvesek és barátságosak, na meg ott a rengeteg ízletes turista. – a Central Park felé fordítottam tekintetem - De talán csak elfogult vagyok, hiszen Tampán kívül hosszabb időt csak Houstonban és Québecben töltöttünk.

-         Jogos, de én Las Vegas mellett teszem le a voksomat. Pompa, fény, pezsgő élet, luxus és sok gazdag, ínycsiklandozó turista.

-         Oh, igen. - felkacagtam - Emlékszem az első esténkre ott. Johanan napok óta be volt zsongva miatta és első úti célunk a Bellagio volt, ahol…

-         Hagyd abba! Elég! Ne folytasd! – azonnal rám vettette magát és befogta a számat - Megmondtam, hogy azt az estét ne merd többet szóba hozni és felejtsd el!

-         Nem hiszem, hogy egy vámpírtól ilyet kérni…

-         Mi újság lányok? – jelent meg az erkélyen D és Rain visszapattant a helyére.

-         Nosztalgiázunk. – vágta rá Rain.

-         Éppen az első… - mielőtt tovább folytathattam volna barátnőm ismételten rám ugrott, egyik kezével igyekezett befogni számat, másikkal pedig csikizett.

Én csak nevetve tűrtem „kínzását”, miközben próbáltam magam alá gyűrni őt, hogy revansot vehessek.

-         Tudjátok egy mobillal megkönnyítenétek a dolgom.

-         Már beszereztem egyet. Nem egy csúcsmodell, de megteszi. – lengette meg előttem a készüléket D.

-         Igen, de ne kelljen újabb harminc év, míg felkeresel minket. – ölelt meg barátnőm.

-         Hééé, ti se törtétetek nagyon magatokat. – mondtam.

-         Nyugi, lányok. – szólt ránk Damien - Ne most kelljen szétválasztanom titeket.

-         Hiányozni fogsz! – Rain erősen magához szorított.

-         Ti is nekem! – én is szorosabbra fogtam ölelésem.

-         Jó volt látni téged! – Damienen volt az ölelés sora.

-         Titeket is! – kicsit hátrébb húzódtam, hogy a szemébe nézhessek - Johanan miatt, majd kereslek.

-         Köszönöm! – mondta hálásan.

-         Talán nemsokára meglátogatunk, ha Johanan… - Rain is mellénk lépett és megölelt minket.

-         Örülnék neki.

-         Szia, Emmett! – köszöntem mosolyogva bátyámnak és egy nagy puszit nyomtam az arcára.

-         Szia, hugi! Hát te? – meglepettnek tűnt, de nem a köszönési mód miatt.

-         Mondtam, hogy nem szabadulsz meg tőlem olyan hamar.

-         Reméltem is. – arcán furcsa arckifejezés terült el - Csak azt hittem egyből a kórházba mész.

-         Kórházba? Miért? Mi történt?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés