(Stella szemszöge)

Amikor kinyitottam a szememet, az első dolog, amit észrevettem az a fény. A napsugarak egy óriási ablakon keresztül áradtak be, egy hófehér szobába, ahol feküdtem. Hunyorogva néztem a napfénybe, mert a szemem még nem szokott hozzá. Ez egy kórterem volt. Legalábbis az ágyból, a szoba színéből, meg a fejem felett lévő nővérhívó gombból, na meg persze a förtelmes kórházi ruhából ezt szűrtem le. A mellettem lévő éjjeli szekrényen volt egy üveg víz, mellette pedig a telefonom, amit persze otthol hagytam. Biztos anyu hozta be. Ahogy jobban körbenéztem észrevettem még valamit. Az ágytól nem messze egy kis kanapé terült el. És a kanapén aludt valaki. Amit először észrevettem az, hogy szőkés a haja. Többet nem nagyon láttam, mert hason feküdt és az egyik keze le is lógott. Felültem, majd lassan felálltam az ágyról. A karom a csuklómtól, majdnem a könyökömig be volt kötve, és éreztem, hogy a fejemen is van egy tapasz. Most hogy befejeztem a vizsgálódást közelebb mentem a kanapén szundító emberhez. Közelebb érve láttam, hogy Justin az. A szám elé tettem a kezem, nehogy kicsússzon egy apró kuncogás. Annyira édesen aludt. Az arca nyugodt és békés volt. Visszaszaladtam a telefonomért és lefényképeztem. A kattanásra nem ébredt fel, csak átfordult a másik oldalára. Közben motyogott valami összefüggéstelen dolgot. Elmosolyodtam. A kanapé végébe volt egy takaró. Elvettem és ráterítettem. Az ágyam végében találtam egy kupac ruhát, a tetején a kedvenc tornacipőmmel. Anyu gondoskodott rólam. Magamra kaptam a ruhákat és a cipőt. Nagyon jó érzés volt a saját cuccaimba lenni. Visszamentem a kanapéhoz és letérdeltem elé. Néztem Jus békés arcát. Ekkor nyílott az ajtó és anyu lépett be rajta. Láttam, rajta hogy fel akar kiáltani ezért gyorsan a szám elé tettem az ujjamat, jelezve hogy maradjon csöndben. Óvatosan elhátráltam az alvó Justintól, és anyát magammal húzva, kimentem a kórteremből.
- Jaj, kincsem, úgy örülök hogy felébredtél. El sem tudod képzelni mennyire aggódtam érted. Egyszer csak telefonálnak hogy behoztak téged a kórházba. Azt se tudtam hogy rohanjak ide… - csak úgy ömlöttek belőle a szavak.
- Anyu – vágtam közbe – Nyugi. Itt vagyok és élek – nyugtattam meg. Átölelt.
- Nem is tudom mi lett volna ha Alec nem talál meg és nem szedi le rólad azt a mocskot. Jaj, kincsem, már nem kell aggódnod valószínűleg börtönbe kerül, sőt, biztos vagyok benne. – suttogta a fülembe.
- Igen, ezt gondoltam, de …- ekkor esett le mit mondott
- Mi? – döbbentem le. – Te találkoztál Alecel?
- Igen, és nem is mondtad hogy ilyen közeli barátokra tettél szert. – nézett rám vádlón. Lehajtottam a fejemet. Valami elkezdte mardosni a belsőmet a név hallatán., de nem engedtem utat neki… még.
- Sajnálom anyu. Én el akartam mondani csak… kellet még egy kis idő. – motyogtam. És most már úgy is mind egy – tettem hozzá magamban.
- Értem én szívem. És hidd el nem bánom. Alec nagyon udvarias és kedves srác. Egész este itt volt veled, és nem mozdult mellőled. - De reggel korán elment. Még napfelkelte előtt. De azt mondta este visszajön hozzád. Furcsa – jegyezte meg anyu, inkább magának. Elmosolyodtam, de egyből lehervadt a mosolyom amikor visszagondoltam miért vagyok itt. Ha nem látom meg Alecet és Jennát csókolózni, akkor nem kóborlok el és nem támadnak meg. És akkor nem itt kötök ki. Könnyek gyűltek a szemembe. Már nem sok kellet hogy elbőgjem magam. Csak félek ha elkezdem nem fogom bírni abbahagyni .Anya rémülten nézett rám.
- Mi az? Valami rosszat mondtam?Ness, kicsim miért sírsz? – teljesen kétségbe esett. Letöröltem a könnyeimet és mosolyogva felé fordultam.
- Semmi, csak pihennem kell. – mondtam és felálltam.
- Persze, menj csak – mondta. Már éppen ki akartam nyitni az ajtót amikor megtorpantam.
- Anyu, mond csak. Justin mióta van itt? – kérdeztem és megfordultam.
- Á, igen. Teljesen meglepődtem. Amikor telefonáltak, hogy kórházban vagy, én rohantam. Nem szóltam senkinek sem. Ott hagytam a koncertet. És ma reggel telefonáltak, hogy Justin eltűnt, de nem szóltak a rendőrségnek mert hagyott egy levelet. Azt nem tudom mi volt benne, de azt mondták ha látom szóljak nekik. És akkor egyszer csak amikor bejöttem már itt ült az ágyadnál. Megkért rá, hogy ne szóljak senkinek sem hogy itt van. És én nem szóltam. Szegény kölyök egész este nem aludt a koncert miatt, aztán reggel meg ideszaladt. Biztos kifáradt. Elmondta hogy találkozott veled és hogy álcába végigjártátok a várost – ennél a résznél elmosolyodtam. Anyu is mosolyogva nézett rám.
- Szóval igaz? – kérdezte.
- Igen az. – mondtam és elnevettem magamat.
- Jó szívem, majd később megbeszéljük – mondta anyu kuncogva és puszit nyomott a homlokomra. Én pedig bementem a kórterembe. Justin még mindig aludt csak most a feje lógott le a kis kanapéról. Nem bírtam ki, egy kis kuncogás kicsúszott a számon. A párnámhoz mentem és kiszedtem belőle egy tollpihét, majd visszamentem Justin-hoz és leguggoltam mellé. A tollpihét végighúztam az orrán. Morogni kezdett, és megfordult. Kuncogtam, és közben még egyszer végighúztam az orrán a tollat. Ezúttal felemelte a kezét és az orra előtt legyezett vele. Miután abbahagyta a kalimpálást, megint megcsiklandoztam az orrát. Tüsszentett egyet, és azzal a lendülettel lefordult a kanapéról, és nagyot puffant a földön. Kitört belőlem a nevetés. Én is lehuppantam a földre és ott nevettem. Justin közben nagy morogva magához tért és álmosan pislogott rám. Amikor észrevette ki van vele szemben tágra nyílt a szeme.
- Stella? – kérdezte bizonytalanul – Stella! – kiáltotta és megölelt. Visszaöleltem.
- Jaj, de jó hogy felébredtél – motyogta a fülembe, és eleresztett. – Jól vagy? – kérdezte aggodalomtól csillogó szemekkel.
- Köszi jól. Mostmár. – tettem hozzá mosolyogva.
- Hallottam, hogy mi történt. Remélem életfogytiglanra ítélik azt a szemétládát. – mondta, mire elkomorodtam. Hirtelen beugrottak a tegnap este képei. Az hogy az a mocsok, a földre lök, és megpróbál, megcsókolni. Hogy próbálok kiszabadulni, de nem sikerül, és végül Alec arca ahogy könyörög hogy ne hagyjam ott. De valahogy Alec arcáról beugrott Jenna is, és ez még jobban kiborított. Kicsordultak a könnyeim. Közel álltam a kiboruláshoz.
- Jaj, ne haragudj! Én nem akartam, hogy… Kérlek, Stella ne sírj – könyörgött és magához ölelt. Én is szorosan átfontam a karjaimmal.
- A… annyira rossz v… volt – hüppögtem, miközben könnyeim eláztatták méregdrága pólóját.
- Sss! Mostmár nem lesz semmi baj – nyugtatott és közben a hátamat simogatta.
- Tudom – motyogtam szipogva, és elhúzódtam.
- Ne haragudj! Tönkretettem a pólódat - mondtam és rá mutattam a sós könnyeimtől áztatott ruhadarabra.
- Nem ér az annyit – mondta kedvesen mosolyogva.
- Tudod mit! – pattant fel hirtelen, amitől kicsit megugrottam.
- Mit? – kérdeztem gyanakodva, és letöröltem a maradék könnyet a szemem sarkából.
- Felvidítalak. Csak mond, meg mit csináljak – lelkesedett. Látványosan gondolkodást színleltem.
- Hm… Énekelj nekem – lelkesedtem fel én is. Elvigyorodott és kiállt a kórterem közepére, bekapcsolt a telefonján egy zenét, majd elkezdett énekelni. A szám jó pörgős volt, és rémlik, hogy hallottam már a tv-be valamelyik zenecsatornán. Amikor a szám végére ért, térden csúszva pontosan előttem állt meg. Olyan pofát vágott, amitől nevetnem kellett.
- Hát ez tényleg szuper volt – kacagtam.
- Miket beszélsz? Még csak most kezdődik a buli – mondta vigyorogva és felhúzott a kanapéról. Együtt táncoltunk, vagy inkább csak ugráltunk. Énekeltünk, és megtanította az egyik klipjében látott koreográfiát. Nagyon jól szórakoztam és az iménti rosszkedvemet mintha eltörölték volna. Justin valahogy feldobta a kedvemet. Végül fáradtan huppantunk le a kanapéra.
- Te aztán tudod, hogy dobd fel a kedvemet – mondtam fülig érő vigyorral.
- Tehetség – ütögette meg a mellkasát az öklével. – De még van egy bónusz dalom a számodra – mondta, majd felállt, kiment az ajtón, és pár perccel később egy gitárral a kezében tért vissza. Leült mellém a kanapéra és felém fordult.
- Ezt akkor írtam, amikor aludtál. – mosolygott és játszani kezdett. Annyira szép volt a szám. Még soha senki nem írt nekem dalt. Nagyon meghatódtam. A végén még egy kicsit játszott a gitáron és befejezte. Felém fordult kis mosollyal az arcán. Én megszólalni sem tudtam. A hangja tényleg gyönyörű volt, és nem kellett feljavítani, mint néhány sztárnak. Természetesen szép. Még mindig engem nézett, válaszra várva.
- Ez…ez…annyira gyönyörű volt – suttogtam meghatottan.
- Tetszett? – kérdezte.
- Hogy tetszett e? el sem tudom mondani mennyire – mondtam még mindig halkan.
- Köszönöm – öleltem meg. Visszaölelt. Még mielőtt akár mit is mondhatott volna, kivágódott a kórterem ajtaja és ijedtünkben szétrebbentünk…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés