Angelina sóbálvánnyá dermedve állt az ajtóban, és le sem vette a szemét Justinról.
- Ajajjj – sóhajtottam csak hogy Jus hallja. Ijedten nézett rám. Én csak Ang-t néztem, aki most kapkodva lélegzett.
- Atya Úr Isten – suttogta és egyre gyorsabban szedte a levegőt.
- Szerintem mindjárt elájul – jegyeztem meg suttogva. Justin helyeslően bólogatott.
- Csinálni kéne valamit – javasolta és felállt. Követtem a példáját, és Angelina elé léptem.
- Figyelj Ang, megmagyarázom – kezdtem, de rám se nézett. Justint nézte megbűvölve és levegő után kapkodott.
- Héj, jól vagy? – kérdeztem.
- Ki a rosszat, be a jót! Ki a rosszat, be a jót – mondogatta neki Jus, és Ang egyből úgy tett.
- Na, jobb?- kérdezte. Angelina, mint egy álomkóros bólogatott.
- Oké, gyere, ülj le – mondta és a könyökénél fogva a kanapéhoz vezette. Ang útközben is csak Justint nézte, aki meg az én reakciómat figyelte. Én is odaballagtam az ágyhoz és leültem Ang másik oldalára.
- Ő…ő… hogy?...és te… – makogta, amikor végre szóhoz tudott jutni.
- Figyelj, elmagyarázom. Oké? – néztem rá. Lassan bólogatott, de közben le sem vette a szemét Justinról. Mintha félne hogy eltűnik. Ismerős helyzet. Amikor először megláttam Alecet, én is így reagáltam. De bár ne gondoltam volna rá. A szívem összeszorult a fájdalomtól. Megint a szemem előtt volt az a kép, amint megcsókolja Jennát. Könnyek gyűltek a szemembe. Gyorsan letöröltem őket mielőtt még valamelyikkőjük észrevette volna. De elkéstem. Jus látta, amint letörlöm az alattomos könnycseppeket. Aggodalmasan fürkészte az arcomat, de én csak megráztam a fejemet és elkezdtem elmesélni Angelinának miként találkoztam Justinnal. Ő itt-ott kiegészítette a sztorimat, és hozzátett dolgokat.
- Wáó! Ez annyira… hihetetlen – ámuldozott amikor a végére értem.
- Ja, az – helyeseltem és közben összenéztünk Justinnal.
- És te? Mi járatban? – kérdeztem rá. Nagy nehezen elszakította a tekintetét Justinról és rám nézett.
- Hallottam, hogy kórházba kerültél, és rohantam. Kate és Zack is jönnek, csak ők késnek mert kocsival akartak jönni, de óriási dugó van. Justin koncertje miatt. Jut eszembe – fordult az említett felé - Igaz hogy holnap fellépsz a plázába is?
- Hát… elvileg igen. – válaszolt vonakodva Jus. Úgy néz, ki ő nem lelkesedik az ötletért.
- Jaj de jó! Annyira imádom a zenédet és téged is! – mondta majd hirtelen a szájára tapasztotta a kezét. Olyat mondott ki amit nem akart.
- A második részét meg se hallottad oké? – mondta fülig elvörösödve.
- Oké – kuncogott Jus.
- Mond csak Ang, Zack és Kate összejöttek már? – kérdeztem csak hogy feloldjam a feszültséget.
- Aha, képzeld Zack elhívta moziba. És ott jöttek össze.
- Hű, akkor jó. – mondtam. Ekkor Justin mobilja csörögni kezdett, csak nem tudtuk honnan jön a hang.
- Hol csöröghet? – kérdezte és körbenézett. Mindannyian felálltunk a kanapéról, de ott sem volt. Jus lehasalt és végül kihalászta a kanapé alól.
- Várjunk csak! – szólalt meg Angelina zavarodott arckifejezéssel. Mind a ketten egyszerre néztünk rá.
- Hogy kerül a mobilod a kanapé alá? – összenéztünk Justinnal és egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Angelina még mindig zavarodottan bámult minket. De ő nem tudhatta, amit mi. Ugyanis Justin telefonja úgy került az ágy alá, hogy hirtelen elkezdett rezegni, és ő annyira megijedt, hogy egy kiáltás kíséretében eldobta azt, és a kanapé alatt landolt. Azt mondta majd kiszedi, de végül valahogy elfelejtette.
- Anyu az, biztos aggódik – mondta, miután vetett egy pillantást a villogó kijelzőre.
- Vedd fel! Nagyon félthet – javasoltam. Vágott egy grimaszt, de azért felvette a telefont és kisétált a kórteremből, hogy nyugodtan beszélhessen az anyukájával. Ahogy kilépett az ajtón Angelina nekem esett.
- Mégis miért nem szóltál hogy ismered Justin McConnert? Hm? Ha tudtam volna…ha tudtam volna… - kapkodta a levegőt.
- Ang lélegezz! – emlékeztettem, mire nagy levegőt vett.
- Hogy lehettél ilyen? És mégis mióta ismered? Jártok? Tudja a sajtó? – hadarta.
- Héj, héj, héj Állj! – szakítottam félbe. – Járunk? Honnan veszed hogy járunk? – kérdeztem meglepetten.
- Hát, onnan hogy amikor bejöttem éppen ölelkeztetek –magyarázta.
- Ang, mi nem járunk. Justin csak a barátom. – mondtam.
- Oh… értem. De akkor is miért nem mondtad el?
- Hát pont ezért. Így reagáltál volna – mondtam és eljátszottam ahogy a levegőt kapkodja. Felháborodottan meglökte a karomat.
- Hé, nem is csináltam így – játszotta a sértődöttet. Felhúztam az egyik szemöldökömet.
- Na jó. Talán egy kicsit. – még mindig hallgattam.
- Na jó nagyon! De te is tudod mennyire szeretem – adta be végül a derekát.
- Tudom, és sajnálom, de nem akartam hogy a sajtó szimatot fogjon. Tudod hogy utálok az újságok címlapján virítani. – magyaráztam.
- Oké, megbocsájtok. – mondta és megölelt. Nyílott az ajtó és Jus jött be rajta.
- Remélem jól kibeszéltetek – mosolygott, mire Ang megint félájult arcot vett fel.
- Igen. Mindennek elmondtunk a hátad mögött – feleltem nemes nyugalommal, de arckifejezését látva elmosolyodtam.
- Csak vicceltem – nyugtattam meg. Elvigyorodott és leült mellém a kanapéra, ami Ang-nek nem nagyon tetszett.
- Anya tényleg aggódik. Megígértem neki hogy még ma hazamegyek – motyogta Justin és közben a padlót vizslatta.
- Persze, menj csak. Fel kell készülnöd a holnapi koncertre – mondtam mosolyogva.
- Csak tudod nincs kedvem visszamenni. Mármint anya hiányzik meg minden, de… a rivaldafény valamiért nem. – mondta és savanyúan elmosolyodott.
- Megértem, de a rajongóid számítanak rád, és… én is. Tudod ha holnap elmegyek a koncertedre, nem akarom azt látni hogy leszerepelsz – mondtam, mire felcsillant a szeme.
- Eljössz? – kérdezte reménykedve.
- Ki nem hagynám – vigyorogtam. Hirtelen megölelt. Annyira meglepődtem hogy meg se tudtam szólalni.
- Köszönöm. Sokkal könnyebb lesz ha te is ott leszel – motyogta a fülembe.
- Nincs mit – válaszoltam. Ekkor viszont az én telefonom kezdett el csörögni, amitől mind a hárman megugrottunk. Időközben el is felejtettem hogy Angelina is itt van és összeszűkített szemel méreget minket.
- Bocs – motyogtam és a telefonhoz szaladtam. Egy ismeretlen szám volt az. Megnyomtam a zöld gombot és a fülemhez emeltem a telefont.
- Igen? – szóltam bele.
- Stella? – szólt bele az általam oly szeretett hang.
- Alec? – bizonytalankodtam. Honnan van neki mobilja?
- Igen, én vagyok az. Jaj de jó hallani a hangodat. Hogy vagy? – kérdezte aggodalmasan. Mekkora egy álszent.
- Mit érdekel az téged? – kérdeztem gúnyosan. Biztosra vettem hogy meghökkent, mert csönd volt.
- Ezt hogy érted? Miért ne érdekelne mi van veled? – kérdezte merő döbbenettel. Felhorkantam.
- Egyáltalán nem kell úgy tenned hogy érdekellek. Nem kell a szerepjáték – válaszoltam fagyosan. Újabb hatásszünet.
- Ness? Mi van veled? – kérdezte már-már szomorúan, és a becenevemen szólított. A szívem akárhányszor meghallottam angyali hangját óriásit dobbant, de a hangom mégis fagyos volt.
- Velem? Hogy mi van velem? Még kérdezed? Ó Alec! Gondolkodj már! – mondtam és a hangomból csak úgy áradt a gúny, de legbelül mintha felvágták volna a mellkasomat, úgy fájt.
- Ness… én semmit sem értek – motyogta zavarodottan.
- Tudod mit! Kérdezd meg Jennát! Akkor hátha eszedbe jut majd! – kiáltottam és lecsaptam a telefont. A szememet ellepték a könnyek, és a térdem is remegett. Úgy éreztem menten összeesek, ezért megpróbáltam leülni az ágyra, de elvétettem és a földre hullottam, mint egy rakás szerencsétlenség, és kitört belőlem a zokogás ami mér régen folytogatott. Az arcomat a tenyerembe rejtettem és sírtam.
- Stella! – hallottam Justin és Angelina kétségbeesett kiáltását, de nem tudtam másra koncentrálni csak a mellkasomban lévő fájdalomra. Valaki lágyan átkarolta a vállamat és magához szorított. Esetlenül öleltem vissza és közben rázott a zokogás. Mégis miért hívott fel Alec? Hogy jobban fájjon? Vagy lehet csak közölni akarta velem hogy ’’Bocs Stella de nekem Jenna kell’’? Vagy mi? Miért? – kérdeztem magamban, és ha lehet még jobban sírtam.
- Nincs semmi baj – suttogta a fülembe egy kellemes hang. Percekkel később jöttem rá hogy a földön ülök, Justin karjaiban. Az idő valahogy egybefolyt. Nem emlékeztem rá mikor ment ki Angelina, csak arra eszméltem fel hogy nincs bent. Jus nagyon türelmes volt. Hagyta, hogy újra eláztassam a pólóját keserű könnyeimmel. Nem egyszer próbálta megkérdezni, hogy mi a bajom, de olyankor csak még jobban sírtam, így úgy két próbálkozás után feladta. Megnyugtatóan simogatta a karomat, vagy a hátamat. Nem tudom mennyi idő telt el, de a zokogásom csillapodott, és már tisztán láttam. Ugyanis eddig a könnyektől a látásom, csak homályos volt.
- Stella? – kérdezte Justin bizonytalanul. Hirtelen elszégyelltem magamat. Miért kellet neki ezt végignéznie?
- Jus, annyira sajnálom – motyogtam, de a hangom alig volt több suttogásnál.
- Stella? Jobban vagy? – kérdezte és a tekintete tele volt aggodalommal.
- Igen, azt hiszem. Annyira sajnálom én csak…nem is tudom. – szipogtam.
- Mi zaklatott fel ennyire? – kérdezte.
- Azt hiszem… most szakítottam a barátommal – suttogtam a szavakat amik immár valósnak bizonyultak. Hiszen Alec döntött, és úgy látszik én nem szerepelek ebben a döntésben.
- Sajnálom – mondta és hangja őszintén csengett.
- Amúgy szólíthatsz Ness -nek is. – mondtam, még kicsit tompa hangon, és megpróbáltam mosolyogni.
- Ness -nek? – nézett rám kérdőn.
- Igen, ugyanis a teljes nevem Stella Vanessa Burns. És a szüleim és a nagyon közeli barátaim így szólítanak – magyaráztam. Elvigyorodott.
- Akkor én nagyon közeli barát vagyok? – kérdezte óriási vigyorral a képén.
- Igen, az vagy – vigyorogtam vissza. Aztán kicsit elkomorodtam.
- Köszönöm, hogy… itt maradtál velem – mondtam és magamra erőltettem egy mosolyt.
- Nincs mit. Erre valók a barátok , Ness – mosolygott rám szívből, és tudtam hogy rá mindig számíthatok, akármilyen messze is lesz majd. Csak azt nem tudtam felfogni hogy a hercegem már nem az enyém, és ez a gondolat kést döfött a szívembe.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés