(Bella szemszöge)

 

 Arra ébredtem, hogy valami hideg, és kemény dolog ölel át. Kedvesen körém van fonva az illető karjai, mintha meg akarna védeni valamitől, vagy el akarná mulasztani a félelmeidet. Edward soha nem ölelt így meg. Érintéseiből szerelem, öröm, boldogság árad, míg ezekből a karokból nem. Idegen karok. De vajon kié? – nyitottam ki szemeimet.

 Semmit sem láttam. A körülöttem lévő világ olyan volt, mint a vad s kopár, véget nem érhetetlen feketeség. A Hold sem sütött. Mintha ő is tartana valamitől. De mitől? Mi teszi oly különlegesé, ezt az egyszerű éjszakát? Miért nem érzem biztonságban magam, az ismeretlen-ismerős vámpír karjaiban? Miért?

 - Nyugodj meg, Bella! – suttogta a fülembe Elisabeth. Azt hiszem még sohasem féltem senkitől sem így, mint ettől a nőtől.

 - Mrs. Mansen, mit keres itt? – kérdeztem rémülten. Ezek szerint ennyi lett volna az életem?

 - Szeretnék veled beszélgetni, kicsim. Kérlek, nyugodj meg, nem foglak bántani! – simított végig arcomon.

Nem bánt? Mi történt? Miről maradtam le?

 - Biztos? – kérdeztem, nyöszörögve.

 - Biztos – suttogta megnyugtatóan.

 Minden bátorságomat összeszedve, megfordultam az ágyban. Egy szomorkásan mosolygó Elisabethel találtam magam szembe. Arca, mint egy angyalé, vonásai pedig elképesztően lágyak voltak. Azt hiszem, Edward anyukája sokkal gyönyörűbb, mint Rosalie.

 - Tudom, hogy mit érzel Bella, pontosabban azt, hogy a lányod lelki világa hogyan fog alakulni.

 - Ezt, hogy érti? – kérdeztem zavartan.

 Honnan tudhatná Ed édesanyja, hogy Pattynak milyen lesz a belső harmóniája? Ezt lehetetlenség megmondani, hiszen még Alice sem tudja, hogy pontosan mit is fog hozni a jövő. 

 - Tegezz, kérlek! – mosolygott. – Kevesen, jobban mondva senki sem tudja, hogy én is olyan „gyerek” vagyok, mint a lányod. Az én anyukámat, tizenhat éves korában erőszakolta meg egy iszákos senkiházi, aki a vér szerinti apám. Abban a korban te is tudhatod, hogy anyám elvesztette a tekintélyét a többi ember körében, pedig nem tett semmit sem. A nagyszüleim segítségével nevelgetett engem, de nem volt az a tipikus mesebeli életünk. Anyának nagyon sokat kellett dolgozni ahhoz, hogy meg tudjunk élni, de így sem volt mindig biztos a létszükséges élelemmennyiség. A gyerekek, a szüleik előítélete miatt nem játszottak velem. Én voltam a senki, akivel tilos szóba állni.

 

 Három éves lehettem, amikor az egyik nap a város egyik fejesének a fia, és a baráti társasága játszani hívott. Én persze tudatlan kisgyerek lévén örültem neki, hogy végre velem is foglalkoznak. Bújócskáztunk a közeli erdő szélénél. Eleinte jó volt, de aztán a többiek kitalálták, hogy mennyünk be az erdőbe. Természetesen én is követtem őket. Elindultunk az erdő belseje felé, de ők félúton visszafordultak, magamra hagyva engem. A délután kezdett átmenni estébe, én pedig egyre jobban megrémültem. Akkor ott, azt kívántam, bárcsak ma sem vettek volna észre. Bárcsak a szürke kisegér lennék, akit kihagynak a játékból.

 

 Ahogy ott voltam egyedül az erdőben, rettegtem mindentől.  Féltem, hogy valaki egyszer csak előtoppan valahonnan, és megver vagy egyéb módon bántalmaz. Pár óra múlva rám talált, egy húszon-egynéhány éves fiú. Hihetetlenül helyes és kedves volt, de a legfontosabb, hogy hiába, hogy csak a nevelőapám, én a vér szerinti apámnak tekintem. Ő kísért haza, mindkettőnk nagy örömére. Soha nem felejtem el anyám arcát, amikor meglátta, hogy kivel jövök – nevetett fel halkan. Hihetetlen, hogy egy szörnyű tragédiát, ilyen könnye fel tud dolgozni.

 - A lényeg az, hogy ez a találkozás volt szükséges hozzá, hogy anya boldog legyen, de most ugorjunk egy kicsit az időben. Edward tizenhat éves koromban kezdett nekem udvarolni. Kezdetben nem foglalkoztam vele, hiszen már közel huszonhárom éves volt, és a megye legnagyobb nőcsábásza. Anyámék mindig mondták, hogy milyen szerencsés vagyok, de én nem foglalkoztam velük. Úgy gondoltam, hogy ezt minden lánynak elmondták már a szülei, akinek Edward Mansen a szelet csapta – mosolygott. Ezek tudatában furcsa, hogy Edwardnak én vagyok az első és remélhetőleg utolsó barátnője.

 

 Mivel elértem már azt a kort, hogy feleségül mennyek valakihez, anyám bálokba kezdett el járatni. Edward természetesen, mint a pincsikutya követett, és mindent megtett azért, hogy vele menjek a bálba. Én persze kikosaraztam őt. Mindennek elhordtam a város előtt, ő mégsem adta fel. És ez volt a szerencsém.

 

 Az egyik bálon, rám mászott egy szomszéd város egyik ifjúja. Hiába kértem, hogy hagyjon békén tovább fogdosott, és gusztustalan dolgokat suttogott a fülembe. Fogalmam sincs, hogy Edward mikortól nézhette végig a vitánkat, de amint megpofozott az a senkiházi, rögtön fölpattant a helyéről, és kegyetlenül megverte. Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy tényleg szeret engem. Viszont rettenetesen féltem tőle és a szüli véleményétől, ha megtudják, hogy ki az apám. Szerencsére azonban semmi baj nem lett. Ed szülei nagyon kedvesek és megértőek voltak velem, amiért a mai napig hálás vagyok nekik – sóhajtott. – Ha nem igazán értenéd, hogy miért mondtam el mindezt, akkor elmondom. Nekem, akkor régen sokkal nagyobb félnivalóm volt, mint neked ebben a korban. Nem ítéllek el, amiatt, hogy van egy lányod. Sőt, örülök neki, hiszen így a fiamnak is lehet egy gyermeke.

 - Köszönöm! – suttogtam meghatottan és szorosan átöleltem Edward édesanyját.

Megnyugtatott a tudat, hogy elfogadnak. Hogy nem kell mitől tartanom. Fantasztikus ez az érzés.

 

 

 ( Patty szemszöge)

 

 

 - Emmett, oda néz! – mutattam egy hullócsillagra.

Hihetetlenül gyönyörű ez a mai este. Olyan jót fürödtünk a hatalmas kerti tóban, az én nagy mackómmal. Volt, hogy a víz alá merülve szebbnél-szebb kagylókat, hozott fel nekem, de a színes halak kavalkádját is nem egyszer megkergettük. Most pedig itt ülünk a parton a tűz körül. Emmett szorgosan sütögeti nekem a hússzeleteket, miközben mindketten tudjuk, hogy azt a hatalmas mennyiséget nem fogom tudni megenni.

 - Megkóstolnál egy kis husit a kedvemért? – pislogtam fel rá.

A családom szerint ilyenkor vagyok a legveszélyesebb. A szempilla rebegtetésemmel, mindenkit, mindenre rá tudok venni. Ezt ki is használom.

 - Kicsim, így nem leszünk jóban! Nem varázsolhatsz el így!

 - Na, kérlek! – nyomtam a szája elé egy szeletet.

 - Rendben! – dörmögte, és beleharapott az ételbe.

 Rettentően viccesen nézett ki. Fintorogva, gépiesen rágta a számomra nélkülözhetetlen ételt. Tudtam, hogyha nem rólam lenne szó, akkor már rég kiköpte volna. Undorodva lenyelte, miközben megborzongott.

 - Többet nem tudok enni! – vett egy hatalmas levegőt, mintha ezzel próbálná legyűrni a rosszullétét.

 - Nem is kell, maci! – nyomtam egy puszit az arcára. – Köszönöm, hogy megtetted ezt értem.

 - Nincs mit, törppilla , de árulj el nekem valamit! Miért akartad, hogy egyek ebből a borzalomból? – bökött a tányéromban lévő húsokra.

 - Csak, hogy megtudjam, mennyire tudlak manipulálni! – vigyorogtam rá.

 - Ezt megbánod! – villantak meg huncutul a szemei.

 - Mire készülsz, Em? – pattantam fel, és elkezdtem futni.

 - Majd megtudod! – kiáltotta, és utánam eredte.

Sikítozva menekültem előle, de gyorsabb volt és elkapott.  Derekamnál fogva elkapott, és megpörgetett a levegőben.

 - Szeretlek! – suttogta magához ölelve.

 - Én is szeretlek! – motyogtam hatalmas vállaiba.