-         Carlisle! – szinte feltéptem irodájának ajtaját.

-         Szia, Winter. Nem kellett vo…

-         Mi történt?

-         Nyugodj meg! Connornak nincs semmi komoly baja, legalábbis olyan, amit ne tudnánk helyrehozni. – kijjebb tolta székét, fel állt és elém lépett.

-         Mi történt vele?

-         Először is vegyél pár mély levegőt és nyugodj meg! – kezét gyengéden vállamra fektette és apró mosollyal az arcán szemembe nézett - Volt egy kisebb autóbalesete, mikor Port Angelesből jött haza.

-         Kisebb? – akárhogy is kért nem tudtam lenyugodni, egyre csak kapkodtam a levegőt, mindenem remegett, belsőmet rettegés és düh fojtogatta.

„Nem veszíthetem el! Nem hagyhat most itt! Szükségem van rá!”

-         Agyrázkódást szenvedett, van pár csúnya zúzódása, kisebb nagyobb karcolásai, megrepedt pár bordája és eltört a bal felkarja három helyen. – hangja nyugodtan és melegen csengett.

-         Ez neked kisebb baleset? – kiáltottam és lesöpörtem kezét vállamról.

-         A kocsi állapotát elnézve lehetett volna sokkal rosszabb is.

-         Bemehetek hozzá?

-         Valószínűleg még az altató hatása alatt van. – nézett az órájára.

-         Bemehetek hozzá? – semmi nem érdekelt csak az, hogy most mellette lehessek.

-         Igen, de ne zavard. Pihennie kell!

-         Köszönöm!

Óriási lendületem, ami Carlisle irodájától hajtott a kórterem ajtaja előtt elhagyott. Megfagyva álltam a 29-es szoba előtt, reszkető végtagokkal.

Harmincévnyi pusztítás, rombolás és öldöklés alatt annyi szörnyűséget láttam. Megannyi kioltott élet, fakó, halott tekintetek, melyeket éppen csak elhagyott a lélek, patakokban csordogáló vér. Szétszakított családok, megnyomorított életek. Öltem, mert éheztem. Öltem, mert vágytam rá. Öltem, mert megtehettem.

Mégsem bírtam kinyitni az ajtót, rettegtem a látványtól, ami odabent fogadhat. Minden idegszálam tiltakozott ellene, aztán apró nyögést hallottam bentről és mire felocsúdtam már Connor kórházi ágyának szélén ültem.

Ajkai szárazak és élettelenek voltak, arcát, nyakát és karját több mélyebb vágás torzította, szeme körül és mellkasán sötét foltok éktelenkedtek, bal felkarját pedig hatalmas kötés fedte.

Mellkasomat fagyos düh és üvöltő fájdalom szorította, szememet halott, száraz könnyek égették. Óvatosan megérintettem kezét, ekkor mellkasa megemelkedett, szemhéjai épphogy csak eltávolodtak egymástól pár milliméterre, szíve ugyan küszködve, de gyorsabb ütemre váltott és ajkai szétnyíltak.

-         Winter? – hangja halk volt, nem biztos, hogy vámpírhallás nélkül meghallottam volna.

-         Igen! – megpróbáltam minden fájó érzést visszaszorítani magamba és erőltetett mosollyal, gyengéden végigsimítottam az arcán.

-         H… h… ho…

-         Sssss! – finoman szájához érintettem mutatóujjamat – Pihenj!

Szemei visszacsukódtak, ajkai összezáródtak, szíve lassú, egyenletes tempóra váltott. Visszaaludt.

Órák óta ültem ágyának szélén mozdulatlanul. Figyeltem, ahogy békésen szuszog és ijedten kaptam tekintetem a szívmonitorra, mikor szíve egy-egy dobbanást kihagyott.

Már hajnalodott, mikor újból nyitogatni kezdte szemeit.

-         Jó reggelt, álomszuszék! – próbál nyugodtnak látszani, bár biztos voltam benne, hogy ha még tudnék sírni… nem látnék és nem tudnék beszélni a könnyek megállíthatatlan zuhatagától.

-         Hol vagyok? – erőtlenül forgatta körbe tekintetét a kórházi szobában.

-         A forks-i kórházban vagy.

-         Úgy érzem magam, mint akin átment egy kamion, beleeresztették az amerikai hadsered összes lőszerét, szétmarcangolt és megevett egy oroszlán, majd kiköpött és újra megevett, aztán megint kiköpött, hogy a darabjaimon egy aszteroida landolhasson. – mondta halvány mosollyal a szemembe nézve.

-         Végül is valami hasonló történt. – én is elmosolyodtam.

-         Furcsa én csak egy őzre és egy hatalmas fára emlékszem. – nézett ki az ablakon elgondolkodva.

-         Ez csak átmeneti, majd eszedbe jut a kamion, az oroszlán, a becsapódó aszteroida és persze a hadsereg is.

-         De jó nekem. – jobb kezét óvatosan oldalához emelte és megpróbált felülni, de keze megcsúszott és ajkait hangos kiáltás hagyta el.

-         Ezt meg ne próbáld még egyszer! – tettem mellkasára a kezem és igyekeztem fenyegetően ránézni - Carlisle azt mondta, hogy amíg nem jön megnézni a kezed nem szabad mozognod!

-         Mennyire rossz? – tekintete bekötözött kesére siklott.

-         A legtöbb csak felszíni sérülés, de a bal kezed három helyen eltört. Meg kellett műteni. A következő pár hónapot pihenéssel és gyógytornával fogod tölteni. Szerencsére két hét és vége a sulinak, úgyhogy most emiatt nem kell aggódnod.

-         Szuper! – mondta kissé gúnyosan, majd kaján vigyor terült szét arcán - De legalább van egy szexi ápolónőm.

-         Nem is tudom. Steve nekem kicsit túl szőrős, de ha te erre buksz. – néztem elbambulva a kórterem ajtaja felé, magam elé képzelve a nagydarab, szakállas, bozontos hajú ápolót, aki párszor benézett, míg Connor aludt.

-         Én rád gondoltam. – jobb kezét lassan lábam felé tolta és végigsimított térdemen.

-         Ohh, ha ezt szeretnéd. – mondtam kacéran és fölé hajoltam, de néhány centiméterre ajkaitól megálltam.

-         Mindennél jobban! – felsőtestét megpróbálta feljebb emelni, de visszazuhant a párnára és hangos nyöszörgés tört fel mellkasából.

-         Mondtam, hogy ezt ne csináld még egyszer! – közelebb hajoltam hozzá és gyengéd csókot leheltem ajkaira - Egy hétre teszem ki a lábam a városból és máris összetöröd magad.

-         Akkor ezentúl mindig velem kell lenned. – apró puszit nyomott a számra.

-         Majd csak kibírom valahogy.

Nem voltam olyan bátor, mint Edward. Soha nem mertem bemenni Connor szobájába – egyetlen alkalmat kivéve, de akkor figyelmemet nem éppen Connor szobájának látványa kötötte le, a többi látogatásom a Bass házban pedig elég felszínesnek mondható -. Többnyire az egyik ablaka előtti fa rejtekéből figyeltem őt, de csak, ha elég önfegyelmet éreztem, ami valljuk be igen ritkán fordult elő. Most mégis itt vagyok a szobájában, az ágyán ülök és rá várok.

A szobája innen bentről egészen másképp festett. Mélylilán sötétlő falak, fekete bútorok, a falakon rock és punk együttesek poszterei, az ággyal szemközti falat cd-ktől roskadozó polcok fedték el… egy kamaszfiú szobájához képest túl nagy rend volt.

Az ajtó hirtelen nyikorogva kitárult és meghallottam a már ismerős topogást. Connor lépett be a szobába. Szemem meztelen, vízcseppekkel áztatott mellkasára tévedt, de pillantásom nem kidolgozott izmaim akadt meg. Felsőtestén keresztben a bordáin vastag sávban véraláfutás színezte barna bőrét – nyílván a biztonsági öv helye-, körülötte pedig  kisebb-nagyobb vöröseslilás foltok és karcolások éktelenkedtek. A látványtól évtizedek óta nem dobogó szívemet furcsa fájdalom késztette keserves dobbanásokra.

-         Csak ezt hagytam itt. – vett ki a szekrényből egy pólót és egy melegítőnadrágot.

Tovább fürkésztem szobájának részleteit. Idebentről is tisztán hallottam, ahogy aprókat lépve egyensúlyozott, fogai összekoccantak bent rekesztve a fájdalmas kiáltást, ahogy kezeit megpróbálta beledugni a póló ujjaiba, felszisszent minden apróbb levegővételnél. Minden egyes koccanás, fájdalmas szisszenés keserű dallam volt füleimnek.

-         Talán mennem kéne. Még nem vagy jól. – mikor ismét belépett a szobába tétován felálltam és egy másodperc múlva már az ablaknál álltam.

-         Ne! – hangja erőtlenül csengett a kétségbeeséstől – Kérlek, ne menj még!

-         Holnap visszajövök. Most pihenned kell! – nem mertem ránézni.

-         Nem akarok ma éjszaka is egyedül lenni.

Igazából semmire sem vágytam jobban, minthogy itt maradjak vele és vigyázhassak rá, figyelhessem, ahogy békésen szuszog álmában. De bekötözött felkarja, a karcolások és horzsolások az arcán, a felsőtestén éktelenkedő foltok emléke, tüdejének és bordáinak sikítása, ahogy levegőért kiáltanak… szívet tépő volt.

-         Rendben. – félve pillantottam csak felé, majd bizonytalanul megindultam ágya felé, de félúton inkább elkanyarodtam a hifi felé – Nem baj, ha…?

-         Nyugodtan.

Bekapcsoltam a hifit és fülemet ismerős dallam ütötte meg.

( http://www.youtube.com/watch?v=SWNsyossf6s )

-         Ez Percy Sledge. – fordultam hitetlenkedve felé.

-         Édesanyám nagyon szerette, erre táncoltak apuval az esküvőjükön. Kiskoromban gyakran dúdolta nekem ezt a dalt és Jacknek is gyakran berakta.

-         Nagyon hiányzik?

-         Igen. – hangja elcsuklott.

Fájó pontot érintettem, ez kétségtelen. Szívembe mintha éles tört döftek volna, nem tudtam tovább türtőztetni magam. Lábaim megindultak ágya felé és óvatosan lefeküdtem mellé, vigyázva, hogy egyetlen fájó pontot se érintsek.

-         Láttam őt élőben, még a hetvenes évek elején, Washingtonban.

-         Édesanyám is, persze akkor ő még kislány volt. – arcán fakó mosoly jelent meg.

-         Biztos, hogy itt maradjak? Megértem, ha inkább…

-         Senki társaságára nem vágyom most jobban. – jobb kezével alig érezhetően megérintette csípőmön fekvő kezemet, majd tétován és a fájdalomtól ismét összekoccanó fogakkal vállam felé indult.

Kissé közelebb húzódtam hozzá, könnyítve erőlködésén. Illata annyira hiányzott már és újra elbódított, elmémre mégsem tudott letelepedni vérvörös köd… ahhoz túlságosan feszült és rémült voltam.

-         Hol voltál? Több, mint egy hete nem hallottam rólad.

-         Hidd el veled akartam lenni, de mikor megjelent édesapád… Nos, jobbnak tűnt eltűnni és nem mutatkozni egy darabig, még akkor is, ha én nem vagyok célpont. A mi fajtánk jobb, ha nem hívja fel magára egy vadász figyelmét. Így inkább megvártam, amíg elmegy itthonról.  – persze ez csak az egyik ok volt.

Távolmaradásomnak másik oka… nos az én voltam és a saját rettegésem. A kórházban eltöltött hosszú órák alatt/után kikészültem. Egyre csak Connor szörnyű sebei jártak a fejemben, akárhányszor becsuktam a szemem, csak az ő sápadt, beesett arcát láttam magam előtt és még a házunkból is hallottam fájdalmas kiáltásait. Akármennyire is mellette akartam lenni muszáj volt eljönnöm onnan, el kellett szabadulnom onnan. Ki kellett vernem a fejemből gyötrődő arcának látványát és keserves nyöszörgésének hangjait.

-         Azt hittem örökre elmentél. – gyengéden, remegő kézzel végigsimított kezemen.

-         Megmondtam, hogy nem hagylak itt! – jelentettem ki.

-         Beszéltem rólad apámnak.

-         Ohh…  - ez meglepett, vagyis sejtettem, hogy nem titkolja örökké a kapcsolatunkat, de nem gondoltam, hogy pont egy „ilyen” helyzetben mesél rólunk… bár, hogy őszinte legyek nem is gondoltam, hogy lesznek „ilyen” helyzetek.

-         Szeretne találkozni veled és a családoddal.

-         Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. A vadászok és a vámpírok ütik egymást.

-         Apám jó fej és tudja, hogy ti jófiúk vagytok!

-         Majd megkérdezem a többiek. – abból nincs baj, ha megkérdezem Carlisle-ékat.

-         Rendben, úgyis van időtök. Ma megint elutazott pár napra és utána se valószínű, hogy túl sokáig marad. – nagyot sóhajtott - Kérdezhetek valamit? – hangja megremegett.

-         Kérdezz csak!

-         Milyen a közelemben lenned? – keze a nyakamra csúszott, amitől minden porcikámon jóleső remegés futott végig.

-         Függ attól, hogy mennyit vagyok veled és, hogy mennyire sikerül hozzászoknom az illatodhoz, de nagyon nehéz. A családom és én nem ölünk embereket, kizárólag állatok vérét fogyasztjuk. De te más vagy, az illatod olyan… annyira édes és csábító. Még nem éreztem hasonlót. – nem törődve a kínzó vággyal, a láncait tépkedő szörnyeteggel a bensőmben mélyet szippantottam bódító illatából – Első nap az iskolában, az ebédlőben… nem sokon múlt, hogy nem öltelek meg. – vallottam be félve.

-         Ohh. Én… én nem is tudom mit mondjak. – dadogta.

Nem tudtam eldönteni, hogy a dadogás a zavarnak tudható-e be vagy annak, hogy tudatosult benne, hogy megakartam ölni.

Akármelyik is okozta, nehezemre esett elhinni, hogy – habár tudta mire vagyunk képesek - ennyire nem érdekelte, hogy nem vagyok ember. Tényleg ennyire könnyen venné, ennyire bízna bennem és az önuralmamban? Ennyire nem lehet buta… De nincs semmi jogom felháborodni ezen hiszen annak idején engem sem érdekelt, hogy Sebastian nem ember, gondolkodás nélkül elszöktem vele, rá bíztam magam és a kezébe adtam az életemet.

-         Hogyan lettél vámpír? – tette fel a következő kérdést.

-         Cleveland felé tartottunk a szüleimmel, mikor a közeli nemzeti park mellett megtámadtak minket. – úgy éreztem a Sebastian-os rész még várat magára - Minden annyira gyorsan történt. Nem is igazán emlékszem, mikor magamhoz tértem egyedül voltam az erdőben és vámpír voltam. Napokig bolyongtam, éhesen és zavarodottan. Memphis környékén járhattam, mikor összefutottam három vámpírral. Rain, Damien és Johanan magukhoz vettek, tanítottak és vigyáztak rám.

-         Őket látogattad meg?

-         Igen!

-         Az átváltozás… milyen?

-         Iszonyú. Az izmaid görcsölnek, elveszted az irányítást a magad felett, a tested felett. Olyan, mintha minden egyes pillanatban több ezer tű szurkálna egyszerre, az ereidbe pedig, sósavat öntöttek volna és minden porcikádat forró lángok nyaldossák, mintha elevenen égetnének el. A kín elviselhetetlen és érzed, hogy egyre inkább szétterjed benned a szíved felé haladva. Lassan elnyel a sötétség és nem tudod, hogy a bénító fájdalom csak másodpercek óta vagy napok óta tart és fogalmad sincs, hogy vége lesz-e valaha. Mikor pedig végre elmúlik egy teljesen új világban találod magad. Minden annyira hangos és éles. A szomj pedig mardosó.

-         Huhh… és még azt hittem az volt elviselhetetlen, amit az altató elmúlása után éreztem.

-         Az sem volt éppen sétagalopp.

-         Ö… te… ö… Inkább hagyjuk.

-         Nem, mond csak. Bármire szívesen válaszolok. Előttem igazán nem kell szégyellned vagy titkolnod semmit.

-         Kérlek legyél őszinte!

-         Ígérem!

-         Öltél embert?

-         Szomorú lettél. – állapítottam meg.

-         Dehogyis! – hevesen tiltakozott.

-         Nekem nem tudsz hazudni. Tudod… volt időm megfigyelni téged. Tudom milyen hangulatban vagy a… szívverésedből. – kezem finoman mellkasára raktam, halk sóhaj hagyta el ajkait - Ha szomorú vagy, vagy aggaszt valami a szíved bababamm bababamm – ütöttem ritmusosan a mellkasát –, és most ezt hallom. Sajnálom, ezeket nem most kellett volna elmondanom.

-         Nincs miért sajnálkoznod. Én kértelek, hogy mesélj a múltadról és te meséltél.

-         Ezeket, akkor sem most kellett volna rád zúdítanom. – kicsit lejjebb csúsztam az ágyon és hasra fordultam, hogy a szemébe nézhessek - De tudnod kell, hogy amit a múltban tettem… azt nem bánom. Szerettem vadászni, szerettem ölni és ez még most is bennem van. A kísértés minden pillanatban fojtogat és igyekszik felülkerekedni rajtam, de elhatároztam, hogy megváltozom és tartom magam ehhez.

-         Örülök, hogy őszinte voltál! Elismerem, hogy amiket mondtál elég felkavaróak, sokkolóak és taszítóak, de ez a múltad, a lényed része és ezt elfogadom. – újabb sóhaj szakadt fel mellkasából – Engem nem az érdekel milyen voltál vagy mit tettél évtizedekkel ezelőtt. Engem csak az érdekel, amilyen most vagy és az, hogy itt vagy velem és a karjaim között fekszel. – erőlködve kinyújtotta karjait is megsimogatta az arcom - De félek, hogyha reggel felkelek megint egyedül leszek.

-         Mit tehetnék, hogy ne félj? – a hátamra feküdtem és visszatoltam magam karjai közé.

-         Csak legyél itt, mikor reggel felébredek. – jobb karja szorítását szorosabban fonta körülöttem – Persze, ha…

-         Ssss… - ujjaimat finoman ajkaira szorítottam - Itt leszek! – ígértem.

-         Köszönöm. - … - Milyen a szívverésem, ha boldog vagyok?

-         Ha boldog vagy a szíved babamm babamm – doboltam a ritmust a mellkasán -, ha meglátsz engem – ajkaim önkéntelenül mosolyra húzódtak és ujjaim sebesebb mozgásra váltottak - babbamm babbamm babbamm babbamm. Ha nyugodt vagy, vagy elmélyültél valamiben bambambambambam – ujjaim lassabb ütemre váltottak. Ha mérges vagy bammbammbammbammbamm – ujjaim keményebben és új ütemre váltva táncoltak mellkasán, ügyelve arra, hogy ne üssek erősen - Persze van, amikor nehezemre esik kitalálni.

-         Most?

-         Boldog vagy azt hiszem. – mondtam határozatlanul, mivel még mindig hallottam a szomorúságot, ami lelassította az eszeveszett kalimpálást.

-         Neked van különleges képességed? – keze újabb remegő kísérletet tett hajam végigsimítására.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés