"...És a többiek? szinte mindenki megingott egypárszor. Mi van, ha ők nem jöhetnek velünk? HA nem kaptak esélyt a bizonyításra?

Kétségbeesésem átragadt Jasperre is,és mikor az arcára tekintettem rémületet véltem felfedezni a vonásaiban"

Jasper vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta. Felém fordult, és a szemembe nézett.

– Én is számtalanszor meginogtam, és most mégis itt vagyok. Szinte biztosra veszem, hogy a többiek is itt vannak. Nem tudom mi van Rose-al. Ő bosszúból ölt. De mikor idekerültem, azt mondták nekem, hogy az egész család itt van.

– Nekem is ilyesmit mondtak. De addig, még nem látom őket a saját szememmel, amíg nem ölelhetem őket, addig semmi sem biztos, érted ugye, mit érzek?

– Hát hogy ne érteném. Azt hiszed, én nem őrülök bele abba, hogy nem látom a családom. Nem tudom, ha teszem a dolgom, mivel lesz jobb. Ha most fogom magam, és addig meg se állnék, míg Alice-t a kezeim közt nem tarthatom, akkor tenném azt, amit igazán szeretnék. De nem tudom, ha ezt tenném, akkor azzal elrontanám az esélyem. Fogalmam sincs, mi ez az egész. Mi van, ha ez az egész, csak egy vicc, és valakik most jót röhögnek rajtunk? Mi van, ha az a dolgunk, hogy megtaláljuk egymást? Hogy bebizonyítsuk, első a szeretet? Ez az egész túl sok. és tudom hogyha elrontom, akkor vége. Érted? Ez borzalmas. Fogalmam sincs mit tehetnék.

Közelebb mentem hozzá, és szorosan megöleltem.

– Olyan jó, hogy legalább te itt vagy velem. – mondtam neki.

– Igen, egy kicsit könnyebb így. – sóhajtott egyet, és belém karolt, majd húzni kezdett arra felé, ahová tartottunk.


Lakott a közelbe egy nő, Carlisle munkatársa volt. Egyszer meghívott minket magukhoz vendégségbe. Emlékszem milyen volt legyömöszölni a kaját a torkomon. Most épp oda tartunk.

Viviennek hívják. Erre jól emlékszem. Elég csak elsétálni a kapujuk előtt, és elolvasni a postán lévő neveket, és megtudjuk, az emberek ugyanazok-e.

– Jasper?

– Mond csak.

– Eszembe jutott valami. Mikor a neten rákerestem, hogy létezünk-e, Cullenek ként kerestem. Mi van, ha én élek most itt? Ha Isabella Swan vagyok? Ha ugyanúgy ott élek Forksban? Ha ebbe a világban minden úgy van, ahogy lenne, ha nem létezne a természetfeletti?

– Ez nekem még eszembe se jutott – ismerte be Jazz. – De hamarosan rájövünk, egyáltalán ugyan abban a világban vagyunk-e. Gyere inkább fussunk, úgy gyorsabbak leszünk.

Meg se álltunk addig a házig. Nem lepődtem meg, mikor a ház teljesen úgy nézett ki, ahogy az emlékeimben. És igen Vivienne itt lakik.

– Kíváncsi vagyok, Forksban mi van... – töprengett el. – Olyan húszon éves lehetsz. Akár az is lehet, hogy egyetemen vagy. De apukád, ő neki akkor ott kell lennie.

– Tudom. Jasper, indulnom kell. Valahogy tartani kéne a kapcsolatot. ma még mindenképp elmegyek Forksba. Mondjuk vehetnénk egy telefont. Nekem van hitelkártyám. És felhívsz majd, hogy mi történt. És én is elmondom mi van. Aztán eljöhetnél te is oda.

– Igen, talán tényleg ez lenne a leghasznosabb dolog amit tehetnénk.

***

Fél négyre értem vissza. alig maradt időm bármire is. El kell mennem vennem egy másik váltás ruhát, és át kell gondolnom az egész tárgyalást.

Az újonnan beszerzett telefonom ott volt a zsebembe, ez jó érzéssel töltött el.

A laptopomat otthagytam a reptéren, így mikor visszajöttem, felvettem a cuccomat, és most azt is cipelhetem magammal. Szívesen rákeresnék arra, én velem mi van ebben a világban, vagyis a régi Bellával. De most nem volt időm erre. így is, már rég a tárgyalóteremben kéne lennem, de még átkel öltöznöm. Szerencsére volt a közelben jó pár ruhabolt, bementem az egyikbe, vettem egy adag váltás ruhát is még, majd kifizettem, és siettem a bíróság felé.

Fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem. Nem volt időm gondolkozni ezen. Talán az elrendelt nyomozás segít majd valamit. Meg amiket a kávézóban tudtam meg. Olyan érzés, mint ha nem is tegnap lett volna, hogy elrendeltem a halasztást, hanem hetekkel ezelőtt.

Még épp időben odaértem. Van még öt perc a kezdésig. A terem még nem volt teli, úgyhogy nem késtem el.


***

Hiába próbáltam koncentrálni a tárgyalásra, nem ment valami jól. Az információk csak úgy átsuhantak az agyamon, robotszerűen mondtam azt, amit kellett.

A családomon járt az agyam. Azon, hogy vajon merre lehetnek most, hogy lehet-e még ennél is rosszabb a helyzet? Számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem, de válasz egyre sincsen.


– A bíróság Daniel Brunger-t felmenti a vádjai alól. Továbbá Patricia Palmer-t és társát... – emlékezz Bella! Hiszen kiderült, hogy a férje ártatlan, a bűncselekményt más követte el. De nem jut eszembe a neve. És ha az megvan? Hány évre, és miért is ítéljem el őket? – a bíróság bűnösnek találta.

A teremben az emberek világítottak, mintha egy hatalmas lámpa része lenne mindenki. A talaj forgott alattam.

Próbáltam keresni valami ésszerű magyarázatot a történtekre, de semmi.

A következő pillanatban mindent fentről láttam. Ott ültem a székben, és mozgott a szám, de nem hallottam semmit se. Mindenki nyugodtan ül, mintha semmi nem történne.

Nem látják? Nem vesznek észre semmi abból, ami történik?!

"Hahó" – akartam ordítani, de nem jött hang ki a torkomon.

Tudatában voltam, hogy valami történik, de ötletem se volt,hogy mi, és a fejem majd' széthasadt a fájdalomtól. Rádöbbentem, hogy mikor azt hisszük, ennél már nem lehet rosszabb, mindig történik valami, ami megcáfolja ezt. Hát behunytam a szemem, és a családomra gondoltam. Arra, hogy akármi is ez, nekik semmi bajuk ne legyen.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés