-         Megjöttem! – a táskámat ledobtam a sarokba és izgatottan dörzsöltem össze a tenyeremet - Emmett, készen állsz a csúfos vereségre? – kezdtem el kiabálni, de ekkor észrevettem, hogy mindannyian a kanapé körül gyűltek össze - Itt meg mi folyik? – közelebb sétáltam, Alice a kanapén ült üveges tekintettel, Edward pedig erősen koncentrált.

-         Alicenek látomása van. – mondta Esme.

-         Egy vámpír tart erre. – mondta Edward.

-         Ismerjük? – kérdezte Jasper.

-         Csak ő. – Edward rám mutatott.

-         Én?

-         A barátod az, Rain.

-         Tényleg? Mikor jön? Csak ő jön? – izgatott lettem a hír hallatán.

-         Csak egy nőt láttam. – Alice szeme újra élettel telt meg és felém fordult - Fekete hajú…

-         És mikor jön? – szakítottam félbe.

-         Még alkonyat előtt itt lesz, Port Angeles határánál fogtok találkozni vele. Carlisle és te. – a családfő felé fordult.

-         Nem kéne többünknek menni? Ki tudja, hogy beszámítható-e. – vetette fel Rosalie.

-         Én kezeskedem érte és a többiekért is! – jelentettem ki.

-         Azt mondtad, csak egyet láttál. – nézett Emmett húga felé.

-         A másik kettő holnap délelőtt érkezik. – szűrte ki a fogai között Edward.

-         Remek. Három ismeretlen, kiszámíthatatlan nomád vámpír. - prüszkölte Rosalie.

-         Biztosíthatlak titeket, hogy amíg itt lesznek se Rain, se a többiek nem fognak bántani senkit!

-         Nekem ennyi elég! – mosolygott rám Carlisle.

-         Komolyan azt hiszed csak azért, mert ő azt mondta tényleg nem fognak lakomát csapni? – csattant fel Rose.

-         Bízom Winter szavában! – fordult felé Carlisle.

-         Köszönöm! –suttogtam.

Rosie dühösen dobbantott egyet a padlón és az ajtót feltépve kiviharzott a házból.

-         Biztos, hogy itt találkozunk?

-         Alice ezt a helyet látta. – nyugtatóan a vállamra tette a kezét - Nyugodj meg. Adj még…

-         Sejtettem, hogy valaki elém jön. – lépett ki az egyik fa mögül barátnőm.

-         Szia! – mosolyogva egymás nyakába borultunk.

-         Szia! – nyújtotta a kezét fogadott apám felé - Te biztos Carlisle vagy.

-         Örvendek. Te pedig biztos Rain. – Carlisle kezet rázott vele - Ha jól tudom a társaid is csatlakoznak hamarosan.

-         Igen, engem küldtek előre. Sajnos ők bizonyos okok miatt lassabban haladnak, de hamarosan ők is ideérnek.

-         Alice szólt, hogy jöttök. – jegyeztem meg.

-         Örülök, hogy nem kellett egészen Forksig elmennem. – bocsátkérően Carlisle szemébe nézett - Elnézésetek kérjük, hogy csak úgy hívatlanul kívántunk rátok törni, de Johanan helyzete egyre kétségbeejtőbb. 

-         Nem kell bocsánatot kérned. Winter barátai a mi barátaink is! – mosolyodott el Carlisle.

-         Köszönjük. – mélyet sóhajtott, majd fülelve az égre emelte tekintetét - Sajnálom, de most vissza kell mennem. Damiennek szüksége van rám.

-         Menj csak. – öleltem búcsúzásként.

-         Holnap várunk titeket. – kiáltott utána fogadott apám.

Az egész család a nappaliban gyülekezett. Rosalie és Emmett a tv előtt feküdtek egymás karjaiban, úgy látszik őket nem túlzottam érdekelték a jövevények. Alice csak körbe-körbe ugrált a szobában – kétségkívül nagyon izgatott volt a látogatás miatt -, Jasper a konyhaajtóban állva figyelte bolondozó szerelmét. Edward a lépcső korlátjának támaszkodva bambult magam elé – ő a háta közepére sem kívánta ezt az egészet, legszívesebben Bella mellett lett volna, hogy minél messzebbre vihesse innen -, nem messze tőle Esme a lépcsőn foglalt helyet, Carlisle pedig az ablaknál kémkedett.

-         Itt vannak. – szólalt meg izgatottan Alice és máris az ajtó előtt termett, hogy kinyissa. – Rain! – dalolta csilingelő hangján.

-         Winter! – már én is az ajtóban álltam és szorosan magamhoz öleltem barátnőmet. Carlisle! – biccentett a családfő felé.

-         Rain. – bólintott – Remélem zavartalan utatok volt.

-         Igen, köszönjünk.

-          A többiek? – kérdeztem aggódva, amikor a többieket nem láttam mögötte.

-         Min…

-         Csak nem minket hiányol valaki? – jelent meg az ajtóban Damien.

-         Damien! – ugrottam mosolyogva a nyakába.

Igaz, sokkal kevesebb idő telt el az utolsó találkozásunk óta, mint az előző alkalommal, még sem tudtam türtőztetni magam.

-         Hadd mutassam be a családom. – sétált mellém Carlisle – Ő az én gyönyörű feleségem Esme – fogadott édesanyánk szelíd mosollyal az arcán férje mellé sétált és köszöntötte a vendégeket-, a gyerekeim Rosalie, Emmett, Jasper, Alice és Edward. – mutatott sorban a többi Cullenre.

-         Örülök, hogy megismerhetlek titeket. Ők itt az én családom, Damien. – mutatott Rain az őt átölelő szerelmére.

-         Üdvözletem. – biccentett D.

-         És az öcsém, Johanan. – vette át a szót Damien.

Johanan arca sápadt – még a vámpírokéhoz képest is - és beesett volt, a korábban rászabott ruhák lógtak rajta, szemei alatt vastag, sötét karikák éktelenkedtek és íriszét koromfeketére színezte az éhség. Alig pár hónap telt el az utolsó találkozásunk óta a változás mégis hihetetlenül szembeötlő volt. Nem is emlékeztetett a régi izmos, jól fésült, csábos mosolyú macsóra, aki egyetlen pillantásával megdobogtatta a női szíveket.

Ahogy Johanan beljebb sétált a nappaliba az összes Cullen arca és teste megfeszült, néhány pillanat múlva, mintha kissé lenyugodtak volna. 

-         Kérlek, foglaljatok helyet. – invitálta beljebb vendégeinket Carlisle.

Johanan kivételével mindannyian helyet foglaltunk a kanapén.

-         A jövőt!

-         Igazán köszönjük, hogy beengedtek minket az otthonotokba és, hogy segítetek a testvéremen.

-         Winternek már mondtam, hogy az ilyesmi nem igazán tartozik a szakterületeim közé, de szívesen elvégzek pár tesztet, hátha attól okosabbal leszünk.

-         Hálásak vagyunk érte. Reméljük, hogy…

-         Hihetetlen. – Jasper hirtelen felpattant a helyéről és a zongoránál álló Johanan felé sietet – Elképesztő! Ez annyira… nem is tudom van-e erre szó. – ámulattal járkált fel-alá Johanan előtt.

-         Mi az? – sietett mellé Alice, de mielőtt Jazz válaszolhatott volna Johanan felénk indult.

-         Hallom, csak én hallom, nekem dúdolja fájdalmas énekét a szél. – megállt Edward előtt és tenyerét az arcára rakta – Égni fog, minden égni. Lángok, lángok, lángok. – hangja furcsa dallamra váltott, mintha énekelne – Könnyezik a nap, vér borít mindent. – Edward egész szeme egy pillanat alatt éjfekete lett, arcára rémület és undor ült ki – Porainkon fognak örömtáncot lejteni. Új vér sarjad porrá lett testünkből. – Johanan elhallgatott és ajkai groteszk mosolyra húzódtak.

Hosszú percekig feszülten figyeltük őket, egyikünk sem tudta mi történhetett. Aztán egy csapásra Edward szeme újra topáz színű lett, de arcán még mindig fájdalmas érzések cikáztak.

-         Mit láttál? – tette fel a kérdést azonnal Carlisle.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés