-         Muszáj ezt? Ez annyira ciki, még attól a kevés férfiasságomtól megfosztasz, amim maradt veled szemben. – duzzogva nekidőlt a kocsim oldalának.

-         Ne legyél már olyan, mint egy csecsemő. – körbeforgattam a szemeimet és mély lélegzeteket véve próbáltam lenyugtatni magamat. Ugyanis legalább fél órája győzködtem Connort, hogy sokkal egyszerűbb és gyorsabb, ha nem autóval megyünk, hanem futva tesszük meg az utat Seattle-ig - Egy: nem fog minket meglátni senki. Kettő: így kb. tized annyi az út, mint kocsival. Három: ha jól emlékszem te mondtad, hogy egyszer kipróbálnád.

-         Egy: ajánlom is, hogy senki ne lásson minket. Kettő: nekem a tízszer hosszabb út is tökéletesen megfelel a kocsiddal. Három: biztos, hogy nem voltam magamnál. Négy: egyébként se hiszem, hogy ebben a ruhában képes lennél elfutni addig – mutatott a magas sarkú cipőmre és a szoknyámra -, miközben én a hátadon csimpaszkodom.

-         Sokkal könnyebb, mint hinnéd. – keresztbe tettem a kezeimet a mellkasomon - Miért zavar ez ennyire?

-         Tudom, hogy nem vagyunk átlagos pár, és szinte soha nem csinálunk olyat, mint az átlagos párok, de ez a „meglovagolni” a barátnőmet dolog… mint egy hároméves. – kezeivel hevesen mutogatott - Amúgy se sok helyzet van, amikor kitűnhetek melletted, és ez végképp beteszi a kaput.

-         És ha van négy is?

-         Négy?

-         Négy: ha hazaértünk bármit kérhetsz!

-         Bármit? – ajkai sunyi mosolyra húzódtak, de tudtam, hogy ezzel nyert ügyem van.

-         Na pattanj fel!

-         Sziasztok! – üdvözölt minket mosolyogva az ajtóban Damien.

-         Szia! – széles vigyorral az arcomon megöleltem.

-         Hello! – Connor kezet fogott Johanannal.

-         Gyertek beljebb. – tárta ki előttünk az ajtót.

-         Köszi. – belekaroltam Connorba és magam után húztam.

Ahogy beléptünk a lakosztályba a szája tátva maradt és ámulva nézett körbe.

-         Szia! Te biztos Connor vagy! – bukkant elő az egyik hálóból az ismerős alak.

-         Igen. Te meg…

-         Johanan. – nyújtotta a kezét.

-         Rain? – kérdeztem.

-         A konyhában intézkedik. – sétált hozzánk Damien - Üljetek le. – mutatott a hatalmas kanapéra.

-         Oh, már itt vagytok? – pár másodperc múlva legjobb barátnőm egy hadseregnyi pincérrel masírozott be a lakosztályba - Tolják csak oda az asztalhoz.

-         Ahogy parancsolja. – a pincérek sorban az asztal mellé tolták a lefedett tányérokkal teli kocsikat, majd az asztalra pakolták őket.

-         Köszönöm. – Rain elkezdte lekapkodni a fedőket - Akár hozzá is kezdhetünk.

-         Gyere! – „vonszoltam” Connort az asztalhoz, aki még mindig igyekezett megbirkózni a lakosztály és a rengeteg kaja látványával.

-         Remélem éhes vagy. – mosolygott partneremre Rain.

-         Farkaséhes! – válaszolta kicsit zavartan.

-         Ez pedig a mienk. – az utolsó tálcáról is levette a fedőt, amelyen egymás mellett nyolc vérrel teli pohár sorakozott - Ne aggódj, neked külön hozattam. – tolt elém két poharat.

Félve Connor felé fordultam, hogy esetleg nem zavarja-e a dolog, de csak bíztatóan rám mosolygott és a krumplipüré felé nyúlt.

-         Mi ez? – az orromhoz emeltem a poharat és mélyet szippantottam az illatából - Menyét?

-         Nem tudtam, mit szeretsz, úgyhogy körbeérdeklődtem és…

-         Nagyon finom. – szakítottam félbe Rain magyarázkodását és nagyot kortyoltam a menyét vérből - Legalábbis a többihez képest. – ez igaz is volt, a legtöbb állat vére íztelen vagy keserű volt, de ez kifejezetten ízlett – Köszönöm!

-         Remélem neked is ízlik… az étel. – Connor irányába fordult, de azt hiszem, amint rápillantott a telepakolt tányérjára meg is kapta a választ.

-         Fenséges! Még nem ettem ilyen finom bélszínt! – válaszolta, miután lenyelte a gondosan megrágott falatot.

-         Örülök neki.

-         Nagyon sokat hallottunk már rólad. – mondta nagyot kortyolva a poharából Johanan.

-         Bizony! Sikerült rendesen elcsavarnod a mi Winterünk fejét.

-         Öhm… Nos, én is rengeteget hallottam rólatok. Win sok történetet mesélt a veletek töltött időről.

-         A legjobbakat biztos kihagyta! – jelentette ki Damien.

-         Drágám, kérlek, ne kezd el megint? – forgatta körbe a szemeit Rain.

-         Ugyan mit? – értetlenkedett D.

-         A történetmesélést.

-         Miért?

-         Mert, ha te mesélsz még a legegyszerűbb történet is valami Indiana Jones-féle menekülős jelenetté változik, ahol természetesen mindig te vagy a bátor hős, aki kihúzza a többieket a csávából. – vázolta fel a lényeget testvére.

-         Mert általában mindig én vagyok az, aki megmenti a hátsótokat. – mondta kicsit sértődötten D - Ott volt például Norvégia 1534-ben, Skócia 1601-ben, Franciaország 1684-ben, Tibet 1718-ban, Egyiptom 1798-ban, Spanyolország 1829-ben, a Kilimandzsáró 1849-ben, India 1903-ban, Buffalo 1944-ben, Toledo 1947-ben, Idaho Falls 1952-ben, Fresno 1957-ben, San Francisco 1960-ban, Dallas 1966-ben, New Orleans 1973-ban, Tulsa 1974-ben…

-         Ne csináljatok úgy, mintha mindegyik az én hibám lett volna! – tettem fel a kezeimet, mert pontosan tudtam, hogy a Damien által említett események felénél nagy részben… miattam kellett elhagynunk az említett városokat.

-         Egyikünk se állított ilyesmit, de el kell ismerned, hogy a legtöbb balhénak te voltál az értelmi szerzője. – mutatott rám D.

-         Mintha annyira győzködni kellett volna titeket… - morogtam az orrom alatt

-         Mint a régi szépidőkben. – nevetett fel halkan Johanan, mire mindenki rá emelte a tekintetét - Minden menetrendszerűen zajlik. Összejövünk, jól érezzük magunkat, egyszer csak a bátyuskám felhozza milyen hőstetteket hajtott végre, hányszor mentette meg az életünket, majd Winter vitatkozni kezd, Damien visszaszól, összeverekedtek, leromboltok pár épületet vagy egy kisebb erdőrészt és, mintha mi sem történt volna visszaültök az asztalhoz. – nagyot sóhajtott és ismét felnevetett - De hiányzott már!

-         Hagyjuk végre a vendéget is szóhoz jutni. – vette át gyorsan a szót Rain, mielőtt Damiennel bármelyikünk is közbeszólhatott volna - Mesélj magadról, Connor.

És ő mesélt, a többiek pedig figyelmesen hallgatták mondandóját, valóban kíváncsiak voltak rá. Meg akarták ismerni! Sokat mesélt nekik a gyerekkoráról, a lakóhelyeikről, a szüleiről – persze azt az „aprócska” részletet kihagyta, hogy az apja vadász -, a testvéréről és Rain minden kérdésére válaszolt, akármilyen furcsának is tűnt a kérdés. Persze közben serényen lakmározott az előtte heverő többfogásos lakomából.

A felmentő sereg Damien képében jelent meg, aki közel két órás faggatás után átvette a szót szerelmétől – mindannyiunk legnagyobb örömére – és hagyta, hogy ezúttal Connor kérdezzen tőlük.

Talán visszavágásképp vagy igazi kíváncsiságára alapozva Connor is rendesen kifaggatta őket – melyikük mikor és hol született, hogyan változtak át, milyenek voltak az elmúlt évszázadok, találkoztak-e híres emberekkel, ismertek-e történelmi személyeket, hány vámpírt ismernek, számukra milyen a vámpírság, milyen helyeken jártak, hogy tetszik nekik a mostani világ – és több száz kérdés után még mindig tud mit kérdezni. Sajnálatomra a hosszas faggatózás közepette sok olyan téma és esemény is felmerült, amit jobban szerettem volna még egy ideig – mondjuk úgy örökre – nem elárulni Connornak, de mire kapcsoltam, hogy hőn szeretett családtagjaim mely történeteket is készülnek elmesélni… már késő volt.

-         Kedvelem a srácot.

-         Szerintem ő is kedvel titeket.

-         Örülök, hogy boldoggá tesz téged. – kézfejével gyengéden végigsimított arcomon - De nagyon ajánlom neki, hogy ne bántson téged különben…

-         Nem hiszem, hogy túl sok kárt tudna tenni bennem, és különben is Emmett állandó készültségben van, hogy… oh… - csak az ökölbe szorított bal keze és mélyen ráncolt homloka vezetett rá, hogy nem a fizikai fájdalomtól féltett engem - Te nem olyasfajta fájdalomra gondoltál.

-         Tudom, hogy a hátad közepére sem kívánod a kis beszédemet, ezért nem is kezdek bele, de biztos akarok benne lenni, hogy Connor rendes veled és nem fog becsapni téged. – másik keze is ökölbe szorult - Emlékszem Sebastian után mennyire össze voltál törve és nem bírnám elviselni, ha…

-         Ezt nem kell, Johanan! – kezeimet ökölbe szorított kezeire helyeztem és kicsit kifeszítettem őket - Connor… ez most teljesen más! Tudom, hogy ő soha nem tenne velem olyasmit, mint Sebastian, de óvatos leszek, ígérem!

-         Csak ennyit akartam hallani! – kezei már békésen pihentek az oldalán.

-         Amúgy ez az egész kutatósdi Kareem után… Biztos, hogy ti akarjátok megkeresni?

-         Ne aggódj! Nem lesz semmi gond!

-         De Kareem és te…

-         A mi történetünk nagyon régi, ami volt az elmúlt. Tudom, hogy nem éppen a legbékésebb módon váltunk el, de… - szemeivel rendíthetetlenül a Holdat szuggerálta.

-         Hát, egy egész hegység és pár közeli falu lerombolását én sem nevezném éppenséggel békésnek.

-         Még fiatalok voltunk és hevesek, de nem ez a lényeg.

-         Fiatalok? Te majdnem hatszáz éves voltál, Kareem pedig… nos, róla senki nem tudja valójában hány éves.

-         Ne akadj fenn a részleteken, kérlek! – tekintetét rám emelte és szelíden elmosolyodott - De ha ez megnyugtat én is óvatos leszek és megpróbálom nem magamra haragítani. – komiszul rám kacsintott - Különben is, ha valakinek van egy csöppnyi kis esélye, hogy meggyőzze őt, az én leszek. Végül is én mászkálok a jövőben.

-         Csak azt kérem, hogy mindannyian épségben gyertek vissza! – szorosan magamhoz öleltem.

-         Most azt hiszem jobb, ha visszamegyünk, mert Rain épp készül letámadni a lovagod a kínos kérdéseivel. – nevetve eltolt magától, majd az erkélyajtót elhúzva visszasétált a lakosztályba.

-         Jó végre látni a mosolyod. – jegyeztem meg csendesen, mielőtt utána mentem – Na jó, nekünk ideje mennünk! – csaptam össze a tenyeremet.

-         Jól éreztem magam. Sokkal jobban, mint vártam. Találkoznék velük máskor is.

-         Örömmel hallom. – felmosolyogtam rá - Megkedveltek!

-         Én is őket. - visszamosolygott - Jó fejek, a „kiszívom a véred egy sötét sikátorban” dolgot leszámítva és ezt nem bántásként mondom. – végigsimított a vállamon - Tényleg megszerettem őket és azt is láttam, hogy nekik is ugyanannyira fontos vagy, mint ők neked.

-         Tudom. – örültem, hogy vámpírként már nem tudtam elpirulni.

-         És Damiennek igaza volt. A legjobb történeteket kihagytad!

-         Ez nem igaz! – tiltakoztam - Csak nem akartam, hogy valami adneralin függő sztriptíztáncos ribinek gondolj.

-         Sose gondolnék ilyesmit! – a mellkasán fekvő kezemet összefonta az övével - Sok mindent tisztábban látok veled kapcsolatban.

-         Például mit?

-         Nem is tudom. Te is sok mindent meséltél a múltadról és róluk is, de tőlük hallani a saját történetüket, a közös kalandjaitokat és rólad… Jó volt más nézőpontból is hallani azokat a dolgokat. Valahogy egészebb lett a kép.

-         Azt hiszem értelek.

-         Amíg kint csevegtél Johanannal, én addig Damienékkel beszélgettem és meséltek egy kicsit a kapcsolatukról. Tényleg négyszázhetven éve vannak együtt?

-         Igen. – mélyet sóhajtottam - Nekem is hihetetlennek tűnik, de igaz! Az 1500-as években találkoztak Kínában. Damienék Johanan egyik látomása miatt utaztak Pekingbe, Rain pedig utazott oda, mikor Altan kán áttört a Nagy Falon. – alig érezhetően megszorította összefont ujjainkat, ebből tudtam, hogy a történelmi része a dolognak nem igazán érdekli és talán nem is teljesen van tisztában velük -  Gyújtogatás, pusztítás, zűrzavar… az ilyesmi lázba hozza Raint. – ebből a megvilágításból már számára is sokkal érthetőbb volt a dolog - Peking egyik elővárosában találkoztak és az ő elmondásuk szerint abban a percben, ahogy meglátták egymást tudták, hogy ez örökre fog szólni. Bár attól függően, hogy kitől kérdezed az apróbb részletek eltérnek. – halkan felnevettem, ahogy eszembe jutott az első alkalom, mikor a találkozásukról meséltek és folyton egymás szavába vágva meséltek - Közel ötszáz év és még mindig lángol bennük a tűz. Ennyi év vita és balhé nélkül, csak szenvedély és szerelem.

-         Elképesztő!

-         Az. – hiába töltöttem velük annyi évet és láttam mennyire szeretik egymást, még mindig nehezemre esett felfogni, hogy fél évezrede együtt vannak - Eltudod képzelni, hogy valakivel ennyi időn keresztül megoszd a szíved és az életed egyetlen összezördülés nélkül? – tettem fel neki tűnődve a kérdést, bár inkább költői kérdésnek szántam.

-         Igen! – szinte gondolkodás nélkül rávágta a választ.

-         Sejtettem, hogy előbb-utóbb felhozod, de reméltem, hogy inkább utóbb. – újabb mély sóhaj szakadt fel a tüdőmből és kifordultam öléből, hogy felülhessek.

-         Szóval nem akarod, hogy…? – fájdalmas arckifejezés suhant át arcán.

-         Nem ezt mondtad, de meg kell értened, mivel jár ez az egész. – ujjaimat álla alá csúsztattam és felemeltem a fejét, hogy rám nézzen.

-         Tudom, mivel jár.

-         Rengeteg mindenről kell lemondanod és…

-         De te szeretsz vámpír lenni.

-         Az én helyzetem más volt. – válaszoltam lehajtott fejjel.

-         Miért? 

-         Mert én nem szerettem ember lenni, nem voltak igazi barátaim, a szüleim inkább befektetésként tekintettek rám, mint a gyerekükként, nem volt testvérem, aki felnézett volna rám. Az egyetlenek, akik valóban törődtek velem azok a nagyszüleim voltak, de már ők is idősek és betegek voltak, mikor átváltoztam. – felnéztem rá - Te szeretsz ember lenni, rengeteg barátod van, itt van neked Jack és Lidsay… na meg az édesapád. Szerinted mi lenne vele, ha az édesanyád után téged is elveszítene? Ráadásul azzá változnál, amit ő egész életében üldözött?

-         Ez mind nem számít, ha örökké veled lehetek. – az ölemben fekvő kezemért nyúlt és ujjainkat újfent összekulcsolta.

-         Én se szeretnék semmi mást jobban, de végig kell gondolnod, hogy értem megéri-e feladni mindent. – tekintetemmel összekulcsolt kezeinket figyeltem - Ha átváltozol… utána pár évig nem mehetsz emberek közelébe, amíg meg nem tanulsz uralkodni a szomjadon. Nem árulhatod el senkinek mi vagy, le kell mondanod álmaid munkájáról, nem lehetnek gyerekeid és unokáid, nem lehetsz ősz hajú öregember. Többé nem mehetsz ki a napra emberek közelében, nem eheted a kedvenc ételeidet, nem aludhatsz, nem fog dobogni a szíved és ott vannak édesapádék is… ők nem fognak örökké élni. Tudom, hogy ennek a nagy része most még nem érdekel téged, de hidd el az idő sok mindent megváltoztat és a vámpíroknak abból bőven van.  – ismét ráemeltem a tekintetemet, de ő elgondolkodva bámult maga elé - Ne gondold azt, hogy mindenképpen leakarlak beszélni az átváltozásról vagy, hogy én nem szeretnék veled lenni még nagyon-nagyon sokáig, de annyi minden van, amit nem dobhatsz csak úgy el.

-         Igazad van.

-         Figyelj… most napoljuk el ezt a dolgot és, majd pár hónap múlva visszatérünk rá, miután leérettségiztünk. Addig bőven van időd mindent alaposan átgondolni és mi sem megyünk sehova. Rendben? – vetettem fel az ötletet.

-         Rendben. – egyezett bele csendesen.

-         Ez nem volt túl meggyőző. – közelebb húzódtam hozzá és apró puszikkal hintettem be az arcát.

-         Ennél most sokkal többre lesz szükséged.

-         Mennyivel?

-         Kaphatnék egy kis ízelítőt abból a dallasi táncból? – kérdezte kacéran.

-         Reméltem, hogy kérni fogod! – somolyogva megcsókoltam, majd az ajtóhoz sétáltam, hogy visszább vegyek a lámpák fényének erősségéből, aztán a hifi felé vettem az irányt és bekapcsoltam.

( http://www.youtube.com/watch?v=DBmgLuTGVis )

Elkezdtem mozgatni a csípőm a zene ritmusára, kiszedtem a hajpántot a hajból és ledobtam magam mellé, majd lassú mozdulatokkal kihúztam a hajgumit a hajamból és a hátam mögé dobtam. Az ujjaimmal beletúrtam a hajamba és megráztam rakoncátlan, hullámos fürtjeimet.

A szemeimet szemérmesen lesütöttem, az ajkaim kislányos mosolyra húzódtak és minden porcikámat átadtam a zenének. A lábaim, a csípőm, a felsőtestem, a kezeim… minden részem ösztönösen mozgott a zene ritmusára.

Hátat fordítottam Connornak, lassú mozdulatokkal kihúztam a szoknyából a felsőm

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés