( Stella szemszöge)

Annyira jó volt magamhoz ölelni Őt. Annyira hiányzott az ölelése, a hideg erős karjai, amik körém fonódtak, a hangja, vagy a fantasztikus illata. Pedig csak két napja nem láttam, és mégis mintha egy év lett volna. Sokáig ültünk így. Nyugtatólag simogatta a hátamat, én pedig magamba szívtam, bódító illatát.Egy világos rövid ujjú ing volt rajta, és egy laza farmer. Annyira jól állt neki. Mostanában, nagyon jól öltözködik. Az elkövetkező két órában, mindent részletesen elmagyarázott. Jenna megzsarota hogy elmond mindent Aronak, ugyanis kiderítette, hogy ki vagyok. Azt nem tudja hol lakom, csak a keresztnevemet, és az hogy nézek ki. Úgy nagyjából. Azt mondta kitálal Aronak ha Alec nem teszi meg… szóval, ha nem csókolja meg. Mivel nem akart veszélybe sodorni, megtette, de állítása szerint a közelébe sem ér az én csókomhoz. Itt csak a szememet forgattam.
- Alec… - kezdtem bele abba a kérdésbe, ami már régóta foglalkoztatott. Kényelmesen elhelyezkedtem az ölében és onnan pillantottam fel az arcára.
- Mi az? – nézett le rám kíváncsian.
- Tudod… azon gondolkoztam, hogy… hogy találtál rám? Mármint amikor… megtámadtak – összerezzentem a borzalmas emlékképek láttán. Éreztem, hogy Alec teste megfeszül, és a keze ökölbe szorul, de azért válaszolt.
- Megéreztem a véred illatát. Éppen hozzád indultam, de egyszer csak megéreztem és nem a házatok felől. Így hát követtem… és… akkor vettem észre hogy az a rohadék…- nem tudta folytatni. Mérhetetlen dühvel ejtette ki az utolsó pár szót.
- Héj, Alec, nyugi. Csss. – nyugtattam, mert láttam hogy a szeme elfeketedik a gyűlölettől. Kezemet végighúztam selymes arcán, mire kicsit lenyugodott. Aranyszeme megtelt szomorúsággal.
- Ha csak egy kicsit később jövök… ha csak egy percet kések akkor… - nem engedtem hogy befejezze. Kezemet a szájára tapasztottam.
- De időben odaértél, és itt vagyok. Nézz rám, semmi bajom – mondtam és a végére elmosolyodtam. A teste ellazult, és a szeme megtelt gyengédséggel. Nem tudtam elképzelni, hogy ő valaha is gonosz lett volna. Most annyira gyengéd és törődő volt.
- Örülök hogy vagy nekem Ness – mondta mosolyogva és lágyan megcsókolt. Nyílott a kórterem ajtaja és anyu lépett be rajta.
- Ness, kicsim most telefonált…- ahogy észrevette Alecet, és hogy miben zavart meg minket, elvörösödött.
- Jaj, bocsánat én csak… - elkezdett magyarázkodni. Elnevettem magamat. Alec csak kuncogott.
- Semmi baj anyu. Mit akartál? – kérdeztem még mindig mosolyogva.
- Csak azt, hogy most telefonált Justin menedzsere, hogy végre előkerült. De azt mondták nem hajlandó elmondani nekik merre járt. Azt kérték próbáljak utána járni. – magyarázta. Várakozóan néztem rá.
- Anyu tudod, hogy én nem tudok semmit sem – mondtam és huncutul rámosolyogtam. Viszonozta ezt a mosolyt.
- Szóval nem tudsz semmit sem – somolygott. Nemlegesen ráztam a fejemet.
- Akkor jó. Szia Alec – köszönt.
- Jó napot Mrs. Burns – köszönt Alec udvariasan.
- Jaj, ugyan már. Nem vagyok én annyira öreg. Szólíts csak Rachel –nek. – legyintett.
- Oké, Rachel – vigyorgott Alec.
- Jó akkor én megyek is – mondta és már ott sem volt.
- Jófej anyukád van – állapította meg szerelmem.
- Kösz – mondtam vigyorogva.
- Ja, és erről a Justinról jut eszembe. Hívott, amikor aludtál – mondta homlokráncolva. Láttam rajta hogy nem tetszik neki a dolog, de inkább nem tettem szóvá.
- Igen? – emeltem fel a szemöldökömet. Bólintott. Felpattantam az öléből és a telómhoz szaladtam. Tényleg volt egy nem fogadott hívásom. Megnyomtam a zöld gombot, és a fülemhez emeltem a telefont. Kicsöngött. Közben Alecre pillantottam, akinek az arcán furcsa kifejezés ült. Mintha nem értene valamit. Három kicsöngés után felvette.
- Haló? – szólt bele egy fáradt hang. A hang ismerős volt mégis idegen. Ismerős mert tényleg Justiné volt, de mégis idegen, mert még nem hallottam hogy ennyire fáradt lett volna.
- Jus? – kérdeztem rá.
- Ness? – kérdezett vissza. Ahogy kiejtette a nevemet a hangja máris élénkebb lett.
- Igen én vagyok az. – nevettem el magamat.
- Jaj, de jó. Azt hittem már el is felejtettél – hadarta.
- Viccelsz? Téged? Elfelejteni? Soha – nevettem. Ő is felkacagott. Alec arca még mindig kifejezéstelen volt, és ez zavart. Elfordultam tőle, és kinéztem az ablakon.
- És miért hívtál? Ja, és bocs hogy nem vettem fel csak aludtam. – magyarázkodtam.
- Á, semmi fontos, csak gondoltam megkérdezem, hogy… még mindig el akarsz e jönni a koncertemre, vagy meggondoltad magadat. – a végére a hangja elhalkult. A szememet forgattam.
- Persze hogy elmegyek. Megígértem nem?
- De csak… - félbeszakítottam.
- Nincs csak! Ott leszek – mosolyodtam el.
- Akkor jó. – motyogta és hallottam, hogy elnyom egy ásítást.
- Jus, jól vagy? Annyira fáradtnak hangzol – aggodalmaskodtam.
- Persze, csak a menedzserem azt mondta nem próbáltam eleget, ezért egész éjjel fent voltam.- egész éjjel? Mennyi lehet az idő? Gyors pillantást vetettem az éjjeli szekrényen lévő órára. Hajnali négyet mutatott. Azta… elég keveset aludtam.
- Jézusom, az a hapsi nem normális. Jus, aludnod kell! Nem fogod ezt bírni. Basszus, hiszen csak tizenhat vagy!– hirtelen mérges lettem. Nem tudom miért vagy, hogy hogyan. De az lettem. Még én is elcsodálkoztam rajta. Alec kíváncsian nézte, ahogy felemelem a hangomat.
- Nyugi Ness, kibírom… legalábbis remélem, hogy nem alszok be a színpadon. – megint ásított egyet.
- Justin, aludj egy kicsit. A koncertig még van időd. – kérleltem. Nem tudom mi ütött belém, de annyira aggódtam érte. Fura, ez az érzés...
- Viccelsz? Meg is fojtanának, ha most bealudnék – nevetett fel egy csepp humor nélkül.
- Justin! Ha nem jössz ide öt percen belül…! – kiáltott valaki a háttérből, és elég dühösnek hangzott.
- Sajnálom, de mennem kell – nyögte Jus szomorúan. – Remélem, eljössz. Akkor kevesebb az esély arra, hogy bealszok – kuncogott, de még ez is fáradtnak hangzott.
- Rendben, öt óra múlva találkozunk. Szia – köszöntem el.
- JUSTIN!!! – ez már olyan hangos volt, hogy én is megijedtem. Még Alec is összerezzent. Az ő érzékeny füle biztos jobban hallotta mint én a telefonba.
- Szia, Ness – mondta sietősen.
- Megyek már – kiáltott vissza fáradtan és letette a telefont. Letettem a telefonomat az éjjeli szekrényre és leültem az ágyra.
- Halálra hajszolják – suttogtam magam elé. Nem tudtam felfogni, hogy engedheti ezt az anyja. Alec lassan felállt a kanapéról és odasétált hozzám. Leült mellém.
- Ness, mi a baj? – nézett rám. Megpróbáltam rámosolyogni.
- Semmi.
- Ne hazudj nekem! – mondta komolyabban.
- Csak… Justin. Nem is tudom… aggódom érte. – mondtam és az arcára pillantottam. Fájdalom és csalódottság suhant át rajta.
- Fontos neked – mondta komolyan. Igaz, tényleg az volt. Fontos. Támasz amikor szükségem volt rá, és barát amikor a legjobban fájt a szívem. Fontos volt nekem, és nem tehettem ellene semmit sem.
- Igen – suttogtam. Láttam Alec arcán, hogy ez fájdalmat okoz neki. Nem akartam hogy fájjon neki, de az érzéseimnek nem tudtam parancsolni. És ez volt az egészben a legrosszabb.
- Sajnálom – leheltem és lehajtottam a fejemet.
- Ne sajnáld, hiszen ő itt volt neked, amikor én nem. Elhiszem, hogy fontos neked, és aggódsz érte, és megértem – mosolygott rám kedvesen, de volt a szemében valami megfejthetetlen dolog ami megijesztett.
- Köszönöm - mondtam és hozzábújtam. Egy dologban biztos voltam abban a percben. Sosem tudnám elengedni magam mellől, mert abba belepusztulnék. Annyira kellett nekem mint a levegő, és mint tudjuk levegő nélkül az ember nem tud élni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés