(ROSALIE SZEMSZÖGE)

- Egy ember, de akkor miért teszi ezt? - kérdeztem döbbenten, utalva az ismeretlen személy viselkedésére. 
- Nem tudom, de makacs és aggódik - felelte Jasper. 
- Menjünk le és segítsünk Nikkinek, elvégre biztosan haldoklik, ha nem halljuk a pulzusát - mondta Alice és már lent is voltunk. 
Az ismeretlen ember még csak fel sem nézett ránk, továbbra is csak Nikkit nézte és úgy sírt, hogy könnycseppjei Nicole arcát is ellepték. 
Alice odatáncolt az emberhez és lágyan megérintette a vállát, mire az felnézett könnyes, szomorú tekintettel. 
- Arrébbmennél? Orvos a papánk és tudna rajta segíteni - mondta Alice úgy, hogy biztos voltam abban, hogy elkápráztatja azt az embert. 
- Bántani fogjátok! - mondta vádaskodva az ember. 
- Nem fogjuk! A barátnőm - mondta Alice. 
- De ti vámpírok vagytok - mondta tovább az emberlány és tudtam, hogy egyhamar nem fogja beadni a derekát, hacsak... 
- Segíts rajta, ha mersz! - mondtam neki és kivillantotam a fogaimat félelmetes mosolyom közben. 
A lányszívverése felgyorsult, de nem mozdult. 
- Rosalie! - szólt rám Alice. 
- Tessék? Én csak segíteni akarok Nikkinek - mondtam. 
- De megijeszted a lányt!  - mondta Jasper. 
- Nem érdekel! Nem hagyja, hogy segítsünk a legjobb barátnőmön! - fakadtam ki, mire Emmett nyugtatásként megölelt. 
Úgy tűnik Alice-t ez nem zavarta ugyanis barátságosan (már amennyire tudott) rámosolygott a megszeppent kislányra és leguggolt mellé, mitsem törődve azzal, hogy lila felsője piszkos lesz. 
- Alice Cullen vagyok és nem kell félned - felhorkantam. 
- Alice, Nikki életveszélyben van te meg itt barátkozol? - Jasper nyugtatni próbált, de nem sikerült neki. 
- Én meg Mary vagyok - felelte a lány mit sem törődve azzal, hogy milyen paprikás hangulatomban voltam - Nikki legjobb barátnője. 
- Örülök, hogy megismerhettelek - felete Alice nyugodtan, mintha csak épp egy tea délutánra indultunk volna. 
- Alice, állj arrébb - mordultam testvéremere, aki összeszűkült szemekkel meredt rám és közben óvatosan bár, de biztosan védelmezőként guggolt Mary és Nikki elé. 
- Nem bánthatod őket - mondta fenyegetőzve. 
- Én nem is őket akarom, én csak őt - és fejemmel a Mary nevű lány felé böktem. 
- Őt sem bánthatod - mondta Alice és mocorogni kezdett, de nem egyenesedett fel. 
Mary szemeiben megcsillant valami... 
Egy könnycsepp.
Remélem fél - gondoltam és boldogsághullám járta át testemet aztán vörös köd telepedett az elmémre. 

(NIKKI SZEMSZÖGE) 

Már kezdtem "józanul" gondolkodni, amikor hallottam, hogy valakik alig pár centire tőlem küzdeneke. 
Megrémültem. 
Arra már rájöttem, hogy Mary volt, aki megölelt és, hogy Alice, Rosalie, Jasper és Emmett is idejöttek, gondolom rajtam segíteni, de kik küzdöttek? 
Pár percbe telt mire felfogtam: Mary mellettem remeg és közben még mindig engem ölel. 
Ekkor egy ismerős hang ébresztett fel: egy csattanás, mint amikor Embry és Edward egymásnak estek a Cullen ház előtt. 
Ekkor tudatosult bennem mi is történt pár perc alatt: Mary valószínűleg eltünt mellőlelem, mert nem éreztem semmilyen féle remegést. 
Valamint folyamatason (egyre tisztábban) hallottam a szitkozódásokat, amiket hol Emmett hol pedig Rosalie használt. 
Emmett aggódva Rose pedig, nos... Mintha nem is ő lett volna. 
Újabb csattanás és halottam, hogy valaki/valami mellém zuhan.  Fájdalmas nyüszítés és utána vonyítás. 
Ez biztosan nem lehet egyik falka tag sem, mert akkor felismertem volda, de ez egy vérfarkas volt... 
Mekkora egy idióta vagyok! - gondoltam és hírtelen pattantak ki szemeim a rémületben. 
Oldalra pillantottam. 
Egy mézszínű vérfarkas feküdt mellettem tele sebekkel. 
- Mary? - nyögtem ki fájdalamsan. 
Mary azonnal felkapta a fejét és védelmi állásba helyezkedett előttem. 
Azonban ez sem volt elég. 
Egy hatalmas morgás és Mary már nincs is a közelemben. 
Ijedten pillantottam arra személyre aki legalább kétszáz méternyire eldobta az egyik legjobb barátnőmet. 
Rosalie szemei megvillantak és láttam rajta, hogy megpróbálja visszafolytani a tomboló vámpír énjét - sikertelenül. 
- Rosalie - suttogta Alice rémülten. 
- Tedd meg! - utasítottam határozottan. 
Rosalie hátrálni kezdett miközben szemei egyre sötétebbek, és ezáltal egyre vadabbak lettek. 
Meg kellett volna ijednem, de nem! 
Hálás voltam, hogy a sors ennyire életveszélyes eseményekbe rángat bele, reményt adva arra, hogy a holnapot talán nem élem meg. 
Csak erre tudtam gondolni. 
Meg akartam halni... 
Borzasztóan örültem volna az életeme végének, még akkor is, ha a legnagyobb fájdalmat kéne elviselnem, csak tudjam: nemsokára vége. 
Azonban akkor is hatalmas kínok hatalmában voltam, tudtam, ebbe akármennyire is érzem és szeretném nem fogok belehalni. 
Ez aggasztott a világon a legjobban. 
Rosalie lassú léptekkel lépdelt hátrébb és az arca csak fájdalamt és rémületet tükrözött.
- Rosalie, kérlek - mondtam neki elfuló hangon ugyanis éreztem, ahogy fulladozni kezdek az iszonyatos fájdalomtól.
Mintha valaki egyenként busztítani el a legnagyobb fájdalommal a sejtjeimet. 
Mikor Rosalie ledermedt és kérdőn felvonta a szemöldökét, belőlem kitört a szóáradat. 
- Rosalie, én nem tudok tovább élni! Tedd meg! Ölj meg! Ha tényleg barátnők vagyunk akkor megteszed. Vagy hagynád, hogy az egész hátralévő életemben szenvedjek? - kérdeztem. 
Ez nem volt valami szép húzás tőlem, de mint írtam meg akartam halni. 
Alice arca fájdalamsabb lett, mint ahogyan eltudtam volna képzelni és ekkor rápillantottam Jasperre, aki egész testében remegett, mintha valamit próbálna elfolytani. 
- Nem teszem meg - suttogta Rose és beszaladt az erdőbe. 
Hatalmas űr keletkezett a mellkasomban. 
A fájdalom miatt hírtelen estem vissza fekvő pozicióba és kezdtem el kapkodni a levegőt. 
Valaki odajött és megérintett. 
Lágyan, de úgy, hogy érezzem nem vagyok egyedül. 
Mint ahogyan Edward megérintette az én régóta szomorú és fagyos lelkemet. 
Ettől a gondolattól olyan zokogás tört rám, hogy levegőt is alig tudtam mellette venni. 
Halványan érzékeltem, hogy valaki felkap és hihetetlenül gyorsan futni kezd. 
- Nyugi, jobban leszel - suttogta a fülembe Alice. 
- Soha - zokogtam bele túl édes illatú felsőjébe. 
Akkor először égette a szag az orromat. 
Pár perccel később megálltunk és bementünk egy fehér épületbe. 
Azt hiszem kórház lehetett. 
Alice azonnal Carlislehoz vitt be, aki épp a sürgősségin volt jelen. 
Be kellett feküdnöm, mert ragaszkodtak hozzá mindketten.
Egy ideig beszélgettek a csontjaimjelenlegi állapotáról, de amiket a sok idegen szó közül meghallottam nem jelentett valami jót a jövőre nézve. 
- Nehezbben gyógyul, mint ahogyan szokott - jegyezte meg Carlisle, mintha ott sem lennék. 
- Mire gondolsz? - kérdezte Alice. 
Akaratlanul is, de eszembe jutatta Edwardot. 
Hallottam, ahogyan az a gép, ami a pulzusomat jelzi egyre gyorsabban kezd el csipogni. 
Legszívesebben kitéptem volna a helyéről. 
Carlisle aggódva rámpislogott, majd gyorsan és halkan mondott valamit Alicenek, aki egy aprót bólintott és ki is ment. 
Carlisle felém fordult és leült az ágyam mellett lévő egyik üres székre. 
Némán figyelt engem és egy idő után lesütöttem a szememet. 
- Meddig fogok még élni? - kérdeztem Carlislet. 
- Ameddig szeretnél - felelte és láttam az aggódást a szemében, még akkor is, ha megpróbált ugyanolyan nyugodt maradni, mint szokott lenni. 
- Akkor máris meghalhatok - suttogtam magam elé, de tudtam Carlisle ígyis tisztán hallja az egészet. 
- Mire volt ez jó? - kérdezte egy kis idő elteltével. 
Kérdőn felnéztem rá. 
- Hogy leugrottál - mondta nyugodt hangon, mintha csak egy dolgozat jegyről érdeklődne. 
- Én meg akarok halni - adtam tudtára a már nyilván valót. 
- És még is miért? - kérdezte és a szemében az aggodalom mellett látszódott a kiváncsisg is. 
Mikor szólásra nyitottam volna a számat Edward toppant be a szobába. 
Szemei idegesen csillogtak. 
Vámpírgyorsasággal elhadart valamit és abban a pillanatban már Carlisle bent sem volt. 
A széken, ahol eddig Carlisle foglalt helyett Edward volt és szemeit lecsukva tartotta. 
Közelsége megbabonázott. 
Meg akartam érinteni, a fülébe suttogni ezerszer, hogy mennyire szeretem. 
De nem tettem. 
Elvégre akkor már biztosan kiakadna, hiszen még aznap adta a tudtomra, hogy csak úgy tetszem neki, mint minden férfinak egy átlagos nő. 
Ezektől az emlékektől a szívem vadabb ritmust vett fel, gondolom meg akarta tenni a lehetetlent: kiszakadni a helyéről bánatában. 
Gondolom Edward meghallhatta, mert felnézett és szemei éjfeketén csillogtak.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés