Olyan volt mint egy rémálom.

Gyerekként könnyű. Nem álmodhatsz annyira rosszat, bár akkor egyértelműen az a legfélelmetesebb dolog. Hogy elvisznek a mumusok, hogy a sötétben szörnyek rejtőznek. Aztán felnősz, és már nem annyira egyértelmű minden. A rémálom se az, sokkal zavarosabb, a szörnyek eltűnnek és valóságos dolgok kerülnek a helyére, amitől sokkal jobban rettegsz.
És ezek a dolgok sokkal nagyobb valószínűséggel történnek meg. Ezeknek van alapja.
A szörnyek átváltoznak, és valahogy félelmetesebbek, mint addig voltak.
Lehet, hogy takarod, hogy nem is annyira ijesztő, de akkor is félsz. Jobban, mint a szörnytől. Sokkal jobban.
Egy rémálom volt. És örültem volna, ha tényleg csak az, mert akkor tudtam volna, hogy felkelek, és a reggel kijózanít, és nevetek majd, hogy hogy tudtam ilyen hülyeséget álmodni. Ez szokott lenni... Legalábbis az emberekkel.
Nevetnek rajta, de ott van belül a félsz, hogy mi van, ha megtörténik... De akkor is nevetnek, és megkönnyebbülnek, hogy csak egy álom volt... Nem kell aggódni.
 

Annyira szívesen megkönnyebbültem volna!
 

De tudtam, hogy nem fogok; tudtam, hogy nem álmodom; tudtam, hogy ez a valóság, és semmi nem segít. Semmi.
Nem engedtek fel hozzá. Nem engedték, hogy bemenjek Vienhez, és legbelül egyet is értettem velük. Mert nem vagyok éppen stabil... Tudtam, de akkor is zavart, hogy nem mehetek be! Én vagyok a barátnője! Nekem kéne ott lennem!
Csak álltam a nappaliban mozdulatlanul, és figyeltem. Figyeltem a hangokat, és próbáltam mindent megérteni.
Mindenki fent volt, vagy a szoba előtt vagy a szobába, engem meg nem engedtek. Nem engedtek még csak a közelébe se.
Mindenki csöndben volt, egyedül a szobában beszélgettek, vagy épp ordítoztak... És nem éppen értelmes dolgokat. Feszült voltam, ideges és haragos. És utáltam ezt az egészet!
Fel kell mennem... Akkor is, ha nem engednek. Fel kell mennem!
A lépcső felé fordultam, de nem tettem egy lépést se. Valami nem engedett. Nem engedett... Talán a tudat, hogy bántanám. Tisztában voltam a határaimmal. Nagyon is... De Vient nem bántanám! Őt soha...
Hirtelen kaptam a fejem a szoba irányába...
Vien sikoltott... Éles hangja átszelte a némaságot és csak dermedtséget hagyott maga után.
És ez rémisztőbb volt mindennél. Hangja a fülembe csengett, mintha még mindig kiáltana, és nem tudtam tőle szabadulni...
Segítenem kell! Valahogy muszáj.
Tettem egy lépést, majd még egyet.
Majd megtorpantam.
 

Akaratlanul szívtam be a levegőt, és éreztem Vien vérét. A szörnyeteg bennem ujjongani kezdett, és támadásra késztetett...
De nem! Nem fogok engedni. Most nem... Fejemet lehajtottam, majd hátráltam... Csak erőt kell gyűjtenem...
Vien újra sikoltott, hangosabban, mint az előbb. Újra a szoba felé kaptam a fejem.
Mennem kell!
Mély levegőt vettem, majd szaladni kezdtem a szoba felé. Be kell mennem, segítenem kell! Kell!
 

- Bella... - Alice a szoba előtt megállított, és lefogta mindkét kezemet. - Nem mehetsz be...
- Muszáj! - kiáltottam a lehető legkevesebb levegővel, majd kiszakítottam a karom Alice-éből, és csak meredtem rá. Beszélni akartam, de tudtam, hogy nem tehetem... Nem, ha nem akarom bántani Vient. És nem akartam...
Így a tekintetemmel próbáltam azt elmondani, amit nem tudtam szavakkal. Valahogy muszáj volt...
- Veled megyek – mondta Alice pár perc múlva, majd megfogta a kezem, mint a kisgyereknek, és benyitott az ajtón. Minden hang abban a pillanatban erősödött fel, a mondatok értelmet nyertek, bár egyiket se fogtam fel.

Piros volt minden Vien vérétől, körülötte Edward és Carlisle mászkáltak, és kapkodtak. Vien meztelenül feküdt az asztalon, alig volt eszméleténél.
A hasa fel volt harapva, és Edward éppen egy babát emelt ki onnan.
- Gyorsabban – suttogta Carlisle, és Edward minden mozdulatát követte.
- Azonnal harapd meg – mondta Edward, majd elvitte a gyereket onnan, és elvágta a köldökzsinórt.
- Bella... - sóhajtott fel Vien, amit meglátott, én meg elszakítottam a tekintetem a horrorisztikus látványtól, és odamentem hozzá. Kezemmel megfogtam az övét, próbáltam megszorítani, de ő nem szorított vissza...
Ha nem akartam, akkor is hallottam, hogy Carlisle műszerekkel csörömpöl, hogy Vien teste megrándul néha.
- Ánya... - suttogta Vien, majd lehunyta a szemét.
- Menjetek ki! - kiáltott ránk Carlisle, majd a nyakára hajolt.
Láttam, hogy fogai felsértik a finom bőrt, majd éreztem, hogy Alice kifelé tologat.
- Bella... - suttogta Alice, és húzni kezdett.
Maradni akartam. Nem hagyhatom itt! Nem tudok csak így elmenni.
- Semmit nem tudsz érte tenni – mondta Alice, és maga felé fordított. - Csak a helyet foglalod! - tette még hozzá, majd kitolt az ajtón.
Amint kiértünk sírást hallottunk, ami egyértelműen nem a Viené volt.
 

Él a baba...
Hallottam, hogy Esme és Rose felsóhajt, majd Esme bement a szobába.
Élt a baba. Ez egyszerre töltött el hatalmas örömmel, és gyűlölettel. Mert az a baba Vien babája... Ő akarta, érte kockáztatta az életét.
És ott volt a tény, hogy miatta kockáztatta az életét. És ha nem lenne, akkor semmi baja nem lenne. Egyszerre szerettem és gyűlöltem... Egyszerre akartam látni, és soha meg se pillantani.
 

- KIFELÉ! - ordított egy hang, ami egyáltalán nem a szobából jött.
Fejem az ellenkező irányba kaptam, egyértelműen valaki kintről ordított. És nagyon is ismerős volt ez a hang, hogy ne tudjam, ki az.
Emmettel és Jasperrel együtt mentem le a lépcsőn. Azonnal az ajtóhoz szaladtam, és még mielőtt a többiek megakadályozhatták volna kinyitottam, majd kimentem a verandára.
 

- Vient – mondta Peter cinikusan, és csak nézett rám. Intett a fejével, és öt barátja jelent meg mellette.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés