(EDWARD SZEMSZÖGE)

Mikor elmondtam neki, hogy mennyire szeretem az egész testéből, mintha áradt volna a boldogság. 
Olyan volt, mint egy friss rózsa hajnalban, harmatosan. 
Kedvem támadt lecsókolni a harmatot az én Rózsámról. 
Amit meg is tettem, ugyanis lecsókoltam fáradt arcáról a boldogság könnyeket. Miután a sós cseppeket lecsókoltam az édes ajkai következtek. 
Örömmel érzékelhettem, hogy Ő is ugyanolyan vágyakozóan csókol vissza vagy, hogy szenvedélyesen simul kemény testemhez. 
De a végén öröm helyett ott lett az az érzés, hogy ennél többet akarok a Rózsámból. 
Így hát lassan elhúzódtam tőle, nehogy valami baja essen. 
- Szeretlek - suttogtam a fülébe, amíg eltávolodtam. 
Visszaültem a székembe és csak néztem, ahogyan szaporán veszi a levegőt. 
A szíve olyan vad táncot járt, hogy a tudatalattimnak köszönhetően a lábammal kopogtam a ritmusát, ha már egyszer a szívemet nem tudtam hozzáigazítani. 
- Valamit rosszul csináltam? - kérdezte suttogva és közben kinyújtotta felém a kezét. 
Megfogtam és hozzásimítottam az arcomhoz és közben becsuktam a szemeimet. 
- Mindent remekül csináltál. Túlságosan is... - az utolsó mondatnál vágtam egy fintort. 
Lassan elvette kezét az arcomról és hallottam, ahogy egyre nehezebben vesz levegőt. 
Én csak néztem és nem értettem, hogy mi történt vele. 
- Jól vagy? - kérdeztem aggódva. 
Angyalom csak némán bólintott és becsukta szemeit, de lassan, mert egy is kicsordult egy könnycseppje. 
Hűvős ujjaimmal letöröltem és megcsókoltam azt a bőrfelületet, amin eddig végigment. 
- Mi a baj, Szerelmem? - kérdeztem és kérdésemre lassan kinyitotta szemeit. 
Szemei most ragyogtak a legjobban. 
- Tehát akkor a szerelmed vagyok? - kérdezte mosolyogva. 
Hideg, kőszobor szerű testem bizseregni kezdett, mintha olvadozna Angyalom mosolyától. 
A gondolattól mosolyogni kezdtem. 
- Persze, hogy az vagy - feletem és lágyan csókot leheltem piros ajkaira. 
- Akkor kérhetnék tőled valamit? - kérdezte elpirulva. 
- Természetesen - vágtam rá azonnal. 
- Szöktess meg! - mondta és belenézett a szemeimbe. 
Szemei ellenálhatatlanul csillogtak, úgy, hogy alig tudtam neki feleni. 
- Nem értelek - mondtam rekedtes hangon. 
Megköszörültem a torkomat, hogy jobb legyen, de mintha csak rosszabb lett volna. 
Ő nevetni kezdett.
Nevetése, mintha felderítette volna az egész korházat.
Hallahattam közben a madarak csicsergését, a betegek viccelődéseit, az orvosok kávés csészéjében lévő kanalak koccanásait.
- Nem szeretek kórházban lenni és már jobban érzem magam. Tudod, mi farkasok gyorsan gyógyulunk - magyarázta mosolyogva.
- Oh - nyögtem.
- Miért te mit hittél? - kérdezte tőlem ellenálhatatlnaul mosolyogva, amivel szinte megbabonázta halott szívemet.   
- Semmit, felejtsük el - mondtam gyorsan, hadarva. 
Ő nevetni kezdett, mire ránéztem. 
A körmeit kezdte el piszkálni és lesütötte a szemét. 
- Persze, a másik értelemben is megszökhetünk, ha akarod - mondta nekem lassan, mint ahogyan a sorozatokban szoktak a nők csábítani, azzal az eltéréssel, hogy neki sikerült is. 
Lehajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, de ekkor kipattant az ajtó és a családom robbant be rajta. 
- Kösz... A legjobbkor... - mondtam olyan gyorsan és hallkan, hogy Szerelmem nem hallhatta meg. 
Emmett vigyorogva jött oda hozzánk és hátbaveregetett, majd nevetve beszélni kezdett. 
- Nyugi, lesz még elég időtök romantikázni - mondta, mire Angyalom elpirult. 
Emberi szemmel nem is nagyon lehetett volna észrevenni a jelenséget a barna bőre miatt.
Megfeszültem egész testemmel, annyira gyönyörűvé tette az a kis pír az arcát, nem mintha eddig olyan csúf lett volna, de alig bírtam magammal.
Felnézett rám és amikor látta a testhelyzetemet egy árnyalatnyival pirosabb lett.
- Legalább már Rosenak nem kell majd arcpírt vennie számodra - hahotázott Emmet, utalva Szerelmem arcbőrére.
- Emmett hagyd abba! - morogtam felé.
- Jól van, na - mondta durcásan - De olyan jó érzés látni egy emberi reakciót - tette hozzá és a mondat végén felnevetett. 
- Emmett! - mondtam fenyegetve. 
- Rendben, abba hagyom - mondta. 
- Reméltem is... - feleltem szemforgatva. 
- Miért is jöttetek? - kérdezte halványan mosolyogva Szerelmem. 
Alice táncolt oda az ágyhoz és szorosan magához húzta Angyalom majd a fülébe sutogott. 
- Volt egy látomásom, és gondoltam, ha bejövünk akkor Edward végre odafigyel a gondolataimre. 
Szerelmem szíve gyorsabban kezdett el verni. 
- Milyen látomás? - kérdezte izgatottan Angyalom.
- Majd megtudod, de túl szép, hogy igaz legyen... - mondta és már a többit nem hallottam. 
Alice gondolatai között találtam magam. 
Angyalom előtt térdeltem a szobájában, ami tele volt vörös rózsákkal. Egy fehér selyem dobozt tarottam a kezemben. Majd ezt kérdeztem tőle: "Hozzám jönnél?"
Eddig tartott a látomás. 
- Na végre Edward! Azt hittem már sosem nézed meg! - mondta Alice, de inkább énekelt boldogságában. 
- Én ezt nem tehetem - suttogtam magam elé. 
- Mit? - kérdezősködött Angyalom. 
- Már miért nem tehetnéd meg? - kérdezte Alice döbbenten. 
- Nem kérhetem meg a kezét! - ordítottam. 
Szerelmem zokogni kezdett. 
Felült az ágyában és térdeit átkarolta majd ráhajtotta a fejét, mintha rosszul lenne. 
Jasper kiment a szobából és gondolatati között hallottam, hogy nem bírja már sokáig Szerelmem érzéseit. 
Rosalie odament Angyalomhoz és megsimította a hátát, mire Ő felnézett. 
Rose lágyan rámosolygott, aztán Szerelmem visszatette fejét és hangosabb zokogásba kezdett. 
Megint én bántottam meg, ezt a gyönge, gyönyürű teremtést. 
A szívem összefacsarodott, amíg az agyam fel nem fogta: mindent meg kell adnom neki, amit szeretne. 
Ha házasságot szeretne, akkor nehezen, de elrontom az ő jóságos lelkét, csak azért, hogy boldog lehessen. 
- Ki mennétek? - kérdeztem családomat. 
Alice egyből intett mindenkinek, hogy kint várjanak. 
Miután mindenki kiment, leültem Szerelmem mellé az ágyra és belenéztem a kisírt, barna szemeibe. 
- Szeretlek - mondtam neki - percről-percre egyre jobban. 
Elmosolyodott kijelentésemre, majd ezt felelte: 
- Ahogyan én is téged. 
- Akkor gyere hozzám feleségül - jelentettem ki. 
Hát ezt nem így kellett volna! - gondoltam magamban és összevissza szidtam magam, hogy úgy mondtam, mintha valamilyen parancs lenne. 
Szerelmem szíve gyorsabban kezdett el verni. 
- Ne értsd félre, csak ha szeretnéd - magyaráztam neki, mert már kezdett zavarni a csend. 
- Persze, hogy szeretném - mondta halványan mosolyogva - Miért nem szeretném? 
- Nem is tudom. Nem vagyok hozzád való. 
- Pontosan... Te túl jó vagy hozzám - jelentette ki magabiztosan, mire én csak megcsókoltam. 
Szenvedélyesen és vágyakozva csókolgattuk egymást, de mégis minden mozdulatunk gyengéd volt. 
Fél óra szenvedélyes romantikázás után Szerelmem huncutul vigyorogva megszólalt. 
- És ugye nem valamilyen méregdrága, nehéz, gyémántos gyűrűt kapok? 
Ledermedtem. 
Elszúrtam, mindent. Ezt az egész leánykérést nem így kellett volna. Kár, hogy nem tekerhetem vissza az időt, mint valamilyen videó kazettát. 
- Edward! - szólongatott - Ugye jól vagy? 
- Igen, csak a gyűrű... nem vettem neked - mondtam. 
- Nem is kell. Ha kéne gyűrű nélkül is a tiéd lennék - felelte makacssággal a hangjában, mint egy ötéves, aki ragaszkodik a kedvenc fagyijához, ami már nincs. 
- Ezt nem mondhatod komolyan! 
- Miért nem? Szeretlek és ehhez nem kell gyűrű! 
Ebben igaza volt. 
Ekkor azonban Alice táncolt be a kezében egy gyönyörű fehér kis dobozzal. 
~ Láttam, hogy megveszed ezt a gyűrűt, ezért még gyorsan megvettem. ~ 
Magyarázta nekem gondolatban. 
Gondolatai között láttam a gyűrű kinézetét. 
Fehérarany és egy kis drágakövekkel kirakott pillangó volt rajta. 
- Köszönöm - mondtam. 
Amint odaadta ki is ment. 
Én kinyitottam a dobozt és Szerelmem felé fordítottam, hogy láthassa tartalmát. 
- Hozzám jönnél? - kérdeztem. 
- Igen, persze! - válaszolta és a nyakamba borult. 
- Szeretlek én egyetlen Szerelmem - suttogtam a fülébe majd ráhúztam az ujjára a gyűrűt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés