Már csak két nap volt hátra a bálig és, ha lehetséges volt Alice még a szokásosnál is jobban fel volt pörögve. Amióta ráakadt a bál tökéletes helyszínére a helyzet súlyosbodott. A város szélén talált egy használaton kívüli, üresen álló raktárt, amely kissé ugyan lelakott volt, de a bál helyszínének teljesen – elég nagy volt, hogy mindannyian kényelmesen beférjünk, alig volt messzebb, mint az iskola, és az Alice által megálmodott díszletet is „egyszerűen” össze lehetett szerelni - megfelelt.

Alice folyton a telefonon lógott vagy épp az iskola-raktár-otthon hármas között ingázott, hogy a megrendelt dolgok és a szerelésre felkért emberek a megfelelő időben a megfelelő helyen legyenek.

Emellett személyesen foglalkozott mindannyiunk öltözékével is, ami alól Connor sem lehetett kivétel. Már kora reggel eljött hozzánk, hogy levehesse a méreteit és azonnal neki is láthasson a szmokingja megvarrásához. Emiatt – hogy ne legyünk láb alatt és, hogy én még véletlenül se láthassam meg azt a csodaszmokingot – el is küldött minket Emmettel Seattlebe, hogy a kilométernyi hosszú listájáról mindent beszerezzünk, elhozzunk, utoljára leellenőrizzük a szállítás időpontját.

Izgatottan és fáradtan baktattam fel az emeletre, hogy végre visszarabolhassam Alicetől Connort.

-         Még nem vagyok kész! – szólt ki csilingelő hangján mielőtt még kopoghattam volna - Az utolsó simításokat végzem, még talán fél óra.

-         Alice, ne csináld már! Egy nap Seattleben mászkáltunk Emmettel, hogy összeszedjük a dolgokat a hülye listádról!

-         Azt mondtam még fél óra! – hangja nyugodt volt, mégis úgy éreztem, hogy jobb, ha nem kötözködöm vele és minden ellenérzésem ellenére kivárom azt a fél órát- Ennyit már igazán kibírsz, utána úgyis te jössz.

Unottan csoszogtam le a konyhába, hátha valamelyik testvérem letudja kötni a figyelmem, míg Alice végez.

-         Elküldött? – kérdezte somolyogva Edward.

-         Igen!

-         Minket se engedett be, sőt egész nap Connor közelébe se mehettünk. Csak kajálni jöhetett le meg a mosdóba mehetett ki, de akkor is szorosan szemmel tartotta. – körbeforgatta szemeit.

-         Nem értem, miért kell titkolózni egy szmoking miatt. – sóhajtottam.

-         Aliceről beszélünk, őt nem lehet megérteni. – mosolyogva megveregette a vállam - Amúgy csomagot hoztak neked, amíg nem voltatok itthon. Felvittem a szobádba. – amint befejezte a mondatot már száguldottam is fel a szobámba. Mióta ideköltöztem még egyetlen csomagot sem kaptam, így igazán izgatott lettem és reménykedtem, hogy a rejtélyes küldemény lefoglal. 

Ahogy beléptem a szobámba megpillantottam a gondosan becsomagolt dobozt az ágyamon. Azonnal odasiettem és felemeltem. A rajta díszelgő piros szalag alá tűzve egy lila borítékot találtam. A csomagot visszahelyeztem az ágyamra, majd a kezembe vettem a borítékot. Azt kibontva egy apró lapot találtam benne, melyen gyöngybetűkkel egyetlen mondat állt:

„A tökéletes estéért.”

Se aláírás, se monogram. Ugyan az írás ismerős volt, mégsem jöttem rá kié lehetett.

A lapot és a borítékot ledobtam az ágyra, majd letépte, a csomagolást a dobozról és levettem a fedelét. Egy gyönyörű ruha volt benne. Óvatos mozdulatokkal kiemeltem a finom anyagot és a szám tátva maradt.

A ruha pehelykönnyű volt, a felső részénél keresztben két leheletvékony fátyolszerű  szalag futott végig a nyakánál „V” alak kivágás hagyva, alatta pedig fehér selyem volt, mely gondoskodott róla, hogy a nem „feltárulandó” részek rejtve maradjanak, mell alatti része pezsgőszínű selyem, a derekánál pedig rózsaszín selyemszalag díszelgett, mely masniban végződött baloldalon.

Tudtam, hogy a ruhát nem Alice csinálta, hiszen Connor szmokingjának elkészítése után készült, hogy levegye a pontos méreteimet. Ezért abban is biztos voltam, hogy más Cullen sem adhatta, hisz egyikük se merne szembeszállni Alice akaratával ruha ügyben, ráadásul, ha valamelyikük küldte volna, akkor nem futár hozta volna.

(http://m.blog.hu/ou/ourfashion/image/melinda/beauty/vera_wang_bridal2009_018.jpg)

Így csak három jelöltem maradt: Rain, Damien, Johanan.

Habár meséltem nekik a bálról, mégsem gondoltam volna, hogy egy egyszerű iskolai rendezvény – még ha azt Alice is rendezi, ami garancia a felhajtásra – miatt fárasztják magukat.

Rögtön a mobilomért nyúltam, hogy felhívjam és megköszönjem nekik.

-         Haló? – szólt bele a lágy, dallamos hang.

-         Szia, Rain!

-         Á, Winter!

-         Hogy őszinte legyek meglep, hogy ezúttal felvette valamelyikőtök. – mondtam nevetve.

-         Ne is mond! Az agyamra megy ez a kütyű! Állandóan pityeg, meg rezeg ez a vacak. Sose tudom elhallgattatni!

-         Pedig nem egy bonyolult szerkezet.

-         Neked talán nem, viszont az idegeimre megy, de megígértem Damiennek, hogy ezt már nem töröm szét.  – szinte láttam magam előtt, ahogy minden erejével összpontosít erre az igen komoly feladatra.

-         Remélem is! – helyeseltem - Merre jártok?

-         Pár órája érkeztünk meg Dél-Amerikába. Johananék épp egy vámpírt kutatnak fel, aki talán tudja, hol lehet Kareem, de gondolom te nem ezért hívtál.

-         Oh, igen! – eszembe jutott mi is volt a hívásom valódi oka - Csak azt a káprázatos ruhát szeretném megköszönni, amit küldtetek.

-         Milyen ruha? – kérdezte zavartan.

-         Pezsgőszínű selyemszoknya, rózsaszín masni… Nem rémlik?

-         Mi nem küldtünk neked semmilyen ruhát! – jelentette ki magabiztosan - Biztos, hogy nem valamelyik Cullen volt?

-         Öhm… De igazad van, lehet. – mondtam zaklatottan… ha nem Rainék és nem is Cullenék küldték a ruhát, akkor vajon ki lehetett?

-         Talá…

-         Akkor további sok szerencsét a kutatáshoz. – nyugtalanul félbeszakítottam és leraktam a telefont.

Abban a pillanatban, ahogy visszasüllyesztettem a mobilt a zsebembe Alice lépett be az ajtón egy csomó papírral, anyaggal és mérőszalaggal a kezében.

Mély levegőt vettem, lassan kifújtam és megpróbáltam eltűntetni az aggodalom minden jelét az arcomról.

-         Azt hiszem azokra már nincs szükség. – mutattam a teletömött kezeire.

-         Miért? Még semmit se beszéltünk meg! – nézett rám értetlenkedve.

-         A csomagban, amit kaptam egy ruha volt. – böktem a mellettem fekvő dobozra - Rainék küldték. – abban a helyzetben jobbnak tűnt, ha senkinek nem szólók az ismeretlen feladóról. Hisz, csak egy ruhát küldött, nem egy levágott fejet vagy ilyesmit… attól pedig semmi bajom nem lehet, ugye? - Sajnálom, de…

-         Semmi baj, így legalább több időm marad a bállal kapcsolatos utolsó simításokra. – Alice örökösen felhőtlenül vidám arcára néhány másodpercig szomorúság, csalódottság és megbántottság ült ki, de aztán újra a régi mosolygós Alice nézett vissza rám izgatottságtól és kíváncsiságtól csöpögő vigyorral - Megnézhetem a ruhát?

-         Legyen inkább meglepetés! – mondtam elgondolkodva miután a kezembe vettem a dobozt és igyekeztem gondosan elrejteni a gardróbom mélyén.

-         Ez nem fair! – hogy az őt ért igazságtalanságnak még nagyobb hangot adjon a mellén keresztbe font karokkal és felszegett fejjel vonult ki a szobámból.

-         Tudom! – szóltam utána.  

-         Csak egyetlen pillantást hadd vessek rá. – könyörgött Alice az ajtóm előtt.

-         Nem! – kiabáltam ki már sokadszor.

-         Annyira kegyetlen vagy! – mondta mérgesen.

-         Megmondtam, hogy majd akkor, ha elkészültem.

-         Ez nem ér!

-         Ha te csináltad volna a ruhát, te sem engednéd, hogy bárki meglásson benne, amíg teljesen el nem készültem. – próbáltam rámutatni arra, hogy ő is ezt tette volna, ha nincs ez a titokzatos küldemény.

-         De nem én csináltam! – dühösen dobbantott egyet a lábával.

-         Amúgy neked nem kéne már a raktárban lenned?

-         Reggel már mindent elintéztem és Rosalie már ott van, hogy kézben tartsa a dolgokat.

-         Mindjárt kész vagyok, de ha továbbra is feltartasz még sokáig itt leszek.

-         Szívtelen vagy! – durcásan bele ütött egyet az ajtómba, majd letrappolt a földszintre.

Amint megbizonyosodtam benne, hogy Alice biztosan nincs a közelben a tükör felé fordultam, hogy megnézzem magam a tükörben.

A ruhám légies és könnyű volt, mintha egy selyemfátylat vontak volna körém, mely a földet súrolta, és a megfelelő helyeken tökéletesen kiemelte a vonalaimat, ahol pedig takart, ott előkelőség csillant vissza. Halvány pezsgőszíne volt, vállamtól "V" alakban keresztezte útjait melleim alá 2 átlátszó anyag, melyet a selyemhez varrtak, hogy így tartsa az ujjatlan ruhakölteményt. Derekamon egy joghurtszalag futott körbe szintén selyemből, mely a bal oldalamnál egy nagy masniban fonódott össze, és lógott le kecsesen a földig miközben kacérkodva tört meg sok-sok árnyalatban a levegő által. A ruha maga úgy simult testemre, hogy sejtelmesen kirajzolódtak alatta a lábaim.

Hullámos tincseimet laza kontyba fogtam – a természetesség kedvéért hagytam, hogy néhány tincs szabadon lógjon –, majd a ruhán lévő rózsaszín selyemszalaggal megegyező szalagot kötöttem bele és apró masnit varázsoltam rá, amely a szintén bal oldalt – akárcsak a ruhán - helyezkedett el a fejem tetején.

A szemhéjamra kevés bézs színű szemhéjpúdert raktam, szempilláim tövét fekete tussal húztam ki, a szempilláimra fekete szempillaspirált tettem. Az arcomra vékonyan pirosítót kenten, az ajkaimra pedig halványrózsaszín, csillogó szájfényt kentem.

Még egyszer leellenőriztem a ruhámat, a hajamat és a sminkemet a tükörben. Minden tökéletes volt!

Mély levegőt vettem, majd elindultam a földszintre, ahol már várt Connor, Alice és Esme, a többiek ugyanis hamarabb elindultak.

Ahogy leléptem az utolsó lépcsőfokról a beszélgetés abbamaradt és mind a hat szempár ámulva rám szegeződött.

-         Bámulatosan festesz, kedvesem! – ölelt meg meleg mosollyal az arcán Esme.

-         Köszönöm!

-         Káprázatosan nézel ki! – mondta elismerően, miközben körbe-körbejárkált körülöttem, hogy minden szögből alaposan szemügyre vehessen.

-         Te is gyönyörű vagy! – néztem végig gyönyörű, térdig érő, fekete csipkével díszített sötétkék estélyijén. 

-         Ez… annyira… varázslatos… - mondta hitetlenkedő tekintettel és sebesen verő szívvel.

-         Te sem panaszkodhatsz! – méregettem a tökéletesen rászabott éjfekete szmokingot - Ma este minden lány engem fog irigyelni, hogy… - sétáltam elé.

-         Hát még engem! – mondta nevetve és hosszasan megcsókolt.

Ahogy kitárult előttünk a régi, elhagyatott raktár vastag, rozsdás ajtaja még a lélegzetem is elakadt.

Az orromat több száz, az erekben szélsebesen lüktető vér, több száz lány parfümjének – a legolcsóbbtól egészen a nevetségesen drágáig -, több száz fiú arcszeszének és a tánctól izzadt testek illata tömítette el.

A gondosan elrejtett hangfalakból hangos zene szólt, a terem minden részét más színű színes lámpa – lila, kék, sárga, rózsaszín, piros, zöld - világította meg, a mennyezetről több ezer színpompás, illatozó virág lógott le – mintha az én kis rétemet láttam volna fejem fölött - és a virágok közül mindenhová ezüst csillámpor hullott.

-         Ez elképesztő! – nézett körbe döbbenten Connor.

-         Alice, ez… hihetetlen! Az egész annyira… mintha egy tündérmesébe csöppentem volna! – mondtam tátott szájjal.

-         Tudtam, hogy tetszeni fog! – karolt vigyorogva Alice.

-         Az nem kifejezés!

-         Ez az utolsó évem itt… legalábbis egy jó időre, úgyhogy muszáj volt magasra tennem a lécet.

-         Ennél magasabbra aligha tehetted volna. – néztem rá nevetve.

-         Menjünk beljebb. – megszorította mindkettőnk kezét és a tömeg felé kezdett húzni minket - Bentről még fantasztikusabb!

Ahogy beljebb sétáltunk a látvány meseszerűbb lett. Több száz test mozgott egyszerre a pörgős zene ritmusára, boldog szerelmespárok simultak egymáshoz, baráti társaságok gyűltek össze a sarkokban, hogy együtt próbálják megemészteni ezt a hihetetlen látványt és persze, hogy komoly mennyiséget tűntessenek el a táncparkett szélén felállított puncstól, üdítőtől, szendvicstől és különböző salátáktól roskadozó asztalok tartalmából.

A táncparkett közepén álltam – türelmesen vártam Connort, hogy váltson néhány szót a barátaival – és az arcomat a mennyezet felé fordítottam. A selymes, ezüstösen fénylő csillámpor gyengéden simogatta az arcomat – anélkül, hogy rám tapadt volna, és úgy néztem volna ki, mint egy alufóliába csomagolt bábú -, a plafonról lelógó több ezer virág egy mesebeli tündérország képét varázsolta Forksba , az egymásba futó színes lámpák fénye pedig új, káprázatos színeket létrehozva vakítottak el.

-         Nem hittem volna, hogy Alice képes ilyesmire. – Connor zökkentett ki az elmélkedésemből.

-         Sose becsüld alá a testvérem képességeit! – mondtam nevetve - A barátaidnak, hogy tetszik?

-         Mindannyian le vannak döbbenve. – arcán széles mosollyal kezdett kihúzni a táncparkett széléhez - Szegény Brooke még mindig a mosdóban locsolgatja magát hideg vízzel.

( http://www.youtube.com/watch?v=fkROVv0SqLM )

-         ÁÁÁ! Imádom ezt a számot! – kiáltottam fel és Connor keze után kapva húztam őt vissza a táncolók közé.

A táncparketten állók egy emberként sikítottak fel az ismerős ütemeket hallva, egy emberként kezdtek ugrálni a zene a ritmusára, és egy emberként énekelték a szöveget Gabe-vel.

„I know your type 
(Your type) 
You're daddy's little girl 
Just take a bite 
(One bite) 
Let me shake up your world 
'Cause just one night couldn't be so wrong 
I'm gonna make you lose control”

Ahogy mi is együtt énekeltük a sorokat a tömeggel néhány pillanatig valóban úgy éreztem, mintha mi is egy átlagos pár vagyunk a sok közül. Jó érzés volt, hogy együtt lehettünk és mégsem kellett figyelnünk másokra, nem kellett félnünk, hogy valamelyikünk elszólja magát. Csak kiengedtük a hangunkat, ugráltunk és felhőtlenül élveztük az estét.

Ám egyszer csak Connor kezei a derekam köré fonódtak és szorosan magához húzott.

-         Ugye feltűnt, hogy ez nem lassú szám? – kérdeztem meglepődve.

-         Ugye feltűnt, hogy Bruce Kinley társasága egész este téged figyelt? – búgta mély hangján a fülembe.

-         Bruce, Trey és Mason bárkire rámászik, akinek melle van és még meg vannak fogai. – világítottam rá a lényegre - Ne is figyelj rájuk!

-         De nem tudom nem észrevenni, hogy néznek rád. – éreztem, ahogy kezei ökölbe szorulnak.

-         Tudod, hogy olyanokkal, mint ők szóba sem állok.

-         Nem csak róluk van szó. Még legalább egy-két tucat srácot fel tudnék sorolni, aki ma nem éppen illő módon bámult meg téged.

-         Te… féltékeny vagy? – kérdeztem diadalittas mosollyal az arcomon.

-         Nem vagyok féltékeny csak… én csak magamnak akarlak!

-         De bizony, te féltékeny van!

-         Talán egy egészen csöppet. – szemeit kissé szégyenkezve lesütötte.

-         Ez a szám a nagyszüleimre emlékeztet. – témát váltottam, miközben kényelmesen bepréseltem magam karjai közé - Emlékszel azokra, amiket róluk meséltem?

-         Minden egyes szavadra emlékszem!

-         A legtöbb történetnél egy kicsit ködösítettem. – vallottam be.

-         Ködösítettél?

-         A nagymamám hozzám hasonlóan gazdag családba született, mindössze tizennégy éves volt, mikor megismerte a nagyapámat, aki akkor volt tizenhat éves. Mikor a nagyi betöltötte a tizenhatot, elszöktek a nagypapámmal. Az utcán vagy elhagyatott házakban laktak, loptak, másoktól csaltak ki pénzt és már jóval az 1920-as évek előtt szeszt csempésztek, bár az az üzlet csak a szesztilalom bevezetésével indult be igazán.

-         Ez egy kicsit magas nekem. Még idősen is…

-         Oh, ők sosem hagyták abban. A nagyim pont azért szökött el a nagypapámmal, mert tetszett neki a veszélyes külseje és azok az aligha hihető menekülős történetek, amikkel szédítette a kislányok fejét. – széles mosolyra húzódtak ajkaim, ahogy felrémlettek bennem nagyszüleim izgalmasabbnál izgalmasabb történetei - Mikor megszöktek a nagyim számára is megszűntek a határok és bárhová követte volna a szerelmét. Raboltak, csaltak és illegális dolgokat csempésztek. Mikor megszületett édesanyám kicsit visszavettek a tempóból, de teljesen sosem tudtak leállni. Túlságosan élvezték ezt az életmódot. – Connor arcára pillantva meglepődöttséget és némi kételyt véltem felfedezni - Aztán, amikor édesanyám férjhez ment ismét útra keltek és gőzerővel vetették bele magukat a bűnőzök életébe. Még azután is ezzel foglalkoztak, hogy én megszülettem. Folyton a kalandos meneküléseikről és a „híres” emberekről meséltek, akiket ismertek. Egyszer még John Dillingerrel is találkoztam! Az egyik bankrablása után a nagyszüleim bújtatták egy-két napig.

-         Azzal a John Dillingerrel, akit Johnny Depp alakít az új filmjében? – kérdezte hitetlenkedve.

-         Igen! Bár Johnny Depp sokkal jóképűbb! – mondtam kacagva, majd folytattam a történetet - Mikor a gazdasági világválság alatt édesapám vállalata tönkrement a nagyszüleimhez költöztünk. Bár ők nem voltak ott túl sokat, egyéb „elfoglaltságok” miatt. Édesapámnak ez szúrta is a szemét.

-         Miért?

-         Mert, amíg ő becsületesen dolgozott és a cégével naggyá tette a Woodburn nevet, ami egy pillanat alatt odalett… nos, addig a nagyszüleim bűnözőként éltek, másokat károsítottak meg több, mint huszonöt éve és mindenük meg volt. Nagy, otthonos ház, biztos anyagi háttér – mert ők aztán tudták mit csinálnak és szinte esélytelen volt, hogy elkapják őket a zsaruk.      

-         Huh… a te családod aztán nem semmi! – nézett rám somolyogva - Nagymenő, gazdag apa és nagymenő, bűnöző nagyszülők.

-         Bárcsak te is ismerhetnéd őket. – sóhajtottam fel szomorúan - Szerintem nagyon jól kijönnétek. A nagypapámnál még plusz pontot is jelentene a két piercinged, amiket egyébként imádok. – apró puszit nyomtam a szája jobb szélére, ahol a piercingjei voltak.

-         Sosem zavart téged az életmódjuk?

-         Gyerekként nekem ők nem bűnözők voltak, hanem a vagány nagyszüleim, akik k

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés