-         Elkérhetem a hölgyet egy táncra? – a mély, dallamos hang a hátam mögül jött.

Mielőtt bármit is válaszolhattam volna két erős kéz kulcsolódott a csuklóim köré.

A langyos kezek érintése ismerős volt, mélyet szippantottam a levegőbe, de nem éreztem az illető illatát… semmit…

Csak álltam és figyeltem a fehér ujjakat a jobb csuklómon, majd a szemem egy apró, alig észrevehető anyajegyre tévedt.

-         Sebastian? – ijedtem felkaptam a fejem, majd végigfutattam tekintetemet az „idegenen”.

A tüdőmből hatalmas sóhaj szakadt fel, majd ismét mélyet szippantottam a levegőből, de még mindig nem éreztem az illatát. Hitetlenkedve újból végigpásztáztam magas alakját és szemeim nem csaltak.

Tényleg ő volt az. Haja elegánsan hátra volt fésülve, nyakában fehér színű selyemsál díszelgett, márkás öltönye pedig tökéletesen illeszkedett magas, izmos alakjához.

A színes lámpák fényétől és a lehulló csillámportól az arca, mintha ragyogott volna… mintha csak egy angyal állt volna előttem.

-         Tudtam, hogy ez lesz a tökéletes ruha. - elismerően végigfutatta rajtam pillantását - Gyönyörű vagy!

-         Te küldted? – kérdeztem megrökönyödve.

-         Oh, kérlek! Pontosan tudtad, hogy én voltam… már az első pillanatban, ahogy megláttad.

-         Nem tudom, miről beszélsz! – próbáltam ártatlan, értetlenkedő arcot magamra ölteni, habár pontosan tudtam, miről beszél… hiába akartam tagadni még magam előtt is…

-         Ugyan, Theresa… - megcsóválta fejét.

-         Winter! – helyesbítettem.

-         Winter… - mélyet sóhajtott, majd folytatta - nem állj jól neked ez a szerep.

-         Milyen szerep?

-         A buta lány szerepe. – a kezeit levette a csuklóimról, de mielőtt hátrálhattam volna az egyik kezével szorosa átfogta a derekamat, a másikkal pedig az arcom felé nyúlt és testünket mozgatni kezdte a zene ritmusára.

-         Ne érj hozzám! – mondtam keményen és elhúztam a fejem, mielőtt az arcomhoz érhetett volna.

-         Milyen morcos is itt valaki! – ismét megcsóválta a fejét és ajkain apró mosoly jelent meg.

-         Sajnálom, hogy nem omlok a karjaidba a hátrazselézett hajadtól, az elegáns Armani szmokingodtól és a puccos selyemsáladtól. – mondtam unott hangon, miközben minden erőmmel a mellettünk táncoló évfolyamtársaim bámulására koncentráltam.

-         Ha jól rémlik régen szeretted a puccos selyemsáljaimat.

-         Hetven év sok idő, az alatt sok minden megváltozott.

-         Azért olyan sok minden nem. – mély hangja a fülem mellett csengett és csak ekkor eszméltem rá, hogy miközben minden erőmmel próbáltam nem tudomást venni Sebastian jelenlétéről, ő egészen közel húzott magához és dallamos szavait fülembe duruzsolta.

-         Meg lennél lepve…

-         Talán mégsem. – ajkaival gyengéden megérintette fülcimpámat.

Azonnal hátrahúztam a fejemet, mellkasomból mély morgás hallatszódott és amennyire izmos karjai engedték teljes testemmel elhúzódtam.

-         Akárhogy is próbálkozol, nem megyek bele a hülye kis játékodba vagy abba, amit terveztél, úgyhogy jobb, ha most rögtön elmész. – mélyen a szemébe néztem.

-         Beszélnünk kell!

-         Nincs miről!

-         Öt percet kérek.

Talán hülyeség volt, de akkor úgy tűnt, sokkal egyszerűbb, ha hagyom, hogy elmondja, amit akar, és utána elmegy.

Ráadásul bajom sem eshetett, szinte az egész Cullen család itt volt és tudtam, hogy nem hagynák, hogy bármi is történjen velem. Bár… eddig, mintha fel sem tűnt volna nekik, hogy egy idegen vámpír van köztünk, ami egy kicsit aggasztott… de bíztam benne, hogy, ha komoly veszélyben lennék, azt megéreznék és abban is reménykedtem, hogy ismerem annyira Sebastiant – a múltban történtek ellenére -, hogy tudjam szándékosan nem ártana nekem, legalábbis fizikálisan semmiképp.

Mélyet sóhajtottam, majd a raktár egyik oldalsó bejárata felé vettem az irányt. Sebastian szorosan mögöttem jött.

Amint kiértünk a raktárból – az ajtót, azért nyitva hagytam… minden eshetőséget számba véve – megtorpantam, szembefordultam vele.

-         Öt perc, indul az óra. – mondtam sürgetően, a szemkontaktust igyekeztem kerülni - Miért jöttél? Miről akarsz beszélni velem?

-         Gyere velem! – jelentette ki minden felvezetés nélkül.

-         Hogy mi? – hirtelen rákaptam a tekintetem.

-         Miattad jöttem, azért, hogy velem gyere! – egy lépést tett felém, én pedig egy lépést hátráltam.

-         Hogy te… én… veled… - hirtelen több ezernyi kérdés zúdult az agyamba, hitetlenkedve meredtem rá - Ezt nem hallgatom tovább! – hosszú és gyors léptekkel megindultam a nyitott ajtó felé.

-         Várj! – a kezem után kapott és szorosan mögém lépett.

Karjai mereven derekam köré fonódtak, édes lehelete a nyakamat súrolta.

Szemhéjaimat feszesen összezártam, tüdőmből pedig minden levegőt kipréseltem és vártam, hogy elengedjen.

Csupán pár másodperc múlva karjai ernyedtek hullottak le rólam, én pedig anélkül, hogy ránéztem volna tovább sétáltam az ajtó felé, de megdermedtem. Magam sem tudom miért, de a lábaim nem engedelmeskedtem. Visszafordultam Sebastian felé, majd visszalépdeltem hozzá.

-         Mégis mit vársz tőlem? Hetven éve volt esélyed, de elszúrtad. – ujjaimmal erőteljesen lökdösni kezdtem mellkasánál - Azt hitted, hogy csak úgy belibbensz a méregdrága és elegáns szmokingodban, elsuttogsz néhány „varázsszót” én pedig a nyakadba borulok, mintha mi sem történt volna és boldogan élünk az idők végezetéig?

-         Néhány „varázsszónál” kicsit többre gondoltam, de lényegében igen. Valami ilyesmire gondoltam. – szája szegletében kaján vigyor jelent meg.

-         Van egy rossz hírem: már nem az a naiv lányka vagyok, akit annak idején magadba bolondítottál! Már túlléptem rajtad, új életet kezdtem és van valakim, akit szeretek!

-         Akkor miért kapaszkodsz belém reszketve? – tekintetét leemelte rólam, majd lefelé pillantott.

Ahogy követtem pillantását, csak akkor tűnt fel, hogy kezem, mellyel olyan bőszen ütögettem, már nem mellkasát „simogatja”, hanem hófehér ujjait szorongatja… reszketve.

-         Én… - ijedtem elkaptam a kezem.

-         Minden rendben, húgi? – ismerős, mély, brummogó hang ütötte meg fülemet.

-         I… igen. – dadogtam és egy lépést hátráltam.

-         Biztos? – Emmett furcsán méregetni kezdte az ismeretlent.

-         Teljesen! Már épp menni készültem.

-         Alice küldött, hogy megmondjam Connor hazament. – mondta felém fordulva, de szemeivel még mindig – a számára – ismeretlen alakot vizslatta.

-         Tessék? – értetlenül felé fordultam.

-         Fájt a feje vagy ilyesmi. – megrántotta vállát.

-         Utána megyek. – ujjaimmal finoman meglöktem Emmett vállát jelezve, hogy mindketten menjünk vissza a raktárba, majd visszafordultam Sebastian felé - Te pedig tűnj el, és soha többé ne keress!

Hosszú percek óta ültem a sötét szobában és vártam. Vártam, hogy végre hazaérjen és beszélgessünk, hisz nagyon jól tudtam, hogy a hirtelen rosszulléte Sebastian megjelenésének volt köszönhető.

Halk léptek zaja ütötte meg a fülemet és néhány másodperc múlva felkapcsolódott a villany.

-         Hamar eljöttél. – szólaltam meg csendesen, meg sem lepődött ottlétemen.

-         Megfájdult a fejem. – megrántotta vállát.

-         Ha szóltál volna…

-         Túl jól szórakoztál, nem akartalak zavarni titeket. – szakított félbe.

-         Minket?

-         Téged és azt a nyálas képű piperkőcöt. – lassú mozdulatokkal ledobta zakóját az íróasztalánál lévő székre, majd nyakkendőjét kezdte meglazítani.

-         Én… mi nem…

-         Nem vagyok túl jól, szeretnék lefeküdni. – már a zokniját húzta le, utána pedig az ingét kezdte kigombolni.

-         Előbb beszéljük ezt meg. - tétován felálltam az ablakból.

-         Nem hiszem, hogy van mit megbeszélnünk. – az ingjét is a székre dobta és az ágya szélén levő póló után nyúlt - Gondolom ennyi volt.

-         Mi? Te miről beszélsz? – kérdeztem értetlenkedve.

-         Rólunk. – egy pillanatra rám nézett, aztán a szintén az ágyon heverő melegítőnadrágja után nyúlt - Ne aggódj, megértem. Nem fogok látványos jelenetet csapni, üvöltözni meg dobálózni. – kibújt elegáns nadrágjából, majd magára húzta a kissé elnyűtt melegítőnadrágot - Igazából még meg is lep, hogy ennyi ideig kibírtad mellettem.

-         Felvilágosítanál, hogy miről van szó?

-         Ez világos, azért jöttél, hogy szakíts.

-         Mégis miért szakítanék? – bizonytalan léptekkel indultam meg felé.

-         Kérlek, ne nézz hülyének! – elegáns nadrágját gondos mozdulatokkal összehajtotta és leült az ágyára - Lehet, hogy gyengébb és lassabb vagyok nálad és nem élek örökké, de nem vagyok sem bolond, sem vak. – végre rám emelte tekintetét - Nem tudom ki volt az a pasi a bálban, de láttam, hogy ért hozzád, hogy nézett rád és azt is láttam, hogy te hogy néztél rá és, amikor kimentetek…

-         Nem tudod miről beszélsz.

-         Akkor világosíts fel, kérlek! Talán egy vadidegen pasi fogdosott és susogott a füledbe?

-         Nem, nem idegen, de félreérted az egészet. – ingatag mozdulatokkal ültem le mellé az ágyra, majd az ágyneműje mintáját tanulmányozva kezdtem el mesélni - Még emberként ismertem meg. Egy kocsmában találkoztunk, miután megpróbáltam elszökni otthonról. Tizenhét voltam, ő pedig egy több száz éves vámpír, persze akkor még nem tudtam mi is ő igazából. Hónapokon keresztül titokban, az éj leple alatt találkoztunk. – mély levegőt vettem és félve felnéztem rá - Az átváltozásommal kapcsolatban… ködösítettem.

-         Szokásod. – horkant fel.

-         Szerelmesek voltunk és, amikor a szüleim bejelentették, hogy férjhez adnak és már a jelölt is megvan… megszöktetett, én kértem, hogy szöktessen meg. Hetekig utazgattunk, tervezgettük a jövőnket. Cleveland felé tartottunk, amikor megtámadott minket egy másik vámpír. Ő nagyon csúnyán megsérült és vérre volt szüksége… - elgondolkodva végigsimítottam az alkaromon lévő harapásnyomon - mikor befejeződött az átváltozásom, már nem volt ott. A mai napig még csak azt sem tudtam, hogy túlélte-e. – esdekelve kerestem a tekintetét - Nem én hívtam ide! Ezt el kell hinned.

-         Azért jött, hogy vele menj? – lábával a szőnyeget birizgálta, kezeivel pedig a háta mögött megtámasztotta magát.

-         Igen, de nemet mondtam! – jelentettem ki - Megmondtam neki, hogy tűnjön el, és soha többé ne keressen.

-         Nagyon szeretted?

-         Még az életemnél is jobban, de becsapott és magamra hagyott. – remegő kézzel nyúltam a keze után, de elhúzta - Többé már nem tudok megbízni benne, ráadásul itt vagy te is.

-         Menj el, kérlek! – mondta meggyötört hangon, majd rám emelte fájdalommal és kétségbeeséssel teli tekintetét - Szeretnék ma éjszaka egyedül lenni.

Tudtam, hogy ezzel arra célzott, hogy szeretné, ha még csak a ház közelében sem lennék.

-         Rendben, akkor majd holnap… - mondtam habozva.

-         Át kell gondolnom néhány dolgot.  - suttogta.

Csak bólintottam, aztán felálltam és megszokott kijáratomhoz sétáltam. Lusta mozdulatokkal kitártam az ablakot, de mielőtt még kiugrottam volna megfordultam.

Connor még mindig az ágy szélén ült, lehajtott fejjel. Arca elkínzott volt, szíve pedig lassú, fájdalmasan elcsigázott mozdulatokkal kalimpált.

Visszafordultam és kiugrottam.

Tétován toporogtam Carlisle dolgozószobája előtt. Úgy gondoltam jobb, ha beszámolok neki Sebastian felbukkanásáról, de nem tudtam mit is mondhatnék.

-         Gyere be, nyugodtan! – szólt ki.

Biztos az idegeire mentem már a fel-alá járkálásommal.

-         Igazán nem akarlak zavarni, de van valami, amiről beszélnünk kellene. – dugtam be félénken a fejem az ajtón.

-         Ha az idegen vámpírról van szó, akkor arról már tudok. – letette a tollat a kezéből, amivel előtte oly serényen körmölt és felállt - Edward szólt, mikor hazaértek. – az asztala elé sétált és neki dőlt - Sebastian ugye?

-         Igen, de már elküldtem. – mondtam zavartan.

Elgondolva figyelte az arcomat, miközben válaszomat hallgatta. Láttam rajta, hogy semmi kétsége a felől, hogy valóban elküldtem Sebastiant, de a felől már annál inkább, hogy valóban elment-e, de azt is láttam rajta, hogy egy darabig még nem akarja ezt a kérdést feszegetni.

Hogy őszinte legyek efelől nekem is kétségeim voltak, hisz nehezemre esett elhinni, hogy tényleg feladná egyetlen próbálkozás után.

De ennél sokkal jobban foglalkoztatott Connor. Nagyon reméltem, hogy a hazugságommal nem tettem tönkre mindent. Reménykedtem benne, hogy megtud nekem bocsátani, amiért nem mondtam el rögtön az igazat Sebastianról és abban is reménykedtem, hogy engedi, hogy elmagyarázzam, miért halogattam a dolgot.

-         Connor hogy fogadta? – zökkentett ki a gondolkodásból nevelő apám.

-         Nem túl jól, de az én hibám. Már az elején elmondhattam volna neki. – sóhajtottam szomorúan.

-         Nem hiszem, hogy akkor könnyebben fogadta volna, pláne nem a felbukkanását. - Carlisle könnyedén ellökte magát az asztalhoz, majd hozzám sétált és gyengéden megsimogatta az arcomat - Adj neki egy kis időt, hogy egyedül átgondolja ezt a helyzetet. Amúgy sem könnyű egy volt baráttal szembesülni, főleg, ha az illető egy több száz éves vámpír, aki egyszer csak megjelenik, hogy magával vigyen. – bátorítóan rám mosolygott – Látom, hogy néz rád az a kölyök. Nem fog elengedni téged.

-         Tudom.

-         Amint letisztázta magában a dolgokat, keresni fog. Hidd el.

-         Köszönöm. – szorosan magamhoz öleltem őt - Azt hiszem megyek és kiszellőztetem kicsit a fejemet.

-         Légy óvatos! – apró puszit nyomot a homlokomra és mosolyogva visszasétált az asztala mögé, hogy folytassa a munkáját.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés