Hosszú órák óta ültem a sötét folyosón és vártam. Vártam, hogy az apró lámpa fénye elhaljon és Connor végre kilépjen a teremből.

Már későre járt, csak mi voltunk az iskolában. Mindenki hazament, de ezt nem is bántam. Így végre lehetőségem nyílt rá, hogy négyszemközt beszélhessek vele, kíváncsiskodó fülek és méregető, rosszalló tekintetek nélkül.

-         Szia! – szélsebesen felpattantam, ahogy a sötétben megláttam kirajzolódni Connor alakját, amint felém tartott.

-         Azt hittem már mindenki elment. – hangja fagyosan csengett.

-         El is mentek. Én rád vártam. – gyengéden megérintettem a vállát, mire megtorpant - Meddig fogsz még kerülni?

-         Nem kerüllek.

-         A bál óta nem szólsz hozzám, nem nézel rám. A közös óráinkra nem jössz be vagy, ha mégis akkor sem mellém ülsz. Az ebédlőben is a lehető legtávolabbi asztalhoz ülsz. Soroljam még? – megpróbáltam magam felé fordítani, de nem engedte, erősen tartotta magát - Nézd, beszélnem kellett volna Sebastianról és sajnálom, hogy nem tettem, de…

-         Elég! – kiáltott fel - Ez nekem nem megy, túl sok.

-         Tessék?

-         Beszéltem apámmal és… - mélyet sóhajtott - elgondolkodtam pár dolgon. Az elején azt hittem a vámpírságod nem fog gondot okozni, de tévedtem. Ráadásul itt ez a világvége dolog, ami – hiába nem mutatom – a frászt hozza rám, aztán egyszer csak felbukkan életed szerelme, hogy magával vigyen és nem vagyok benne biztos, hogy tényleg miattam nem mentél vele, vagy azért, mert féltél, hogy megint összetöri a szíved. – izmai ellazultak, már nem feszültek görcsösen - Ezekkel nem tudok mit kezdeni.

-         Miket mondott? – tudta kire célzok.

-         Csak felnyitotta a szemem néhány dologgal kapcsolatban.

-         Azt meghiszem. – morogtam.

-         Neki semmi köze ehhez, én döntöttem így. – lusta mozdulatokkal felém fordult, de nem nézett rám - Mindketten tudjuk, mi lenne a vége.

-         Én nem. Világosíts fel! – követeltem.

-         Sajnálom, de jobb így! – hátat fordított nekem és a kijárat felé kezdett sétálni.

-         Szóval, akkor most csak úgy itt hagysz?

-         Winter, figyelj.

-         Nem, te figyelj! – csattantam fel – Azt hiszed, hogy csak úgy hagyom, hogy…

-         Tényleg én vagyok az, aki kell neked? – hangja halkan és keserűen szakított félbe.

-         Én…

-         A helyes válasz igen lett volna.

-         Apád csinált valamit?

-         Ez a „dolog” túlmutat kettőnkön. Többé nem beszélhetünk! – arcát felém fordította és egy pillanatra végigfutatta tekintetét az arcomon, majd kilépett az iskola kapuján.

-         Connor, mit mondott neked? – hiába kiabáltam utána, nem nézett vissza, nem jött vissza.

 

 

 

-         Beszéltél vele? – kérdezte az apa a fiát, amint az belépett az ajtón.

-         Igen, és többet nem fog keresni. – a fiú erőtlenül préselte ki magából a szavakat és mosolyt erőltetve az arcára a nappaliban játszó öccse felé indult.

-         Büszke vagyok rád! – apja kezével utána kapott.

-         Nézd, megtettem, amire kértél. – a fiú apja felé fordult és diadalomtól ittas mosolyával találta szembe magát - Megbántottam Wintert, elértem, hogy beszélni se akarjon velem.

-         Csak azt tetted, amit kellett.

-         Összetörtem, ahogy annak idején Sebas…

-         Ki ne merd mondani a nevét! Soha! – az apa haragos, dühtől izzó kiáltására a fiatalabb gyermek is értetlen és ijedt tekintettel figyelte az előtérben zajló beszélgetés.

-         Ő volt az első lány, akibe beleszerettem mégis megtettem, amire kértél még akkor is, ha tudom, hogy ez sok jó ember halálát okozhatja.

-         Fiam, ők nem emberek! – a családfőnek nagy nehézségek árán sikerült csak kinyögnie ezt a pár szót.

-         Igazad van, sokkal jobbak. – a fiú kezei ökölbe szorultak és undorral nézett végig az egykor hősként tisztelt apján - Egyeseknél biztosan. – ismét a nappaliba indult, majd pár lépés után megtorpant - Megtettem, azért amit anyáról mondtál, de ne várd el, hogy ünnepelni fogok, és jó pofát fogok vágni mindehhez. Megteszem, amit kell, de utána felejts el minket! Elviszem Jacket és egyikünket se látod többé. – ismét mosolyt erőltetett arcára és a még mindig zavarodottan pislogó testvére mellé telepedett, hogy megnyugtassa.

 

 

 

Napok óta az erdőben ténferegtem. Egyedül létre volt szükségem vagy legalábbis érzelemdetektor és gondolatolvasó vámpírok nélküli környezetre.

-         Ma nem voltál suliban. – az ág alig érezhetően mozdult meg, mikor helyet foglalt mellettem.

-         Ahogy az elmúlt négy napban sem. – mondtam unottan.

-         Hallottam Connorról és rólad.

-         Alice túl sokat fecseg! – kissé felemeltem a hangom, de szememmel még mindig a fűben játszadozó mókusokat figyeltem.

-         Ami azt illeti ő semmit sem mondott, viszont a suliban mindenki erről beszél.

-         Remek!

-         Alice gondoskodott róla, hogy holnapra más témájuk akadjon. – nem néztem rá, de éreztem, hogy ajkai gúnyos mosolyra húzódtak.

-         Remek!

-         Ha beszélgetni szeretnél én itt vagyok. – bal lábát átlendítette a faágon és pár centivel hátrébb tolta magát, hogy a fa törzsének támaszkodhasson.

-         Inkább csak ülnék itt… csendben. – egy pillanatra ráemeltem tekintetem, majd visszafordultam a mókusok felé.

-         Nekem ez is megfelel.

-         Össze vagyok zavarodva. – fakadtam ki több órás hallgatás után.

-         Tudom. – ellökte magát a fa törzsétől és közelebb húzódott hozzám - Kilométerekről üvöltenek az érzelmeid.

-         Sajnálom.

-         Nincs mit. Megértelek.

-         Még én se értem magam. – könyökömmel megtámaszkodtam a lábamon és kézfejemre hajtottam a fejem - Az elmúlt pár hónapban annyira jól ment minden, persze Johanan überpara látomását leszámítva. Egy kis időre normális lehettem. Boldog voltam és azt hiszem, komolyan kezdtem beleesni Connorba. Aztán felbukkant Sebastian és most minden darabokra hullott.

-         Beszélj vele, ne hagyd magad ilyen könnyen lezárni!

-         Épp ez a baj. Nem akarom. – átlendítettem a jobb lábam a faágon és szembe fordultam vele - Az utóbbi időben sokat gondoltam rá, hogy mi lesz, akkor, ha Connor majd nem akar engem vagy… és azt hittem nem fogom kibírni nélküle, hogy majd összeomlok, de most, hogy vége nem érzek semmit. – szorosan behunytam a szemeimet és mély levegőt vettem mielőtt folytattam volna - Persze fáj, nagyon fáj, de nem omlottam össze. Nem érzem az űrt itt belül – egyik kezemmel a mellkasomra böktem - a hiánya miatt, a szívem sem tört darabokra és ettől olyan rossz. Rossz, mert kibírom.

-         Nem csak erről van szó. – egyik kezét finoman az állam alá csúsztatta és felemelte a fejem.

-         Akartam, annyira akartam, hogy összejöjjenek a dolgok Connorral. Tényleg!

-         Tudom.

-         Mindenkit – magamat is beleértve – próbáltam meggyőzni, hogy túl vagyok Sebastianen. Még az emlékét is igyekeztem kitörölni az agyamból és a szívemből, de azt hiszem, cseppet sem végeztem jó munkát. – zavartan elfordítottam a fejem - Napok óta idefent ülök és azon gondolkodok, hogy ha jobban figyelek Connorra, ha jobban megnyílok előtte, ha keményebben próbálkozok… és rájöttem valamire. Connor hetek óta próbálta kimondani azt az egy szót, amire mindenki vágyakozik, de én mindig megakadályoztam, témát váltottam mielőtt megtehette volna és eddig még csak észre sem vettem.

-         Talán mégis. – mondta elgondolkodva.

-         Mi? – értetlenül ráemeltem tekintetem.

-         Nem tudatosan tetted, de ügyeltél rá, hogy a „kellő” mértéknél ne kerülj hozzá közelebb. – egy pillanatra megállt, mintha a megfelelő szavakat keresné - Tudtad, hogy ő csak egy kitérő.

-         Connor nem csak egy kitérő vagy állomás volt. – csattantam fel.

-         Sajnálom, rosszul fogalmaztam. – bocsánatkérően lesütötte szempilláit - Emlékszel a beszélgetésünkre Connor házuknál? - bólintottam – Próbáltalak meggyőzni, hogy ne legyen bűntudatod, amiért más is megdobogtatja a szíved és merj boldog lenni. Szükséged volt rá, hogy valaki összekaparjon, visszaadja a hited a szerelemben, éreztesse veled, hogy még képes vagy szeretni és ez a valaki Connor volt. Igaz, talán nem ő az igazi társad és talán nem vele fogod leélni az örökké valóságot, de ez miért baj? Ne legyen lelkiismeret furdalásod, mert esetleg nem ő a Nagy Ő. – ismét állam alá csúsztatta a kezét és kényszerített, hogy a szemébe nézzek - Soha nem mondtam, de gyakran elmerültem az érzéseidben. A legtöbb ember – és vámpír – könnyen megfejthető. Te viszont kihívás vagy, egyedül Bellával akadnak hasonló „gondjaim”. Az érzéseid mindig annyira különösek, zavarosak és annyi van belőlük. Folyton volt egy érzés, amit sehogy se tudtam meghatározni, képtelen voltam rájönni mi az. Egészen a bál estéjéig. – leemelte rólam tekintetét és az eget kezdte bámulni - Nézd, én nem mondhatom meg mit gondolj, hogyan érezz, kit válassz. Csak annyit tehetek, hogy… - nyugtatóan a vállamra tette a kezét és éreztem, hogy az izmaim ellazultak, az összes kusza, fájó érzés elpárolgott - Csukd be a szemed és gondolj a jövőre. Tíz év múlva, száz év múlva, ezer év múlva. Kit látsz magad mellett?

Mintha egy légüres térben lebegtem volna érzések és gondolatok nélkül, mikor egy zavaros körvonalú, de számomra mégis élesen kirajzolódó alak tűnt fel előttem.

-         Ő már elment, nem fog visszajönni. – szemhéjaim hirtelen kipattantak, a mellkasom összeszorult és a szavakat alig bírtam kipasszírozni a fogaim között.  

Ijedten kaptam a fejem Jasper után, de ő már nem volt mellettem. A földön állt.

-         Biztos vagy benne? – ajkain halvány mosoly húzódott, majd az erdő sűrűje felé vetette magát.

-         Várj, Jasper! – kiáltottam utána - Mit éreztél a bál estéjén? Mire jöttél rá?

-         Amikor odasétált hozzád és először ránéztél megértettem. – kiáltásomra megállt és felém fordult.

-         Mit?

-         Azt az érzést. – arcán számomra ismeretlen kifejezés suhant át.

-         Mi volt az? – kérdeztem értetlenül.

-         Ő. – csak ennyit mondott, majd bevetette magát a sötét erdőbe.