(NIKKI SZEMSZÖGE)

- Ez nem lehet igaz - suttogtam és éreztem, hogy szédülni kezdek...  
- Mi az? Nikki mi a baj? - kérdezősködött Domi. 
- Semmi. Bezsélnem kell a falkával... Azonnal... - magyaráztam neki és gyorsan a kezébe nyomtam Andrewt, de még adtam a kicsinek egy puszit a fejére. 
- Rendben - suttogta döbbenten. 
Azonnal az erdőbe rohantam, persze már farkasként. 
Gondolatban üzentem a járőröző farkastársaimnak, akikkel megbeszéltük, hogy a szokásos helyünkönk találkozunk. 
Rengeteget kellett várnom a többiekre, de tudtam, ez csak nekem tűnik a végtelenségnek. 
Mikor megérkeztek mindannyian kíváncsi tekintettel kezdtek el fűrkészni. 
~ Nikki, mi ez az egész? Csak annyit tudunk kiolvasni a fejedből, hogy önmarcangolásba kezdtél és, hogy szégyenkezel...~ 
Dorothy még folytatta, de ezeknek a szavaknak sem értettem meg a jelentését. 
~ Bevésődtem ~ Üzentem, de még mielőtt betudtam volna fejezni Jacob közbevágott. 
~Igen! Tudjuk, Edwardba és most összefogotk házasodni! Jippí! Minden remek, csodás és rózsaszín... ~ Jacob folytatta volna, ha nem török ki hangos zokogásban. 
~ Mi a baj? ~ Kérdezte Sam. 
~ Andrewba bevésődtem!!! ~ mondtam és erősebb lett a zokogásom.
Senki sem szólalt meg.
Mikor felnéztem rájuk mindenki csak döbbenten állt és engem néztek.
Szemükben ott volt az aggódás, a féltés, a szeretet, és a zavarodottság. 
~ Ez hogy történhetett? Elvileg úgy volt eddig, hogy abba vésődünk bele, aki számunkra tökéletes és Nikki már egyszer bevésődött... ~ "szólalt" meg végre Dorothy. 
~ Igen, ezen én is gondolkodtam... Andrew még nem létezett amikor edwardba vésődtem és csak nemrég láttam meg... ~ Fejtettem ki véleményem. 
~ Ez igaz... És most mit szeretnél tenni? ~ kérdezte ezúttal Quil.
~ Megkímélni Edwardot bármi áron... Hazudni fogok neki... Játszani, hogy minden rendben van... ~ mondtam és újra zokogni kezdtem, hogy milyen kegyetlen az élet.
Az élet?
Eleve a lét a fájdalmas. Az élet csak rá tesz még egy lapáttal! 
~ Nikki, ezt nem teheted! Edward megérdemli, hogy igazat mondj neki. És különben is, veled mi lenne? ~ Kérdezte Dorothy. 
~ Semmi. Mégis mi lenne? Edward több, mint száz év után szeret valakit és én meg eldobom egy perc alatt. Kegyetlen vagyok, rettentően kegyetlen.~ mondtam és közben úgy éreztem, mintha valaki korbáccsal, tlejes erőből csapkodná a már így is sajgó szívem. 
Minden egyes korbácsolásnál nyűszítettem egyet és ezzel a sírásom is felerősödött. 
Sokáig gondolkodtam ezen és végre rájöttem, a szívem dobogása fáj ennyire. 
Hát már ennyire szánalmas lennék? Hogy a saját létezésem fizikai fájdalmat okoz nekem és alig bírom elviselni a létezésem? 
Valami meleg kezdte el bökdösni az oldalam.
Odapillantottam és a könnyfüggönyömön keresztül láttam Seth bánatos arcát.
~ Azt hiszem mennem kéne... ~ mondtam és már fel is álltam. 
Bár szerettem volna még egy kicsi önsanyargatást tartani, de inkább úgy, hogy mások nem érzik. 
Csendes bánattal futottam végig a már nem létező határon, miközben felvettem a ruháimat. 
Jobb lenne emberikülsőben beszélnem vele - gondoltam. 
Követtem az illatát.
Ott volt ahol először beszéltem vele igazán kettesben.
A pataknál, ahol elmondtam, hogy belévésődtem.
- Hát végre itt vagy - mondta, de az arcán csak szomorúságot láttam és fájdalamt.
Csak némán néztem rá, és a könnyeim némán folyni kezdtek. Végig az arcomon, iszonyatosan lassan. Nem volt erőm letörölni őket. Nem is akartam őket. Emlékezzek rá az utolsó percekig, hogy mennyit szenvedtem és ez, ez talán egy fél fokkal elviselhetőbbé teszi majd az életemet.
- Valami baj van? - kérdezte és elgyötörtebbé vált az arca.
Én nem tudtam válaszolni. Túl gyenge voltam. Szánalmasan gyönge. Nem volt erőm létezni. Igen, létezni. Ez már nem élet! Másokat emelek fel a porból aztán dobok vissza a magas hegyekből egy gyönyörű szárnyalás után... 
Levegőt sem vettem. Dühös voltam magamra és inkább haltam volna meg, minthogy egykori szerelmemnek ujjabb sebet ejtsek már nem dobogó szívén. 
Azon a szíven, ami szeretett engem, mindennél jobban. Ami képes lett volna meghalni értem. És én arra készültem, hogy egy vaskalapáccsal apró kis darabkákra törjem. Nem törjem... Nem, az nem elég drasztikus... Inkább zúzzam. Igen! Zúzzam! Edward szívét éppen darabokra akartam zúzni. 
Gyönge voltam még a létezéshez is. Levegőt sem tudtam venni a torkomban lévő fájdalomtól. 
Te jó ég, mennyi idő telt is el a kérdése feltevése óta. 
Újra felnéztem a szemeibe, és alig láttam a könnyeimen keresztül. 
Amikor megpróbáltam megszólalni csak egy sikoly jött ki torkomon, semmi több. 
Edward csak közelebb jött hozzám és átölelt. A fejemet a mellkasára tettem, és úgy ringatott. 
Ezt a kedves és aranyos embert fogom tönkre tenni perceken belül és ő még csak nem is sejti - gondoltam folyamatosan. 
Ingjét pillanatokon belül szétáztattam könnyeimmel, de ő nem zavartatta magát. Továbbra is csak ringatott, ameddig elfogadhatóvá nem vált az állapotom. 
- Edward - szólaltam meg mély, elgyötört és bánatos hangon. 
- Nem muszály megszólalnod - ajánlotta fel. 
- De ezt el kell mondanom - mondtam és határozottságom megingott egy röpke pillanatra, amikor Edward szemében megcsillant a szerelem árva szikrája. 
Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz, ha nem utál meg. Az rémes lenne. El költöznék Forksból, hátrahagyva családomat, csak neki jobb leygen. 
Nem hittem volna, hogy ilyen erősen megmarad a kötelék köztem és Edward között. De abban biztos voltam, hogy ezeket az őrültségeket nem a szánalom miatt csinálnám. 
Ha Edward megutálna, - az is rosszul esne, igaz - de elviselném, mert joggal tenné. Joggal utálná azt, aki tönkretette. 
- Akkor mit szeretnél mondani? - kérdezte és láttam rajta, hogy látja rajtam, hogy mekkora kínjaim vannak és segíteni szeretne. Ez még nehezebbé tette az egészet. 
Az elvesztés fájdalmát is. 
- Edward... én... - mondtam, de nem találtam a szavakat. 
Edward nem szólt közbe, úriember módjára és csak felvonta szemöldökét, így nézett le rám. 
- Még mielőtt elmondanám, igérj meg egyetlen egy valamit, kérlek! - mondtam. 
Ez az egy dolog tűnt akkor normálisnka és nem hittem volna, hogy jól tettem, hogy megkértem rá. 
- Mit? Bármit megteszek, csk enyhítsek fájdalamdon szerelmem - felelte azonnal. 
Ó, tényleg ilyen kegyetlenek az emberek? Képesek így tönkre tenni más érzéseit, mint én most Edwardét? 
- Mi után elmondtam neked mindent, élni fogsz még - feletem és már bele gondolni is fájdalams volt, hogy Edward nem létezik. Abba még jobban, hogy miattam. 
- De drágám, én már nem élek - mondta és mosolyogott, de szemei nem voltak boldogok. Csak azért mosolygott, mert azt remélhette, hogy ettől nekem jobb lesz, de nem, nekem csak rosszabb lett. 
Talán soha többé nem látom tiszta szívből mosolyogni - gondoltam és a szívem is kihagyott egy pillanatra.
- De élsz és ezzel ennek a témának vége! - mondtam határozottan - Menjünk az erdő széléhez, kérlek! Addig is lesz időnk... - motyogtam, de ő felkapott és pár pillanat alatt ott voltunk.
Gondolom átrájtott rajtam és tudta, hogy nem volna elég erőm a járáshoz. 
Óvatosan tett le a földre, mintha egy kis repedezett porcelán baba lennék, aki bármikor széteshet.
- Akkor mit szeretnél mondani? - mintha egy elgyötört lélek rémült irtózása szólt volna belőle, valamivel szemben, aminek nem mer a szemébe nézni, és mégis kényszerítik rá. Ezt nem értette. Nem fél a sebesüléstől, nem fél a haláltól. Mitől fél tehát. * 
- Még nem igérted meg - mondtam.
- Megigérem. 
- Én szerettelek teljes szívemből... Sőt, most is szeretlek teljes szívemből, de nem úgy, mint tegnap vagy azelőtt. Utálom mgam. Utálom az egész létet, mindent! - sikítozni kezdtem majd rázkódni, mert megpróbáltam elfojtani a zokogásom. 
Mondanom sem kell, sikertelenül. 
- Te már nem vagy szerelmes belém - mondta Edward és ez bár kijelentő mondta volt én mégis lesütött kisírt szemekkel bólintottam. És csak így utólag belegondolva, mintha a "belém" szót jobban kihangsúlyozta volna.
- Bevésődtem Andrewaba - magyaráztam és könnyeim újra szabad utat engedtek maguknak. 
- Értem - felete Edward és amikor ránéztem láttam, hogy érzelemmentessé válik az arca, és hogy egész testében megfeszül. 
- Utálsz, ugye? - kérdeztem és újra felerősödött az egyébként sem gyenge és halk sírásom. 
- Hogyan utálhatnálak téged? Te olyan jó vagy, olyan erős és szép. Nemcsak az arcocskád, drágám, de így, amint vagy, a tested, a lelked és a gondolataid!... * 
Zokogva estem a földre. Edward ijedten kapott értem, sikeresen. 
Belenéztem a szemeibe, amik egy pillanatra fájdalmat, hatalmas fájdalmat tükrözött, majd újra az érzelemmentes tekintetben veszhettem el. 
- Jól vagy? - kérdezte aggódva. 
- Amennyira csak lehetek ilyenkor. Csak ilyen szépet még senki sem mondott nekem és nem is fog! - mondtam és humor nélkül, zokogva felnevettem. 
Edward arca fájdalamsan megrándult. 
- Én azt szeretném hinni, hogy jobban ismerlek, mint mások és látom azt a sok szépet, ami olyan mélyen el van temetve, hogy az emberek mert sietnek és felszínesek, nem veszik észre. * 
Zokogásom csak felerősödni bírt. 
Lehajtottam fejem és Edward vállán sírtam tovább. Ekkor vettem észre a gyűrűt. A fehérarany, drágaköves, pillangós gyűrűt. 
Edward észrevette, hogy ledermedtem és követte tekintetemet, majd sóhajtott és lehúzta az ujjamról a gyűrűt és eldobta. 
Kérdőn néztem rá, majd végre megszólalt. 
- Alice megkeresi és elteszi emlékbe - magyarázta. 
Némán bólintottam és leszálltam Edward hideg és kemény öléből. 
- Élj túl, kérlek! - suttogtam neki utoljára és elmentem. 
Mintha egy szél elfújta volna felém a 'szeretlek' szót, de mire hátrafordultam Edward sehol sem volt. 
Nem tudom, hogy hogy, de hazáig kibírtam mindenféle roham nélkül, majd olyan erősen győzedelmeskedett felettem a letargia és a depreszzió, hogy nem kaptam levegőt a sírástól és ki kellett hívni Carlislet, hogy adjon be nekem nyugtatót. 
Ő meg egész végig sajnálattal nézett rám, amit nem bírtam sokáig és ordítani kezdtem. Keserűen kiabálni és sikongatni. 
Carlisle megvárta míg el nem alszok és ő volt velem a szobában egész végig. Dorothy nem bírta sokáig nézni a kínlódásom. 
- Mutasd meg neki! Mutasd meg neki a kínomat, hogy nekem is fáj az elvesztés fájdalma. Hátha már megutált és így jobb lesz neki! Istenem csak neki legyen jobb! - kiabáltam, majd elnyomott lassan az álom. 

* mindegyik Margaret Mitchell: Elfújta a szél idézet... 

Juhász Gyula egyik verséből

Úgy néz reád, mint a szótlan fájdalom
És vánszorog a ragyogó napon.

Szeméből csöndes panasz sír feléd,
Keresi részvéted tekintetét.

Tebenned bízik, úrban a hívő,
És kínjait eléd teríti ő.

A mindenség poklában didereg,
Oly nyomorult, akár az emberek.

A megváltó halált nem ismeri,
Nem tudja, hogy az enyhet ad neki.

Csak nyöszörög, sírása könnytelen
S az égre szűköl árván, csöndesen.

Testvéred ő is és osztályosod,
A nap alatt egy a ti sorsotok,

Szenved, pedig nincs semmi vétke sem,
Ártatlan ő, szegény és védtelen.

 THE END!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés