Ahogy haza értem, ebédeltünk, mert még csak dél volt, majd felbakktattam, de nem a saját szobámba, hanem Rosalie szobája felé vettem az irányt. Húgom, a tükör előtt ült, és fésülgette a haját, miközben halkan dúdolt valamit. Jellemző. Kopogtam egyet az ajtófélfába, mire a lány végre megtisztelt a figyelmével.

- Igen? - fordult felém nem túl lelkesen. Morcos volt, mert neki "dolga" volt, én meg ugye megzavartam, ezért nem fordult felém mikor beléptem a helyiségbe, pedig pontosan tudta hogy ott vagyok. Tizennyolc évet töltöttünk együtt, annyit már csak tudunk, hogy mikor tartózkodik a másik is a szobánkban.

- Szükségem lenne egy tanácsra. - Kezdtem el járkálni, és a kezembe vettem egy képet, amit nagyban elkezdtem tanulmányozni.

- Tőlem? Mióta van neked szükséged tanácsra, tőlem? - kerekedtek ki a szemei.

- Khm... Párkapcsolatban - köszörultem meg a torkom. Elég kínosan éreztem magam.

- Már értem. Látod hova jutottál, ha nem voltal képes egy hosszabb kapcsolatra. Úgy talán, most nem lenne egy rekordod, hogy te fektetted le a legtöbb lányt egy hét alatt, az összes többi haverod közül. - Örültem, hogy ez köztünk nem egy tabu téma, vagyis nyugodtan beszélhettem vele ilyesmikről, anélkül hogy anyáék megtudnák.

- Szóval, az van, hogy Alice nem akar lefeküdni velem - mondtam, mire ő egy másodpercig meglepetten pislogott rám, majd kitört belőle a nevetés.

- Ez...Ez a te nagy problémád? Ennyi... eszed sincs? Igazán tudhatnád rólunk, nőkről, hogy nem... ugrunk fejest... a hideg vízbe. Adj neki... egy kis időt - alig tudott beszélni a nevetéstől, majd, mikor kicsit megnyugodott, ujra megszólaltam.

- Nem az hogy nem akar. Mindketten akarjuk, csak nem szabad.

- Így már más, bár, ha belegondolok, ez is teljesen érthető.

- Hogy lenne érthető? Mert én nem értem. Lállt ott velem civakodni, és próbálta a fejembe vésni, hogy akár meg is halhatnék, ha kísértésbe esne, megis ölhetne, a vérem csábítása miatt, vagy a hatalmas ereje miatt. A falat is beverte hogy megértsem, és mondtam neki, hogy nem érdekel az én életem, mert úgy halnék meg, hogy tudom, ő boldog, de hát beszéltem... - a végét már hang nélkül mondtam, ugyanis Rosalie befogta a számat.

- Hé, Jazz, nyugi. - Igaza van, le kellene nyugodjak, hiszen már a puszta gondolat is felidegesített, mikor visszaemlékeztem a Cullen házban történtekre.

- Szóval, ha jól értem, Alice azt állítja, hogy túl veszélyes, igaz? - bólintottam, tehát folytatta. - És te valahogy ráakarod venni, hogy tegyen le erről a gondolatról.

- Vagy legalább engedjen a csábításnak egy kicsit, ahogy a múlt éjjel is csinálta.

- A múlt éjjel majdnem lefeküdtetek?

- Csak majdnem. Már az ágyban voltunk, mikor... - de húgom közbevágott.

- Jól van, értem. Szerintem ne kapkod el, inkább csak lassan, nagyon lassan adj neki jeleket, de ne feszegesd a határokat, hagyd, hogy szokja meg a közelséged, s mikor úgy érzed, készen álltok, engedj te is a csábításnak, de nehogy azonnal leteperd, fogd vissza magad. Ő sem fogja a végtelenségig bírni, főleg, ha beveted azt a cuki hangod, és a fülébe suttogol, végigsimítol az oldalán, az öledbe ülteted, és, a többit meg tudod. De ne félj, ellenálhatatlanabb vagy, mint azt hagyod hogy lássák az emberek... - vállt lágyá a hangja, miközben végigsimitott a mellkasomon, mire én furcsan néztem rá.

- Ööö, Rosalie... - fogtam meg a kezét. Ennek meg mi a baja?

- Jól van na, nem csináltam semmit, csak mondom, ha elkezded simogatni, meg csókolgatni, de a száját mélységesen kerülöd, az őrületbe fogod kergetni, az meg csak tesz rá egy lapáttal, ha nem hagyod hogy csináljon semmit - ült vissza a tükör elé.

- Oke. Kö... Kösz... Köszö... Köszönöm - nyögtem ki ezt a roppantul nehéz szót. Igen, nem sűrűn szoktam megköszönni neki valamit. Húgom felém sem nézett, ezért lementem, mert már éreztem a sült hús finom illatát, ami bejárta az egész házat, és csak akkor vettem észre, hogy már besötétedett. Hűha, jól elhúzódott a mi kis beszélgetésünk.

Vacsoráztam, majd felmentem a szobámba, de nem vettem pizsamát, ruhástól bevágódtam az ágyba, nem akartam aludni, csak elképzeltem hogy, vajon befog-e válni húgom tanácsa?

Egy-két percig volt időm gondolkodni, mert akkor, Alice ugrott be az ablakon, és halk puffanással ért földet az agyam előtt. Hm, vajon milyen érzés lehet repülni a levegőben, utána meg landolni a padlómon, amelyik mindjárt beszakad, és anyaék elé esik, a konyhában lévő asztalra? Ó, Alice most jött a szobámba, én meg itt fantáziálok a repülésről. Milyen hülye vagyok.

- Jasper, én... Sajnálom. Nem kellet volna olyasmiket mondjak - hajtotta le a fejét Szerelmem, de az érzései nem mutatták hogy elkezdte volna az önmarcangolást, aminek határozottan örültem.

- Valószínüleg egyikőnk sem kellet volna olyasmiket mondjon. Figyelj, én megértem, ha nem akarod, hogy mi ketten... - adtam a jófiut, és elég hihető volt, amin megsem lepődtem, hiszen mindig is erősségem volt a hazudozás. Kivéve Rosalie-val szemben. Ő mindig egy lépéssel előttem volt, már az óvodában is. És szegény Alice nem is tudta mire készülök. Kész kínzás lesz neki a velem töltött idő, persze, jó értelemben, de most én fogok uralkodni magamon, és azt fogom csinálni, amit húgom mondott. Kizárt, hogy ne váljon be.

- Nem, nem arról van szó, csak, ahogy már mondtam, veszélyes.

- Szóval, te engem féltesz.

- Igen, túlságosan is sokat jelentesz nekem, hogy csak úgy veszélybe sodorjam az életed.

- Ezt örömmel hallom. Akkor, most már megértjük egymást, ugye?

- Megértjük egymást, ha nem feszegeted a határokat.

- Jófiú leszek - mosolyogtam rá ártatlanul, mint egy kisgyerek. Szánalmas vagyok. - Tudod, nem csak neked van egy titkod.

- Na halljam, mit nem mondtál el eddig? 

- Én is nemrég tudtam meg. Az anyám félvér volt, ami azt jelenti, hogy bennem is vannak vámpír gének.

- Hű. Ez... érdekes.

- Az, de nekem tetszik.

- Igen?

- Tetszik, mert így könnyebben lehet felszedni a csajokat - kacsintottam rá szemérmetlenül.

- És ezt nálam is kifogod használni?

- Nem, megmondtam hogy jófiú leszek. - "Gratulálok Jasper, tudsz te hazudni, azonban nem kellene ennyire használni ezt a tehetséged"- mondta nekem a jó felem, ám akkorra már eluralkodott rajtam a rossz felem, ami arra késztetett, hogy vessem be minél előbb a tervemet. Azért még nem akartam lépni, megvártam amig Alice elmozdul az ágyam elől. Hirtelen ötlettől vezérelve, leült mellém, és megfogta a kezem, de nekem ez kényelmetlen volt, ezért az ölembe húztam, és végig simítottam a karján. Neki valami nem tetszett, gondolom, mert eldőlt az ágyon, ám arra nem számított, hogy engem is magával húz, így hát fölötte kötöttem ki, amitől egy nagyon jó ötlet jutott eszembe. Ahogy Rosalie is mondta, egyik kezemmel simogattam az oldalát, és egyre közelebb hajoltam az arcához, ajkaim súrolták a száját, mikor megálltam.

- És mit csináltál, miután én elmentem? - suttogtam az ajkába, amitől légzése rendszertelenné vált, és tudtam, ha még dobogna a szíve, a pulzusa már az egekben lenne, mert én sem voltam vele másképpen, a szívem majd kiugrott a mellkasomból, de nem foglalkoztam vele. Elég volt a szemébe nézzek, láttam, hogy, közelségemtől, pillantására egy vékony, átlátszó fátyol szállt le. Igazán büszke voltam magamra, amiért ilyen reakciókat váltottam ki belőle.

- Igazából semmit - préselte ki magából a szavakat nagy nehezen, majd éreztem, hogy már nem tudd uralkodni magán...