– Biztos, hogy ne segítsek? – kérdezte Félix, mikor Bella megpróbálta lemosni Emmett terepjárójának tetejéről a ráragadt sarat.
Pár másodpercig beharapta alsó ajkát a lány, homlokát összeráncolta, miközben a kezében levő rongyból szüntelenül csöpögött a víz. Félénken rápillantott Félixre, aki mókásan szemlélte tanakodását, zsebre dugva kezeit.
– Talán… lehet, hogy elkélne egy kis segítség. Nem szeretném, ha Emmett leharapná a fejem.
Félix mosolyogva állt mellé.
– Miért is tenne ilyet? Csakis hálás lehet, hogy önként, magadtól lekaparod a dzsipjére száradt trutyit. Én biztos nem tennék ilyet, bármennyire is kedvelem. Vannak határok – nevetett fel.
Bella is elmosolyodott, miközben a férfi kezébe nyomta a másik, még száraz rongyot.
– Igen, de hálás vagyok neki, és meg akarom őt lepni ezzel. Pont kapóra jött, hogy tegnap elment hemperegni vele a sártengerben.
– Ezt már hallottam. Mondj valami újat! – kezdett bele a tető suvickolásába.
– Hogy érted? – nézett rá Bella értetlenül.
– Mondtad, hogy hálás vagy neki. Rendben. Na, de miért is?
Bella lesütötte szemeit. Nem szívesen árulta volna el pont neki ennek az okát, főleg, hogy többnyire köze van hozzá. Csendben mosta a szélvédőre ragadt sarat, másik kezével kipiszkálva a kisebb ágakat, faleveleket a szélvédő és a motorháztető között levő apró, vékony sávból.
– Bella! – hallotta nevét.
– Hmm? – kérdezett vissza révedezve.
– Mindegy, hagyjuk – sóhajtott fel reménytelenül Félix.
Bella bólintott. Tudta, hogy mennyire megbántotta most őt, mégsem érezte, hogy mindenről be kellene számolnia neki.
Csendben súrolták Emmett dzsipjét a következő fél órában, mivel emberi tempóban dolgoztak. Ezt a megnyugtató csöndet végül Bella sóhaja törte meg. Félix kíváncsian rápillantott. Bella jobb vállával a garázs ajtajához dőlt. Mellkasa előtt összefonta karjait, bal kezében tartva a rongyot. Szemei a fák mögötti távolt fürkészték. Pillantásában mérhetetlen mennyiségű szomorúság mutatkozott, amit még sosem látott. Félénken lépett mögé, megérintve vállait. Amint kezeit rátette annak vállaira, Bella hátranézett rá, majd ismét visszafordult előző pozíciójába.
– Ugye, milyen szép? – kérdezte különös hangnemben.
– Igen… de még mennyire, hogy az! – válaszolta megbabonázottan.
– Nagyon sok emlékem kapcsolódik hozzá. Jó és rossz egyaránt.
Félix zavartan követte pillantását. A Cullen ház menti erdőben a Nap éppen leágazóban volt, csodás narancssárgás színnel töltve be a teret. Alkonyat volt.
– Miféle emlékek? – kérdezte halkan.
– Legfőképp emberi. Tudod, mikor még ember voltam, Edwarddal nagyon sok időt töltöttem… többek között alkonyatkor. Ő is rajong ezért a napszakért. Igazából a legelső, úgymond randinkon, ő mutatta meg ennek a szépségét – Bella rajongással pásztázta tovább a természetet, mikor is hirtelen előrelépett egyet – Ó, de miért is fecsegek itt össze-vissza… biztos untatlak – fordult Félix felé, bocsánatkérő mosollyal.
– Nem egyáltalán. Folytasd nyugodtan. Nincs ellenemre – mosolygott rá.
Bella őszinte mosolyt villantott rá.
– Tudod, olyan furcsa vagy te nekem.
– Furcsa? Én? Miért?
– Egyszer az az érzésem, mintha nem is akarnál hozzám szólni se, sőt, senkihez sem. Ilyenkor el is tűnsz pár órára. Aztán mikor visszatérsz vagy olyan a kedved, hogy nagyon boldog és elégedett vagy, vagy pedig bizonygatod, hogy minden érdekel. Furcsa.
Félix nem válaszolt rögtön. Egy hosszú pillanatig csak Bella arany színű szemeiben gyönyörködött, végül réveteg hangon beszélni kezdett.
– Néha mindenkinek jól esik a magány. Akkor lehet a legjobban magunkba szállni. Ez pedig nem csak azt jelenti, hogy valaki bezárkózik a szobájába. Tömegben is érezheti magát az ember magányosnak, és ez a legfájdalmasabb érzés. Tudod, régen azt gondoltam, hogy az a legrosszabb, ami történhet velem, hogy egyedül maradok. De ez nem igaz. Az a legrosszabb, ha olyanokkal vagyok körülvéve, akik közt magányosnak érzem magamat.
Félix szemeiben különös fény lobogott. Bella sose látta ezelőtt ennyire sebezhetőnek, mint most. Érezte, hogy a férfi életének kevésbé vidám részére céloz. Azonban ezek a szavak az ő emberi emlékeit is felidézte.
– Tudom, mire gondolsz – lehelte.
Lehajtotta fejét, szemeit lehunyta. Kezei ökölbe szorultak, porrá morzsolva a rongyot.
Félix ránézett. A lány arcán különböző érzelmek uralkodtak. Nem tudta, mitévő legyen. Közelebb lépett hozzá, és lassan két keze közé fogta arcát. Azt az arcot, amit már oly’ régen szeretne megsimítani, most tenyerében tarthatta. Babonázva figyelte őt, emlékezetébe vésve a legkisebb rezdüléseket is, amik arcán játszottak. Hüvelykujjai önálló életre keltek, vízszintes mozgásban simogatva Bella két orcáját, továbbra sem véve le tekintetét a lány szorosan összezárt szemeiről.
Különös, szokatlan zajra lett figyelmes. Keserves zokogásnak beillő, szívszorító hangot hallott egyre közelebbről. Mintha az, aki kiadta volna magából ezt a förtelmes ricsajt, feléjük közeledne. Hirtelen ugrott be agyába a tény, hogy Bella a hang forrása. Egész testében remegett, ujjpercei teljesen kifehéredtek, ahogy körmeit mélyen belevájta tenyerébe.
– Bella? – kérdezte döbbent, kerekre tágult szemekkel Félix – Mi a baj? Miért sírsz?
A lány nem szólt semmit, helyette cselekedett. Magához húzta a férfit, majd nyakánál átkarolva saját vállába fúrta fejét.
Félix a döbbenettől pár pillanatig dermedten, vízszintesen előre nyújtott alkarokkal állt. Kigúvadt szemekkel hallgatta a lány heves, könnyek nélküli zokogását.
– J… jól… van – nyögte, sután átölelve derekát.
Mivel Félix még Emmettnél is magasabb volt egy öt centiméterrel, a maga százkilencvenöt centiméter nagyságával, így Bellának is jobban kellett ágaskodnia, hogy felérje a férfi nyakát.
– Hiányoznak… annyira rossz! – súgta két síróroham között.
Félix nem értett semmit. Szívesen megkérdezte volna, hogy kikre gondol a lány, mert látszólag nem Edwardékra. Azonban ő sose volt a vigasztalás mintaképe. Ledermedt. Most se tudott mit csinálni a hátba veregetéseken kívül. Még akkor sem, ha jelen esetben pont Belláról volt szó. Úgy döntött, az a legjobb dolog, amit tehet, ha megvárja, míg lenyugszik a lány annyira, hogy képes legyen egyedül elmondani mindent.

Fél óra múlva immár mindketten a garázs tövében ültek. Bella lehunyt szemekkel döntötte hátát a falnak, lábait felhúzta. Félix mellette ült, hol őt, hol pedig az erdőt fürkészve. Csend honolt körülöttük. Bella sem sírt már, így csak a fák sűrűjéből feltörekvő hangokat hallgatták.
– Szóval, elárulod, mitől fakadtál sírva? – szánta rá magát Félix a beszélgetés kezdeményezésére.
Bella kinyitotta lágy karamella színű szemeit.
– Bocsánatot kérek érte. Nem szokásom kiborulni. Csak… amiket mondtál… felkavartak a szavaid, mert többször éreztem ezt eddigi életem során, mint hinnéd.
– Emberként?
– Miből veszed ezt? Vagy miért olyan fontos?
– Egyáltalán nem fontos. Csak úgy gondolom, elég egyértelmű, hiszen vámpírként még elég fiatal vagy ehhez, szóval mindenképp emberi emlékekről beszélünk.
– A kor az csak egy szám. Egy nap is lehet életünk legmeghatározóbb napja. Rossz… jó. Keskeny a határ némely szempontokból. Minden úgy alakul, ahogy te alakítod.
– Van benne igazság.
– Ez maga az igazság – nézett határozottan Félixre Bella.
– Oké. Szóval, tételezzük fel, hogy emberként rosszul döntöttél egy napon.
Bella felsóhajtott.
– Sose szerettem azt a gimnáziumot, ahova Phoenix-ben jártam. Nem általános problémák miatt, minthogy sokat kellett tanulni vagy nagyok voltak az elvárások. Nem. Én a társaság miatt gyűlöltem odajárni. Volt egy lány… Marie. Vele még az általános iskolában barátkoztam össze. Legjobb barátnők voltunk évekig. Őt még az sem zavarta, hogy olyan szerencsétlen kétbalkezes voltam. A többiek persze csúfolódtak rajtam, kinevettek, de rá mindig számíthattam. Miatta jelentkeztem abba a gimnáziumba is. Mindkettőnket felvettek, ráadásul egy osztályba. Szerencsésnek mondtuk magunkat, hiszen több osztálytársunk is próbált bekerülni ugyanebbe a gimnáziumba, nekik mégsem sikerült.
Tudod, Renée, az édesanyám elvált apámtól, Charlie-tól, és akkoriban már pár éve Phil felesége volt, aki a nevelőapám lett. Phil baseball játékosként kereste a kenyerét, még akkor is, ha tipikus másodligás játékosnak felelt meg. Emiatt sokszor utaznia kellett a munkája miatt. Néha elkísérte őt Renée is, míg én ez időtájt Charlie-nál voltam. Azonban láttam Renée-n, hogy szomorú, amiért külön kell lennie Phil-től. A nyolcadikos ballagásomat követő nyáron én is velük tartottam. Az úti cél Spanyolország volt, ahol két hónapot töltöttünk. Mikor visszatértünk, már csak pár napom volt, mielőtt elkezdődött a gimnázium.
Marie-nek több barátja volt mindig is, de ezalatt a két hónap alatt rengeteg új emberrel megismerkedett. Ugyanis míg én távol voltam, ő arra használta a szabadidejét, hogy a leendő iskolánkból ismerkedett fiúkkal, lányokkal. Talán mondanom sem kell, hogy mikor engem is bemutatott nekik, ők nem igazán a várt hatást gyakorolták felém. Nem voltam számukra túl szimpatikus, nekik, akik a suli legmenőbb diákjainak mondták magukat. Meg is lepődtem Marie-n, mivel ő nem az ilyen típusú emberek barátságát kereste azelőtt. Ám nagyon sok mindenen szemet hunytam, így azon is, hogy Marie egy idő után már nem kereste annyira a társaságomat. Neki egyre többször volt kellemetlen velem mutatkoznia, velem, akit senki sem ismert, ellentétben saját magával, akit viszont mindenki. Későn észleltem a jeleket, amik vészjelzőként egyre élesebben villogtak a szemeim előtt.
Aztán elkezdődött a második év. Mivel Phil-t azon a nyáron Olaszországba kívánta a munkája, újból mentem velük én is. Marie pedig ismét egyedül maradt az új barátaival. Azt gondoltam naivan, hogy jót tesz a barátságunknak a távolság, hogy ez majd megerősít minket, hogy nekünk igenis keresni kell egymás társaságát, hiszen régóta ismerjük egymást. Ám Marie egész nyáron felém se nézett, nem keresett. Ha én írtam neki, ő nem írt vissza, ha telefonáltam, nem vette fel, vagy ha mégis, akkor is sürgős dologra hivatkozva gyorsan lerázott.
Mikor visszatértem a suliba, szembesültem azzal, amivel nagyon nem akartam: Marie gyökeres változáson ment végig kívülről-belülről egyaránt. Szemüvegét kontaktlencsére cserélte, barna haját szőkére festette, valamint a ruhatára is megtelt elég kihívó ruhákkal. Még több barátra tett szert. Lassan már az egész iskola az ő kegyeiért bomlott. Bennem néha volt egy kis féltékenység, főleg, mikor olyan fiúk koslattak utána, akik nekem tetszettek, de Marie csupán kihasználta őket. Ha ez még nem lett volna elég, olyanokat tett, amiket sose gondoltam volna róla: cikizni kezdett a bénaságom miatt, többször nyilvánosan leégetett, az orrom előtt smárolt azokkal a pasikkal, akik nekem tetszettek. De nem is ez az, ami annyira fájt, hanem, hogy mindig ő nevetett a leghangosabban…
Egy ideig tűrtem ismételten, de aztán sok lett. Nem láttam értelmét a beszélgetésnek kettőnk közt, így elmondtam anyának, hogy el akarok költözni Phoenix-ből, ám Phil és Renée is nemet mondott, mert Phil-t kötötte a szerződés. Így elhatároztam, hogy Forksba költözöm, Charlie-hoz. Anyám eleinte ellenezte, végül viszont engedett nekem.
Félix figyelmesen hallgatta végig a lányt, figyelve minden szavára. Tudta, hogy az emberek gyakran kegyetlenek, legfőképp egymással, de álmában sem gondolta volna, hogy a mellette ülő törékeny lánnyal is ugyanígy bánt a sors.
– Miért érzem úgy, hogy nem igazán ezért sírtál az előbb? – kérdezte halkan.
Bella fészkelődni kezdett. Nem gondolta volna, hogy ezután a történet után ez lesz a férfi első kérdése.
– Biztos rosszul érzed. Te se vagy tévedhetetlen.
– Engem nem tudsz átverni, bocsi. Hiába volt ez is elég megható, mégis látom, hogy…
– Jó, megfogtál – fújta ki dühösen a levegőt, átkulcsolva kezeivel felhúzott térdét – De csak, hogy tudd, ez is a része volt!
Félix elmosolyodott.
– Felrémlett előttem a szüleim emléke.
– Oh – világosodott meg a férfi. Hirtelen nagyon rossz érzés kerítette hatalmába. Bizonytalan volt azt illetően, mennyire kellett feszegetnie ezt.
– Ők már sajnos nem élnek. Se Renée, se Charlie, se Phil. Meghaltak pár hónappal az átváltozásom előtt.
– Nem gondoltam erre… én… Hogy történt?
– Renée-t és Phil-t baleset érte. Autóbaleset. Charlie-t pedig rendőri kötelességei közt lőtték meg, és már nem lehetett rajta segíteni…
– Lelőtték?
– Épp egy bűnözőt akartak elkapni…
– Sajnálom.
– A legrosszabb az egészben az, hogy pár hét eltéréssel történt a két eset. Charlie mindig szerette Renée-t, a válásuk ellenére is. Mikor megtudta, mi történt anyámmal, kikészült.
– Szörnyű lehetett.
– Kötődtem hozzájuk. Mindhármukhoz. Nagyon szerettem őket, és önzőségből költöztem el Phoenix-ből, ha úgy vesszük.
– Akkor biztos borzalmasan nehéz lehetett feldolgoznod.
Bella összeráncolta homlokát.
– Ha borzalmasan nehéznek veszed az öngyilkossági kísérletet, akkor igen, az volt.
Félix hátrahőkölt a lány őszinte szavaitól.
– Hogy micsoda?
– Igen. Edwardéknál voltam, mikor megtudtam, hogy Charlie-t is elvesztettem. Nem emlékszem pontosan az ezután történtekre, csak a mérhetetlen nagy fájdalomra, gyászra, kétségbeesésre. Meg akartam halni, nem volt reményem, hogy miért éljek tovább. Azt gondoltam, mindent megoldana, ha meghalnék. A konyhába rontottam, és magam felé emeltem a kést, mikor Edward berontott, kikapta a kezemből. Tulajdonképp Alice-nak köszönhetem azt, hogy nem haltam meg ott és akkor.
– Hú… az ilyenre mit lehet mondani?
Egy ideig csendben ültek. Bella nem akart megszólalni. Félix pedig túlzottan az előbb elmondottak hatása alatt állt.
– Te emlékszel a családodra?
– Nem – válaszolt Félix – Minden kiesett az idő elteltével. Nem foglalkoztam a múlttal, csak a jövővel, így mostanra semmi emlékem nem maradt.
– És nem zavar, hogy nem tudod, ki voltál?
– Néha eljátszom a gondolattal, hogy jó lenne tudni, tisztában lenni vele, persze. De nem tartom életbevágóan fontosnak, mivel az a múlt. Ez pedig a jelen. Csak a jövővel kell foglalkozni.
– Érdekesen gondolkozol, tudod.
– Már sokan mondták – eresztett meg egy nagy mosolyt – Egyébiránt én mindig is Arót tekintettem igazi apámnak. Ő változtatott át, ő tanított meg mindenre, aminek most a birtokában tudhatom magam.
– Ő változtatott át?
– Igen. Nem kell ezen így meglepődni, Bella! – nevetett fel.
– Hát… azért talán egy kicsit mégis.
Félix fejcsóválva vigyorgott.
– Ti mind úgy látjátok őt, mint valami vérszomjas, hataloméhes, semmit és senkit sem kímélő vámpírt.
– Miért, nem így van?
– Egyáltalán nem! Én többször képes voltam fesztelenül társalogni vele, minden fajta kötöttség nélkül. Rendkívül jó a humorérzéke, igazán művelt, kiváló beszélgetőpartner. Leginkább így tudnám leírni neked.
– Valóban máshogy fogalmaztad meg – bólintott Bella.
– Le merem fogadni, hogy Carlisle is hasonlót mondana róla, ha megkérdeznéd. Aro nem gonosz.
Bella szórakozottan bólintott, ruháját babrálva.
A csendes éjszakát egy vadul csipogó hang szakította félbe. A hirtelen zajra mindketten összerezzentek. Az ismerős hangra viszont Bella arcára széles mosoly kúszott.
– Elnézést – mosolygott, eltűnve a nappaliban.
Odalépett ahhoz az aprócska szekrényhez, amiben az ezüst mobiltelefonokat tartották. Kinyitotta a jobb szárnyú ajtót, kezével könnyen kiemelte a még mindig csipogó, berregő apró telefont, és óvatosan a füléhez emelte, megnyomva a „Hívás fogadása” opciót.
– Igen? – kérdezte könnyed hangnemben.
– Bella? Te vagy az?
– Igen, én.
– Edward vagyok. Jól vagy? Minden rendben?
– Persze, Edward, semmi bajom. Miért? Nálatok talán valami baj van? – vonta össze szemöldökét, arcáról lehervadt a mosoly.
A túloldalt Edward megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Nincs semmi gond, ne aggódj, kérlek. Csupán Emmett… Amióta Rosalie-val újra jóban vannak, éjjel-nappal beszélnek telefonon. Tőle tudom, hogy Rose valami plázában vásárolgat éppen.
– Igen, Alice-szal és Esmével együtt mentek el valamiféle kihagyhatatlan alkalom miatt. Ha jól emlékszem, valami új pláza nyílt meg.
– Pontosan.
– De ezzel mi a gond? Hiszen tudod, hogy…
– Bella engem nem izgatnak annyira ők, mint te! Róluk tudom, hogy képesek vigyázni magukra és egymásra!
Edward oldaláról a mobil recsegni kezdett.
– Edward?
Kisebb püfölések, csörgések szakították félbe beszélgetésüket. Bella tisztán hallotta kivenni Emmett mondatát, miszerint Edward előző mondata, mennyire kétértelmű volt.
– Itt vagyok. Bocsánat, de a testvéreim nem képesek felnőni.
– Edward, kérlek, mondd azt, hogy nem amiatt hívtál, hogy meggyőződj Félix nem ártott-e nekem!
– Ki kell, hogy ábrándítsalak.
– Edward, te…
– Tudom, ne folytasd! Tudom, minek tartasz, de nem így van! Értsd meg kérlek, hogy nekem nem sikerült akkora bizalmat kiépítenem Félix felé, mint neked. Csak meg akartam győződni. Máskülönben a hátralévő időben is végig ezen járt volna az agyam, és nem tudtam volna a vadászat felemelő érzéseire koncentrálni, ahogy mondtad korábban…
– Gúnyt űzöl belőlem?
– Dehogyis, édesem!
Bella sóhajtott.
– Ugye, tudod, hogy ezt már nem úszod meg ennyivel, ha hazajössz?
– Már alig várom – Bella tisztán kihallotta Edward pajkos mosolyát.
– Edward, ez most komoly! Ne vicceld el!
– Szóval vegyem fenyegetésnek?
– Megtisztelnél.
Edward sóhajtott.
– Tudom, hogy kibírhatatlan vagyok ilyenkor. Bocsánatod kérem.
– Csupán megint előbb cselekedtél. Jaspernek igaza van. A féltékenységed bámulatosan nagy méreteket ölt. Nincs miért aggódnod, Edward. Én téged szeretlek.
– Én pedig téged.
– Csak?
– Csak ez most más, mint annál a Newton-kölyöknél.
– Nem értem, miben lehet más. Félix csak egy barát számomra. Nem több. Te vagy az, akire szükségem van. Aki kell nekem.
– Örülök, hogy továbbra is ezt mondod. Alice megemlítette, hogy a látomásában te sírtál.
Bella kínos csendbe burkolózott. Edward igazán jól forgatja a szavakat.
– Édes?
– Honnan tudod? Egyébként így volt – suttogta.
– Miért sírtál, kedvesem? Mégis történt valami? Ha igen, én esküszöm, nem állok jót magamért.
– Edward… kérlek – nyöszörögte.
Bella érezte, hogy megremeg a térde. Vámpírgyorsasággal felment a szobába, belevetve magát az ágyba.
– Tudod, beszélgettünk Félixszel és szóba került a magány. Nekem pedig…
– Eszedbe jutottak a szüleid – keményedett meg Edward hangja. Nyoma sem volt a pajkosságnak.
– De jól vagyok! Kisírtam magam, és beszéltünk róla Félixszel, ami jót tett!
– Gondolom – válaszolt Edward szomorúan.
Egy hosszú pillanatig egyikük se szólalt meg. Hallgatták egymás lélegzetvételét a telefonban, ami mindkettejük számára nyugtató hatással volt, még így is.
– Hiányzol – súgta halkan Bella; hangja szomorúan csengett.
– Te is nekem, édesem, te is nekem! De már csak pár óra választ el minket. Délelőtt indulunk haza, így este már láthatlak.
– Már várom – válaszolt Bella boldogan.
– Most mennem kell. Szeretlek.
– Vigyázzatok magatokra! Szeretlek!
– Te is vigyázz magadra, kérlek…
Bella már csak a sípoló hangot hallotta, ami jelezte neki a beszélgetés végét. Letette az éjjeli szekrényre a telefont, majd azzal töltötte az este további részét, hogy Edward párnáját ölelgette, lehunyt szemmel szívva magába annak illatát.

A nap első sugaraira Bella nyújtózkodni kezdett, mintha csak az egész estét átaludta volna. Jólesett neki a semmittevés, a nyugalom, az a csönd, ami körbeölelte őt. Egyedül Félix tipikus járását, mozdulatait hallotta lentről felszűrődni, valamint az erdő zajai törték meg a varázsát az egésznek.
Szokásos mozdulatokkal sétált be a gardróbjába, ruhákat keresve magának aznapra. A baj csak az volt, hogy szinte teljesen elveszett saját ruháinak tengerében, melyek legtöbbjének még létezéséről sem tudott. Így ez egy kissé megnehezítette mindennapjait.
Aznap szeretett volna jobban ügyelni az öltözködésére, tekintve, hogy ma térnek vissza Edwardék. Már lassan két napja, hogy nem látta őket. Igaz, ez csupán negyvennyolc órát takar, ő mégis egy egész évszázadnak érezte legbelül. Emiatt több időt is töltött nézelődéssel, keresgéléssel. Közben már a nadrágját és felsőjét levette magáról, hogy fehérneműt cseréljen, így egy szál bugyiban és melltartóban - rá egyáltalán nem jellemző módon – kutatott megfelelő szett után. Félig hangosan dúdolta altatóját, amit még Edward írt neki, megismerkedésük alkalmából. Szerette Edward zongorajátékát, így magában el is döntötte, hogy megkéri szerelmét, játsszon egy kicsit a hangszeren, ha hazajön.
Majd’ tíz perc keresgélés után végül egy szürke farmer mellett döntött, ami szoros szabásával tökéletesen követte lábainak tökéletes vonalát. Bella elégedett mosollyal arcán fordult meg, hogy tovább kutakodjon a fölsők közt, mikor nem várt társaságra bukkant a háta mögött két méterrel. Arcáról a mosoly azonnal lehervadt, önfeledt dudorászását riadt pillantások váltották fel.
Félix esetlenül toporgott a gardrób ajtajánál, körbenézve a hatalmas helységben, ami akár egy átlagos házban nappalinak is megfelelt volna méretét tekintve. Ám a Cullen ház koránt sem volt átlagos.
Bella ijedten sikkantott fel, kezeivel takargatva melltartóba bujtatott melleit. Hátrált pár lépést, így háta a falnak ütközött.
– Mit keresel itt? – kérdezte ziláltan.
Félix maga elé emelte két kezét.
– Ne gondolj semmi rosszra, és ne légy így megijedve! Nem gondoltam, hogy öltözködsz.
– Mit keresel itt? – kérdezte Bella újra.
– Csak gondoltam, megnézem, hogy vagy. Tegnap olyan szélsebesen távoztál, aztán egész éjjel itt voltál fent. Nem akartam zavarni, de unatkoztam is, így befejeztem Emmett kocsijának a letakarítását. Hogy azon mennyi dzsúva volt! El se hinnéd!
Félix vágott egy fájdalmas grimaszt, mintha éppen a tulajdon kivégzését mesélte volna el részletekbe bocsátkozva.
Bella halkan megköszörülte torkát, mire Félix rákapta tekintetét. Lopva nézte végig Bellát, meg-megállapodva egyes helyeken.
– Hálás vagyok neked, Félix, hogy befejezted. És hidd el, szívem szerint most megölelnélek ezért, csak… valamiért úgy érzem, nem vagyok teljesen felöltözve. Szóval, ha nem veszed zokon, esetleg befejezném az öltözködést.
Félix nem mozdult.
– Khm… egyedül – tette hozzá Bella, enyhe mosollyal ajkain.
A férfi, mintha csak villámcsapás érte volna, biccentett egyet, azzal magára hagyta a barna hajú lányt, aki megkönnyebbült sóhaj kíséretében engedte le kezeit maga mellé.
– Lent leszek! – szólt még vissza Félix, becsukva maga mögött Bella és Edward közös szobájának ajtaját.
A lány erre már nem válaszolt semmit, helyette ismételten beletemetkezett a ruhák ezreibe, kiválasztva magának egy ízléses felsőt.

Fél óra elteltével Bella csatlakozott a nappaliban Tv-t néző Félixhez, aki unalmasan kapcsolgatta a több, mint száz csatornát vámpír sebességgel.
– Mi jót néznél? – kérdezte kedvesen Bella, helyet foglalva a fiú mellett.
Félix rásandított.
– Látom, sikerült felöltöznöd végül – húzódott félmosolyra szája széle.
– Már előbb is sikerült volna, ha valaki történetesen nem zavarja ezt meg – öltött rá nyelvet Bella.
Félix nem válaszolt semmit, csak nézte a lányt, immár teljes testtel felé fordulva.
– Mi az? – kérdezte mosolyogva Bella, mikor a fiú már elég hosszú ideje őt nézte. Érezte, hogy arca bizseregni kezd.
– Jókedvedben vagy. Boldognak és magabiztosnak tűnsz.
– Csakugyan – értett egyet Bella.
– Ennyire várod, hogy újralásd Edwardot? – vonta fel fél szemöldökét Félix.
– Valami olyasmi.
– Értem. De ha már Edwardnál tartunk… nem tudod, hova mentek Alice-ék vásárolni? A Holdra talán? Bár szerintem még az sincs ilyen messze.
Bella csilingelően felkacagott.
– Ő Alice. Különben pedig azt hiszem, tényleg messzebb mentek, mint eddig. Bár nem rémlik, hogy mondta a hely nevét, hova is mennek pontosan, de gyanítom, nem öt percre van az innen.
– Úgy beszélsz, mint akit nem zavar ez.
– Talán ellenzed a társaságomat? – tette csípőre kezét Bella, csúnyán nézve Félixre.
Félix először komoly ábrázattal nézett vissza rá. Ám a néma szempárbajt kettejük közül végül egyszerre adták fel; mindketten hangos kacajban törtek ki, hátradőlve a kanapén.
– Ez haláli volt, Bella, én mondom! Az a nézés! Jesszus!
– Ha egy volt Volturis mondja, akkor el is hiszem, hogy félelmetes egy vámpír vagyok – vigyorgott rá.
Félix mosolyogva nézte, ahogy nevet. Gyönyörködött benne, amint a nap sugarai, átszűrődve a hatalmas üvegablakokon, arcát csillogással tölti be. Egyszerűen fájdalmasan tökéletesnek találta akkor a lányt. Kedve lett volna végigsimítani arcán, ugyanúgy, ahogy tegnap, mikor vigasztalni próbálta. Újra érezni szerette volna ujjai alatt bőrének puhaságát, selymességét. Újra olyan közel szeretett volna lenni hozzá.
– … úgyhogy sietnünk kell! Áh, sziasztok!
Alice mindkét kezében legalább négy-négy szatyor volt, arcán boldog, elégedett mosoly ült, ahogy Bella és Félix párosát fürkészte.
Félix úgy pattant fel a kanapéról, mintha áramütés érte volna. Közben a szobába sétált Esme és Rosalie is, akiknek hasonlóan sok zacskó volt a kezükben, így inkább a három lány elé ment, kivéve kezükből azok csomagjait.
– Hölgyeim, hova vihetem ezeket a csodálatos ruha költeményeket? – mosolygott.
– Gyere, Félix, megmutatom! – indult el a lépcsőn fölfele Esme, nyomában Félixszel.
Rosalie és Alice lehuppantak Bella két oldalára.
– Történt bármi érdekes, míg nem voltunk itthon? – kérdezte Alice.
– Nem igazán. De ti mégis hova mentetek? Elég sokáig voltatok oda…
– Hát vásárolni, Bella – forgatta szemeit Alice, mintha egy öt éves gyerekhez beszélne.
– Azt látom. De azt is, hogy biztos nem a szomszédban.
– Fontos ez? – vigyorgott Alice.
– Nem, végülis egyáltalán. Csak furán jön ki, hogy nekem mindenről be kell számolnom nektek, de ti még azt se akarjátok elárulni, hogy hol voltatok. Edward is aggódott.
– Edward? Felhívott? – ráncolta szemöldökét Rosalie.
Bella csak bólintott.
– Mit akart? Megmondtam, hogy itthon vagy Félixszel.
– Pontosan ez az, Alice. Ezért hívott – halkította le hangját Bella, óvatosan felpillantva az emelet irányába.
Rosalie mellette prüszkölni kezdett a kuncogástól.
– Nem tudtam, hogy Edward ilyen féltékeny típus – kuncogott halkan – Pedig engem mindig kioktatott, ha én voltam az. Csak jöjjön haza… – vigyorgott.
– Azt mondta, hogy estefelé érnek haza.
Alice helyeslően bólogatott.
– Délután öt óra harmincnyolc perckor fognak besétálni az ajtón.
Rosalie ránézett a nappaliban csüngő fali órára, ami fél tizenkettőt mutatott.
– Te jó ég! – pattant fel – Azonnal el kell kezdenem készülődni. Így is késésben vagyok. Máskor szólhatnál korábban is, Alice – vetette oda idegesen, felszáguldva az emeletre.
Bella felvont szemöldökkel fordult Alice felé, aki csak legyintett egyet.
– Van kedved sétálni, míg meg nem jönnek? Vadászhatunk is, ha szeretnéd.
– Rendben, menjünk – állt fel Bella, az erdőre nyíló ajtó felé sétálva.
Alice vidáman szökdécselve haladt előtte, miközben le-lehajolt egy-két szál virágért. Mikor Bella megkérdezte, kinek szedi a lány, az csak titokzatosan elmosolyodott, azt felelve, remek díszítő elem.
Az erdő sűrűjében megálltak egy nagyobb tölgyfa mellett, melynek vaskos, lelógó, szinte már függőleges irányú ágára mindketten leültek. Bella két kezével kapaszkodott lábai mellett, míg Alice, a földön hagyva a szedett virágokat, a tölgyfa törzsének vetette hátát, egyik lábát lelógatva hagyta, míg a másikat felhúzta. Kezeit felhúzott lábának térdén pihentette.
– Szeretem hallgatni az erdő természetességét – törte meg a csöndet halkan suttogva Alice.
Bella csak rámosolygott.
– Akárcsak Edward. Hihetetlen, mennyi közös tulajdonság fedezhető fel kettőtökben.
Alice kuncogott.
– Ezt most majdnem úgy mondtad, mintha Esmétől hallottam volna.
– Kíváncsi lennék valamire… – bizonytalanodott el Bella. Érezte, ahogy arca bizseregni kezd, pedig még ki se mondta hangosan kérdését.
– Nyugodtan, Bella. Tudom, hogy te mindig kíváncsi vagy. Sose fogod tudni kinőni ezt – mosolygott rá kedvesen.
– Szóval… tudom, butaság, de… mikor figyellek téged Edwarddal… annyira… szóval… hú.
Alice csöndben figyelte Bella küszködését.
– Még egyikőtök fejében sem merült fel a gondolat, hogy esetleg köztetek több legyen, mint barátság? – hadarta el egy szuszra.
Alice nem látszott meglepődöttnek. Ugyanúgy figyelte Bellát, mint azelőtt.
– Te már láttad ezt! – kapott észbe Bella, mikor fel mert nézni a lány arcába.
Alice bocsánatkérően elmosolyodott.
– Igen, körülbelül egy héttel ezelőtt. De nem láttam, mikor kérdezed meg. De már vártam, nagyon is.
Bella idegesen kifújta a levegőt.
– Ugye, tudod, Bella, hogy nekem Jasper a mindenem és még annál is több?
– Igen, tudom, csak… mikor nézlek titeket, van, mikor olyan mozdulatokat tesztek a másik felé, amiket senki más felé nem. Ilyenkor pedig akaratlanul is a szemeim elé kúszik a kép, hogy ti ketten milyen párost is alkothatnátok.
Alice félrebillentett fejjel szűkítette össze szemét.
– Nem vagy féltékeny, ugye?
– Dehogyis! Távol álljon tőlem, hogy pont a legjobb barátnőmre és a szerelmemre legyek az!
– Akkor jó. Ugyanis ez teljesen hülyeség, amit mondtál, már ne is haragudj. Nem gondolod, hogy ha Edward látott volna bennem bárit is és én is benne, persze a testvériségen és barátságon túl, akkor már történt volna valami köztünk? Egyszerűen mi vagyunk Edwarddal a tökéletes példa arra, hogy igenis létezik fiú-lány barátság – rántotta meg vállait hanyagul.
Bella elgondolkozni látszott.
– Nem is akartalak téged megkérdőjelezni semmiben sem. Sem a Jasper iránti hűségedben, sem…
– Nyugalom, Bella – tette rá apró kezét a lány vállára.
– Nem neheztelsz ezért a kérdésért, ugye?
– Dehogyis! – nevetett fel.
Bella is elmosolyodott, miközben lehajtotta fejét. Lábait hintáztatni kezdte, összekulcsolva sarkait.
– Azonban örülök, hogy felhoztad Edwardot. Akartam róla beszélni veled, ezért is kértem, hogy jöjjünk sétálni.
Bella úgy kapta rá pillantását, hogy a nyaka is megreccsent.
– Történt valami? Vagy láttál valamit?
– Nem láttam semmit.
– Hanem?
– Csak arra kérlek, légy Edwarddal kicsit megértőbb és türelmesebb a következő időszakban.
– Miért? Alice, megrémítesz!
– Nyugalom, Bella. Semmi veszély nincs, amitől tartanunk kellene, úgyhogy ne vágj ennyire halálra rémült arcot.
– Oké – nyögte.
– Tehát. Mint előbb is említetted, Edwarddal elég jóban vagyunk már évtizedek óta. Éppen ezért látom, hogy nem a legjobb korszakában van. Még mielőtt közbevágnál – mutatta fel mutatóujját figyelmeztetőleg – elmondanám, hogy a pontos okát nem tudom. De mivel ismerem a bátyámat, így kijelenthetem, hogy a féltékeny korszakát éli… újból. És nem kisebb személyre féltékeny, mint a mi újdonsült családtagunkra, Félixre.
– Azt eddig is tudtam, hogy nem szívleli túlságosan őt, de hogy féltékeny legyen rá... agyrém számomra.
– Csak fél, hogy elveszít. Ezt is meg lehet érteni. A helyében én se lennék nyugodt.
– Tessék? – kérdezte Bella kikerekedett szemekkel.
– Nem miattad – sietett leszögezni Alice – Félix miatt. Több évszázados vámpír, így bizton állíthatom, hogy a kisujjában van bármilyen csábítási trükk. Az pedig nyílt titok, hogy köztetek elég jó a kapcsolat.
– De ez nem jogosít fel senkit sem arra, hogy azt képzelje, megcsalom Edwardot vagy elhagyom őt Félixért!
– Bella! Hát nem az előbb kérdezted te magad, hogy Edward és én gondoltunk-e már valaha is arra, hogy megpróbáljuk együtt? Jogosan merülhet fel bárki más agyában is ez a variáció rátok nézve is. Edward pedig gondolatolvasó… és ahogy látni szoktam, nem igazán tetszenek neki Félix gondolatai, ha egy helyiségben tartózkodik veled. Tetszel Félixnek, ezt bizton állíthatom, és bármikor be is tudom bizonyítani.
– Ez a legnagyobb idiótaság, amit valaha is hallottam!
Bella ellökte magát, páros lábbal érkezve le a talajra. Visszanézett Alice-ra, aki ugyanúgy ült a helyén mozdulatlanul. Csupán szemeivel követte Bella mozdulatait.
– Pedig jobb lenne, ha ezt elfogadnád, és tudnád kezelni a helyzetet.
– Nincs mit kezelni itt, sem pedig elfogadni. Félix csak barátként tekint rád.
– Egy számára igen vonzó barátként.
Bella dühödten trappolt egyet lábával.
– Be tudom bizonyítani – nézett Alice mélyen Bella szemeibe.
A lányt elbizonytalanította barátnője tiszta, határozott tekintete. Egy láthatatlan erő azt súgta neki, fogadja el azt az ostoba tényt, miszerint Alice igazat beszél. Ám a másik fele foggal-körömmel küzdött ez ellen. Ugyan miért pont ő tetszene egy több száz éves vámpírnak, ha egy háztartásban él Rosalie-val, aki köztudottan szebb nála? Agyrém.
– Na, jó – sóhajtott fel – Ha valóban sikerül bebizonyítanod, elhiszem. Hallgatlak.
– Nem mondok semmit. A saját szemeddel kell látnod, hogy valóban elhidd.
Bella felvonta szemöldökét, miközben karba fonta kezeit.
– Bella, kérlek, fogd meg azt az apró csokor virágot, amit ide úton szedtem.
Bella engedelmeskedve lehajolt érte, két kezébe fogva azt. Csodás illatuk volt. Ezen felül pedig nem egy virág kék színben pompázott, ami a lány személyes kedvencei közé tartozott.
– És most?
– Csak menj haza.
– Ennyi? Hazaküldesz? Ez lenne a nagy bizonyíték?
– Higgy nekem!
– Hát jó. De ha bolondot csinálsz belőlem…
– Majd meglátjuk, ki a bolond kettőnk közül. De most menj!
– Te nem jössz?
– Nem. Kiélvezem a csöndet addig – mosolygott rá.
Bella még egy pillanatig habozni látszott. Végül egy nagy sóhaj kíséretében visszaindult a ház felé.
Amint kiért Alice látóköréből, legszívesebben elhajította volna a virágokat, és visszafutott volna a lányhoz, megmondva neki, hogy semmi sem történt, ami annyira nagy bizonyíték lenne. De most már ő is kíváncsi volt. Alice nagyon meggyőző tud lenni, azonban tudta, hogy ő azok közé az emberek közé tartozik, akik a legkevésbé szeretnének ártani neki. Helyette a segítségére állnak, ha a szükség úgy kívánja – ezt már nem egyszer bebizonyította neki.
Gondolatai közül akkor tért vissza a valóságba, mikor ár a bejárati ajtón sétált be. Nem tudta, hogy mitévő legyen, hiszen semmi mást nem mondott neki Alice, csak annyit, hogy jöjjön haza. Ez megtörtént. Na, de mi van a továbbiakkal?
– Ezt keresed?
Félix meglóbált az orra előtt egy üres üveg vázát, mosolyogva pillantva le rá. Szemeiben pajkosság és boldogság csillogott.
Bella nem találta a hangját, így jobbnak látta, ha csak bólint.
Félix mosolya vigyorrá szélesedett, és elindult a konyhába, hogy vízzel töltse meg a vázát. Bella bátortalan léptekkel követte.
– A többiek? – kérdezte halkan.
Félix rápillantott.
– Esme elment, azt mondta, nem sokára jön. Rosalie pedig bezárkózott a szobájába. Se nem hall, se nem lát. A szokásos – rántotta meg vállát – Alice pedig veled ment el valahova, ha jól hallottam – fúrta tekintetét mélyen Bella szemébe.
– Igen. Csak… ő még szeretett volna vadászni, így én inkább hazajöttem – improvizált.
– Értem – vigyorgott Félix.
Elzárta a csapot, kiemelte a vázát, és teljes testével Bella felé fordult, aki úgy szorította magához a kis csokrot, mintha az élete múlna rajta.
– Hát nem adod ide? – vált incselkedővé Félix hangja. Letette a vázát a konyhapultra, és Bella felé lépett egyet.
Ám a lány ettől megijedt, ami korábban még sose fordult elő. Azonban Alice szavai akaratlanul is az agyába férkőztek.
– Minden rendben, Bells? – simított végig jobb orcáján kézfejével.
Bellát kirázta a hideg. Belenézett Félix szemeibe, mely különös, áthatolhatatlan fénnyel csillogott. Volt benne valami, amit Bella nem tudott hová tenni… és ez a mozdulat. Túlságosan emlékeztette őt Edward szerelmes simogatására, mikor vigasztalón érinti arcát.
Bella arcára kiült a döbbenet. Ajkai elnyíltak, arca bizseregni kezdett, légzése kapkodóvá vált, míg kezei közül kihullottak a virágok.
– Bella? – kérdezte Félix féltő hangnemben. Már nyúlt volna Bella vállaihoz, hogy kissé megrázza a lányt, mikor az vámpír sebességgel visszaszaladt oda, ahol Alice-t hagyta.
A pöttöm lány vidáman lóbálta a lábát, egy vidám dalt dúdolva magában, fejét az ütemre mozgatva.
Bella idegesen lefékezett a fa előtt, ziláltan nézve fel barátnőjére.
Alice megugrott, mikor lenézett barátnője félelemtől borús arcára. Leugrott a fáról, pontosan a lány elé érkezve. Várakozón tekintett rá.
– Igazad volt – nyögte halkan – Igazad volt, Alice. Tényleg vonzalmat ébresztek Félix Volturiban!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés