(Nadine szemszöge)

 

Nem tetszett nekem ez az egész játék, amibe belerángattak az égiek Nathan megjelenésével. Mármint, ez az egész dolog, nem arról szól, hogy bárki másnak jó legyen, csakis arról, hogy Rosalie élete olyan legyen, amilyenre vágyakozik. Erre fel, rajtam kívül mindenki foglalkozik mindenki érzéseivel, csak egyedül az új barátnőm érzéseivel nem. Ez azért eléggé frusztráló. Mint például most is. Azt hiszi, hogy nem tudom, hogy éppen mit mutat Rose-nak álmában. Előbb kell felkelniük ahhoz, hogy engem át tudjanak verni. Rosalie-ra természetesen nem haragszom, hiszen nála ez természetesen kíváncsiság, és féltés a családja iránt. Ezzel ellentétben Nathan nagyon is bosszantó, mert csak azt az utat mutatta meg neki, amiben minden rosszra fordul nélküle, pedig nem ez az egyetlen út, abban az alternatív megoldásban. Ráadásul annyira amatőr, hogy észre sem veszi, hogy én is mindvégig itt voltam, és figyeltem, hogy mivel próbálja hitegetni a védencemet. Egész éjszaka türelmesen vártam, és csak akkor bukkantam fel Nathan mellett, amikor már elhagyta Rose elméjét, és elég messze volt tőle ahhoz, hogy ne zavarjuk meg őt a mostani életében.

-         Mégis mit gondolsz, mit művelsz? – támadnak neki azonnal a kérdésemmel.

-         Nadine? – fordult meg döbbenten.

-         Miért, ki lenne más? A kedves anyukád, aki kis híján kiüldözött a házatokból? – kérdeztem ingerülten.

Életem legmegalázóbb élménye volt, de én még ezt is elviseltem, mert szerettem ezt a férfit. Mindennél és mindenkinél jobban, ezért is bíztam benne úgy, hogy akár az életemet is rábíztam volna, gondolkodás nélkül.

-         Már számtalanszor elmondtam neked az életünkben is, hogy mennyire sajnáltam anyám viselkedését. Ha tudtam volna, hogy rád fog támadni, akkor soha nem kértelek volna, hogy hadd mutassalak be a szüleimnek. Nem tehetek arról, hogy egy begyöpösödött idióta család sarja vagyok – csattant fel dühösen.

-         Arról tényleg nem. A korai halálomat viszont neked köszönhetem. Ez csakis a te érdemed – mutattam végig magamon.

-         Hogyha végre hajlandó leszel egyszer meghallgatni, vagy hagyod, hogy megmutassam, hogy mi történt, akkor mindent megértenél. Többek között azt is, hogy nem minden az, aminek látszik – magyarázkodott már megint.

-         Értem, tehát csak képzeltem, hogy az öledből cibáltak ki, amikor én abban reménykedtem, hogy megkéred a kezem, és elszökünk, hogy boldogan éljünk ketten. Azt is csak képzeltem, hogy megaláztak, megkínoztak, megkorbácsoltak, éheztettek, azután pedig máglyán elégettek boszorkányságért. Hát tényleg elég élénk a fantáziám úgy tűnik – üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért.

Ezt még évszázadok múltán sem vagyok képes megbocsátani. Családra vágytam, és gyerekekre. Egy cseppnyi boldogságra. Nem akartam gazdag, és tehetős lenni, csak boldog, egy apró kis házban a férjemmel, és a gyerekeinkkel. Ezek nem lehetetlen vágyálmok. Illetve, ma már azok. Nem lehetek szerelmes, boldog, és családos. Ezt mind elvették tőlem.

-         Azért áll hozzád ennyire közel Rosalie, mert hasonlít rád – váltott hirtelen témát.

-         Ennek semmi köze Rose-hoz. Ő egy olyan lélek, aki jobbat érdemel, és ezt te is tudod – vetettem ellent.

-         Valóban jobbat érdemelt volna. Viszont mondd a szemembe, hogy nem azért választottad ezúttal pont őt, mert olyan dolgokat vettek el tőle, amire te vágyakoztál – mondta komolyan.

-         Rosalie fejlődött lelkileg a legtöbbet Renesmee létezése óta, ezért választottam most pont őt. Több érzelem, és kedvesség van benne, mint egy egész városban, csak nem mutatja ki. Fél újra igazán érző lénnyé válni, de ezzel az utazással segíthetek neki, hogy átgondolja a helyzetét. Újra megtanulhat bízni az emberekben, és ez nagyon is fontos a jövője szempontjából – magyaráztam el újra, amit már oly régóta szajkózok, de valahogy senki nem fogja fel.

-         Ez tényleg így is van, de Rose érdekében szenvedést zúdítanál egy egész családra, akik szintén bírnak olyan értékekkel, mint a védenced? – kérdezte kíváncsian.

-         Nem feltétlenül fognak szenvedni. Te is tudod, hogy a lehetősége száma végtelen. Ezt te tudod a legjobban – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-         Ez valóban így igaz – bólintott rám. – Viszont te pedig azt tudod, hogyha Rose itt marad, akkor annak a következményei igen súlyosak lesznek a Cullen klán számára. Tudod, hogy mi fog történni, hogyha Rose nem lesz vámpír, láttad, érezted, hogy mit éreztek ők. Elvennéd a boldogságot hat lélektől, hogy egy boldog legyen? Vagy hagyod, hogy tegyem a dolgom, és megadod a barátnődnek a lehetőséget, hogy helyesen döntsön? – világított rá néhány tényre. – Mikor változtál meg ennyire? Te mindig a közösség jólétét helyezted előtérbe, nem az egyedét. Hol van az a Nadine, aki egész éjjel sütött-főzött, hogy ételt oszthasson a főtéren.

-         Elégették, hogyha rémlik valami – vetettem oda félvállról.

-         Nadine – lépett hozzám közelebb. – Beszéljük ezt meg, kérlek – vált a hangja könyörgővé.

-         Nincs mit megbeszélnünk Nathan. Ezzel már nem tehetünk semmit. Tedd a dolgod, én is teszem a dolgom, és csak annyit akarlak látni, amennyit feltétlenül muszáj – mondtam szomorúan.

Fáj látni őt. Túl sok emlék, túl sok remény fűződik hozzá. Nem tudok tárgyilagos lenni, hogyha a közelemben van, igazából, talán nem is akarok az lenni. Bármennyire is gyűlölöm, még mindig érzek iránta valamit, és ezt egyszerűen nem tudom megmagyarázni magamnak. Valami furcsa dolog történik velem, amit nem akarok.

-         Ha nem ellenkeznél az ellen kézzel-lábbal, hogy igenis kíváncsi vagy rá, hogy mi történt valójában, akkor már régen tudnád az igazságot a múltunkról – állapította meg, majd eltűnt.

-         Ki mondta, hogy kíváncsi vagyok? – kérdeztem meg csak úgy költőien.

-         Az, hogy utánam kérdeztél egyértelműen bizonyítja az igazamat – jelent a hátam mögött. Majd egy határozott mozdulattal átölelte a derekamat.

-         Ne nyúlj hozzám – sziszegtem a fogaim között.

-         Miért? Mert félsz bevallani, hogy még mindig jólesik? – húzta végig az orrát a nyakamtól egészen a fülem tövéig.

-         Nem, azért, mert még a végén bajod esik, hogyha nem szállsz le rólam – löktem le magamról a kezeit.

-         Rendben, most elmegyek, és békén hagylak, de csak azért, mert kettőnk közül valóban én vagyok az, akinek vezekelnie kell – mondtam határozottan. Azután pedig tényleg eltűnt, én pedig ott maradtam feldúltan, és kissé csalódottan.

Csak azt tudnám, hogy hogy a fenébe érti azokat, amiket mondd. Mármint elég egyértelmű volt a helyzet. Ő feladott a boszorkányüldözőknek, ők pedig megkínoztak és megöltek. Nincs ezen mit tovább magyarázni. Nem próbált megvédeni, és nem próbált megmenteni sem, ergo, nem lehetett belém olyan fenemód szerelmes. Kár is ezen elmélkednem. Csak el akarja ültetni a bogarat a fülemben, hogy hagyjam, hogy meggyőzze Rosalie-t, arról, hogy ne válasszon más világot, mint amelyikben olyan sokáig élt. Kész, ennyi, slussz-passz. Nem kell túlkombinálni, ez csak valami férfi praktika. Inkább megyek, és meglesem egy kicsit Rose-t, hogy hogyan boldogul Emmett családjánál.

 

(Rosalie szemszöge)

 

Fantasztikus élmény volt, az a rengeteg gyönyörű állat, és a kedves dolgozók, akiken látszott, hogy mind odavannak a munkáltatóikért, mert azok jól, és tisztességesen bánnak velük. Nem csodálom, hogy mindenki ezen a farmon akar dolgozni. Bár kétségem sincs afelől, hogy a többi farmer is hasonlóan jó ember, akiket megismertem a piknik alkalmával. Fantasztikus lehet, hogy reggel felébrednek, megeszik ezt a finom reggelit, utána pedig a nők a női feladatokat végzik el, mint a tehenek fejése, a tojások szedése, és minden ilyesmi. Míg a férfiak kiviszik a legelőre az állatokat, kitakarítják az ólakat, istállókat, és etetik a jószágot. Sokkal izgalmasabb ez a tevékenység, mint az unalmas kártyadélutánok, ahol még nyerni akarnak egy kis plussz pénzt az emberek a pénztárcájukba, ahelyett, hogy kellemesen elbeszélgetnének, és jól éreznék magukat. Nem is beszélve a teadélutánokról, ahol hogyha nem voltál tökéletesen megfelelő az etikett szabályainak, akkor éppen, hogy nem utáltak ki a társaságból.

-         Sokkal jobban tetszik neked itt, mint otthon, igazam van? – simított végig anya a hátamon.

-         Ez itt más élet, más emberek, kevesebb kötöttség. Őszinte barátok, mint Vera – magyarázkodtam. – Ne értsd félre, anya. Nagyon szeretlek téged, és sajnálom, hogy ezentúl nem találkozhatok veled minden nap, de ez a világ közelebb került a szívemhez, mint az, amiben felnőttem – vallottam be őszintén. – Ezzel természetesen nem téged, vagy az ottaniakat akarlak bírálni, egyszerűen csak, én itt találtam otthonra.

-         Ne félj, drágám. Egyáltalán nem értem félre a helyzetet, sőt, hidd el, hogy megértelek. Néha én is sokkal jobban örülnék, hogyha elvonultan élhetnék apáddal a világ elől, mint ezt az állandó bankári kötelezettséget, amit apádnak meg kell tennie, hogy jól éljünk. Viszont azt hiszem, hogy édesapád nem éppen vidéki életre való – kuncogott fel anya. – Valahogy nem tudnám elképzelni, ahogy kihajtja a jószágot reggel, őrködik felettük egész nap, majd este visszahajtja őket, lóháton és kalapban.

-         Mondjuk, hogy ezt most én sem tudom így hirtelen elképzelni, de azért biztosan izgalmas lenne így látni őt, egyszer – nevettem el magam.

-         Min mulatoznak a széphölgyek, ha szabad tudnom – lépett mellénk Emmett.

Már teljes felszerelésben volt hozzá, hogy elinduljon a többiekkel csordát hajtani. Sarkantyú, kalap, kendő, és minden, ami kell. Őt is fura volt így látni, de határozottan tetszett a dolog. Jól állt neki ez a kicsit vadnyugati stílus.

-         Csak elképzeltük apukámat ilyen szerelésben – kuncogtam fel.

-         Oh biztosan hamar beletanulna a dologba – csillantak fel Emmett szemei. – Esetleg ő is meglátogat minket? Mert akkor tőle is megkérhetném a kezedet, ahogy azt illik.

-         Nem, ő nem fog meglátogatni – vágtuk rá anyával egyszerre.

-         Öhm… oké, nem erőszak – húzta fel Emmett a szemöldökét. – Ezt most inkább meg sem kérdezett. Jobb az ilyet nem erőltetni, hogy két hölgy is ilyen hevesen tiltakozott egyszerre – fűzte még hozzá. – Szia, kicsim, este jövök – nyomott csókot a számra. – Asszonyom – biccentett anya felé is.

-         Szia, vigyázz magadra – mosolyodtam el.

-         Viszlát, Emmett – köszönt el anya is.

-         A barátod egy igazi gavallér – mondta anya határozottan.

-         Örülök, hogy neked is szimpatikus – mondtam boldogan.

-         Kitűztétek már az esküvő időpontját? – kérdezte anyu izgatottan.

-         Nem, hiszen még csak most kérte meg a kezem – mondtam szemlesütve. – Viszont nagyon jó lenne, hogyha valahogy el tudnál rá jönni.

-         Igen, én is nagyon szeretném, hogyha itt lehetnék veled az esküvődön, de félek, hogyha haza küldöd nekem a meghívót, akkor, esetleg az apád is tudomást szerezhet rólad, és azt jelen körülmények között nem szeretnénk – szomorodott el.

-         Mi lenne, hogyha miután hazamentél meglátogatnád Verát? Hozzá küldhetném a meghívót neked is, mert ő sosem árulna el engem – vetettem fel az ötletet. – Apának pedig megint füllenthetnéd azt, hogy regenerálódni mész néhány napra.

-         Ez egy remek ötlet – lelkesedett fel anya is. – Így meg tudnánk oldani úgy, hogy ne kelljen apádnak tudomást szerezni rólad, és én is itt lehetnék veled a nagy napon. Ez csodálatos ötlet – mosolyodott el. – Annyira örülök, hogy boldog vagy, édesem.

-         Köszönöm, anyu – bújtam hozzá.

-         Lenne kedvetek velem tartani a fiúkhoz? Ebédet viszek nekik – jött felénk Jessica mosolyogva. Már tetőtől talpig lovagló felszerelésben volt.

-         Én boldogan veled tartok – csillantak fel a szemeim.

-         Én inkább egy kicsit lepihennék, hogyha nem gond – intett nemet anya.

Sosem szeretett lovagolni. Elmesélte, hogy egyszer leesett a lóról, amikor huszonöt éves volt, és azóta inkább nem megy lovak közelébe, legfeljebb csak megsimogatja őket.

-         Persze, hogy nem gond – mosolygott rá Jessica anyára. – Na és te, Rose? Neked lenne kedved?

-         Én örömmel mennék, hogyha megvárod, míg átöltözöm a lovagláshoz. Csak néhány perc – ígértem. Utána pedig már szaladtam is a szobám felé.

-         Csak nyugodtan kedvesem. Megvárlak, ne aggódj – kiáltott utánam.

-         Rendben, mindjárt jövök – kiáltottam még hátra.

Majd ahogy beértem a szobámba már kapkodtam is le magamról a ruhákat, hogy ne kelljen rám sokat várnia Emmett anyukájának. Annyira izgatott voltam, hogy megleshetem a kedvesemet munka közben.

-         Szia, Rosalie – hallottam meg Nadine hangját. Majd ő maga is feltűnt mellettem. – Milyen volt a tegnapelőtti éjszakád? Izgalmasan telt? – kérdezte kicsit sértetten. Ajaj, elég gyorsan lebuktam. Bár, talán jobb is így.

-         Szia, Nadine – fordultam felé bűnbánóan. – Nem akartalak átverni, de úgy éreztem, hogy tudnom kell, hogy mit titkol mindenki előlem – magyarázkodtam.

-         Nem azért haragszom, mert kíváncsi voltam, hanem azért, mert kijátszottál engem. Én kalauzollak, így illene tudnom, hogyha mégis úgy döntesz, hogy megnézed a lehetőségeket, amikor Nathan akar neked mutatni. Melletted lenne a helyem, akkor is – mondta komolyan. – Csak ne tedd ezt velem, kérlek. Én bízom benned, de neked is meg kell bíznod bennem, teljes mértékben. Ez a kapcsolat kétirányú.

-         Igen, tudom – bólintottam rá. – Nathan éjszakánként jön értem majd, amikor alszom. Örülnék, hogyha legközelebb velünk tartanál – mosolyodtam el. – Egyébként is be akartam vallani neked az előző éjjelt, amikor elvitt magával. De most nem jött értem.

-         Azért, mert volt némi megbeszélnivalóm vele, és nem engedtem, hogy csak úgy lelépjen, ameddig nem tisztáztuk a dolgokat. Ma éjjel már bizonyosan érted fog jönni, megint.  

-         Na és ezúttal már te is velem tartasz, igaz? – kérdeztem reménykedve. – Nincs semmi bajom Nathannal, leszámítva, hogy le akar beszélni az emberi mivoltomról, és valószínűleg csak a negatív alternatívákat fogja megmutatni ennek érdekében. Úgyhogy hiába jóképű, és kedvesnek tűnő, annyira nem bízom benne. A te verziód is érdekelne a lehetőségekkel kapcsolatosan.

-         Rose, a lehetőségek száma, mint mondtam, nagyjából végtelen, de hogyha őszintén szeretnéd, akkor boldogan veled tartok, és megmutatom a másik lehetőséget is, nem csak azt, amelyiket Nathan akarja megmutatni neked. Azt viszont tudnod kell, hogy az a lehetőség és valóban megeshet, amit megmutat majd neked. Gyakorlatilag, ő csak válogat az adott lehetőségek közül, és megpróbálja úgy alakítani, hogy a szerintük helyes döntést hozd meg, de száz százalékos garancia nincs egyik esélyre sem. Ez mindig csak az egyed lelki állapotától függ, aki eldönti az adott szituációt – magyarázta Nadine.

-         Kicsit összezavarodtam – kerekedtek ki a szemeim. – Most ki mit csinál? Mit mutat meg?

-         Tehát, Nathan is az igazságot mutatja neked, de nem biztos, hogy az fog történni. Kvázi egy alternatívát mutat a végtelen számú lehetséges jövőből, csak direkt pont azokat mutatja, amik alapján te majd a vámpírság mellett fogsz dönteni – magyarázta el Nadine pontosan.

-         Oh, értem – villantak meg a szemeim. – Na és te mutatsz nekem olyan valóságot, ami szép és jó a családomnak nélkülem? – kérdeztem reménykedve.

-         Nem igazán szeretnék, mivel, mint tudjuk ez is befolyásolhat téged a döntésben. Ezért is helytelen az, amikor Nathan mutat neked alternatív lehetőséget. Ennek az útnak az lenne a lényege, hogy következmények nélkül döntsd el, hogy neked mi a tökéletes. Tehát nem kéne foglalkoznod azzal, hogy mi fog történni másokkal, most te vagy a lényeg – mondta határozottan.

-         Mi van akkor, hogyha nem akarom, hogy én legyek a lényeg, hanem azt szeretném, ami a családomnak, és nekem is a legjobb? – kérdeztem kíváncsian.

-         Akkor azzal bebizonyítod, amit eddig is tudtam, hogy te egy végtelenül önzetlen, és odaadó lény vagy, akit nem értékelnek kellőképpen. Viszont az önzetlenség, és a szeretet igen kockázatos dolog. Könnyedén válhatsz segítőből áldozattá, úgyhogy jobban örülnék neki, hogyha meghoznád a saját döntésedet, anélkül, hogy következményeken kéne rágódnod – magyarázta ellentmondást nem tűrve. Hűha, ilyen szónoklatot még soha nem hallottam tőle.

Úgy látom, hogy az önzetlenség témája igencsak érzékenyen érinti valamiért. Ki kéne derítenem, hogy milyen volt a múltja pontosan. Talán, hogyha megtudom, hogy miért nem szereti már, hogyha valaki, akit választ másokkal törődik maga helyett, akkor talán tudnék rajta segíteni. Végül is, hogyha én is meg tudtam bocsátani a dolgokat viszonylag, amiket elkövettek ellenem, akkor lehet, hogy neki is sikerül.

-         Na, de most menj, mert Jessica már nagyon vár. Majd folytatjuk ezt a beszélgetést – simított végig a karomon.

Én pedig gyorsan lófarokba kötöttem még a hajamat, és indultam is vissza, hogy ne kelljen rám tovább várnia leendő anyósomnak. Mire visszaértem hozzá a ló már fel volt nyergelve, és én egy szempillantás alatt fel is pattantam rá. Azután pedig már indultunk is a fiúk felé.

-         Komolyan gondoltad, hogy segítenél Nadine-nak, hogy feldolgozza a múltját? – jelent mögöttem a lovon Nathan.

-         A szívbajt hoztad rám – suttogtam halkan.

-         Mondtál valamit, kedvesem? – fordult felém Emmett anyukája.

-         Nem, semmit nem mondtam, Jessica – ráztam meg a fejem.

-         Akkor jó – ügetett tovább előttem.

-         Csak bólints, hogyha igen, és rázd meg a fejed, hogyha nem a válaszod – suttogta Nathan a fülembe. Én pedig bólintottam.

-         Tényleg segítenél feldolgozni Nadine-nak azt, ami vele történt? – kérdezte. Én pedig bólintottam. – Remek, akkor megengeded, hogy ma éjjel tegyünk egy kitérő kirándulást álmodban? Elvinnélek titeket oda, ahol Nadine megtört, és bebizonyítanám, hogy nem hagyta őt cserben senki. Mehetünk oda? – kérdezte, én pedig ismét bólintottam. – Rendben, akkor éjjel. Köszönöm, Rose – mondta hálásan. Majd eltűnt mögülem.

Én pedig tovább ügettem kérdések között őrlődve. Vajon mit akar Nathan megmutatni barátnőmnek, amitől minden megváltozik majd a számára, és átértékeli az életét, vagyis legalábbis a múltját?