(Rosalie szemszöge)

 

Legnagyobb örömömre egészen gyorsan odaértünk a fiúkhoz. Jessica rögtön a kezembe nyomta Emmett ebédjét, és én már siettem is hozzá, hogy ehessen. Míg ő a többieknek osztotta szét az ebédet. Persze Emmett volt a csorad túloldalán, úgyhogy így is ő kapta meg talán utoljára az ebédjét, mert idő volt, amíg odaértem.

-         Szia – simultam hozzá egy pillanatra.

-         Hé, nem is számítottam rád – kapott a karjaiba, majd megcsókolt miközben megpördült velem. Egy pillanatra megszédültem, amikor lábra állított, de boldogan csimpaszkodtam a nyakába.

-         Hoztunk nektek ebédet az anyukáddal – mutattam Jessica felé.

-         Ez nagyon kedves tőletek – vette el tőlem a csomagot. – Anyukád? Nem unatkozik nagyon egyedül?

-         Nem hinném, azt mondta, hogy lepihenne egy kicsit, úgyhogy mi eljöttünk, és hagyjuk pihenni – mondtam komolyan.

-         Az jó, a friss levegő jó hatással szokott lenni a városiakra – bólintott szerelmem elégedetten. – Biztosan nagyot fog aludni.

-         Elég valószínű – ásítottam egyet én is. – Látod, még én sem szoktam meg a friss levegőt – kuncogtam fel.

-         Sebaj, majd csak hozzászoksz a közös hatvan-hetven évünk alatt – kacsintott rám szerelmem.

-         Ez egészen biztos, de most inkább egyél, biztosan éhes lehetsz – terítettem le gyorsan a pokrócot, hogy le tudjon ülni. Majd miután helyet foglalt én is lekuporodtam mellé.

-         Oh, sonka, és kenyér, anya kitett magáért, ezt kétségtelen tény – nyalta meg a szája szélét. Majd enni kezdett. – Kérsz belőle, kicsim? – kérdezte gyengéden.

-         Nem, ennyi reggeli után szerintem legfeljebb vacsorázni fogok – mosolyodtam el. Azután pedig csendesen figyeltem, ahogy Emmett jóízűen falatozik. Gondoltam itt az ideje, hogy megbeszéljük az iskolakérdést. Akkor a vacsoránál kedvesem szüleivel is megbeszélhetjük a dolgot. – Öhm… Emmett – kezdtem bele.

-         Igen? – mosolygott rám kíváncsian.

-         Szeretnék holnapután kezdeni az iskolában – néztem rá félénken. – Arra gondoltam, hogy holnap kitakarítanám a szállást, és a termet is, és akkor holnapután kezdődhet az oktatás.

-         Ez egy nagyon jó ötlet. Alex is már alig várja, hogy járhasson iskolába, akárcsak a többiek – szorította meg Emmett a kezemet. – Este megbeszéljük anyával, rendben?

-         Igen, az nagyon jó lesz. Köszönöm – mondtam hálásan, és a karjaiba vetettem magam. – Imádlak – mondtam két puszi között.

-         Hm… azt el is várom, baby – tette le az ételt a kezéből. Majd egy szempillantás alatt ledöntött a plédre.

-         Emmett, ez nem a legalkalmasabb hely – kaptam el a fenekemre simuló kezét.

-         Mindig csak ez az öntudatosság – szusszantotta Emmett. – Próbáltad már a szabad ég alatt egy pokrócon?

-         Még nem, de ami késik, nem múlik – kuncogtam fel. – Te már próbáltad?

-         Hát, mi tagadás, és hidd el nekem, nagyon is tetszene neked – villantak meg a szemei.

-         Csábítóan hangzik, de nem hiszem, hogy ez jó ötlet jelen pillanatban, de egy másik alkalommal örömmel kipróbálom veled a dolgot – toltam el magamtól, és én is felültem.

-         Szavadon foglak – nyomott még egy csókot a számra.

Majd tovább folytatta az ebédjét, amiből nekem is folyamatosan készített katonákat, amiket azonnal a számba is tett.

-         Én nem is vagyok éhes – tiltakoztam úgy a tízedik falat után.

-         Ahhoz képest egész jó az étvágyad – kuncogott fel szerelmem.

-         Mert túlságosan is finom itt az étel, és a kiszolgálás is egészen kitűnő – kacsintottam rá.

Kezdtem átvenni néhány lökött szokását. Habár, az igazat megvallva, nagyon is szerettem Emmett különcségét. Más volt, mint a többi férfi. Bohókás, lökött, de mégis gyengéd és kedves. Vad és szenvedélyes, de mégis óvó, és biztonságot nyújtó. Tökéletes a számomra.

-         El is várom, hogy elégedett legyél a kiszolgálással – mondta komolyan. – Most pedig nem csak az ételre céloztam – simította kezét a combomra.

-         Emmett – kaptam el a kezét. – Viselkedj – intettem játékosan.

-         Sziasztok – lépett mellénk Jessica. – Kisfiam, legyél úriember – intette játékosan a fiát.

-         Én csak olyan tudok lenni – vágta rá azonnal. Majd akkorát harapott a kenyérből, hogy alig bírta megrágni a falatot.

-         Istenem, ki nevelt ilyenné – sóhajtott fel Emmett anyukája színpadiasan, majd elnevetette magát.

-         Nem tudom – forgatta meg a szemeit szerelmem. – Úgy rémlik, mintha az édesanyám lett volna, aki sok mindent megengedett, amiért örökké hálás leszek neki. Szeretetet adott, ahelyett úri nevelésben részesített volna, és csodálatosabb volt bármilyen ajándéknál. Csodálatos gyerekkorom volt – pattant fel, és szorosan magához ölelte az édesanyját.

-         Nekem is csak szép perceim vannak veled, még akkor is, hogyha néha bosszús szülőket kellett csitítanom miattad – nevetett fel Jessica. – Rose, drágám, ha tudnád, hogy mennyien jöttek hozzám feldúlva, és átkozódva, amiért a fiacskám megijesztette a patakban fürdőző lányukat. Én meg ott álltam, és nem tudtam nekik mit mondani, hiszen erre mit lehetne reagálni? Elnézést kértem, és megvendégeltem mindenkit. Az egészben az volt a csavar, hogy ők lettek szinte a legjobb barátaink – emlékezett vissza mosolyogva Jessica.

-         El tudom képzelni – nevettem fel. – Rám is a frászt hozta, amikor lerántott a víz alá – mondtam Emmettre mosolyogva. Aki erre csak büszkén kihúzta magát.

-         Oh, szóval téged is megtámadott ez a konok gyerek – döbbent meg az édesanyja. – Hála az égnek, hogy éppen arra úszkáltál – folytatta aztán boldogan.

-         Igen, én is hálát adok érte, hogy pont akkor támadt kedvem úszni – bólogattam hevesen.

-         Ezt egyszer majd kitárgyaljuk részletesen is, de most menjünk. Nem kéne túl sokáig magára hagyni az édesanyádat. Az udvariatlanság – nyújtotta felém a kezét, én pedig azonnal elfogadtam azt, és felálltam.

-         Igen, így igaz – bólintottam rá azonnal.

Tényleg nem kéne anyát sokáig egyedül hagynom, és főleg minél több időt kellene vele eltöltenem, hiszen nem maradhat velem örökké, bármennyire is szeretném.

-         Akkor este a vacsoránál találkozunk – nyomott puszit Emmett anyukája arcára. Majd hozzám fordult, és gyengéden megcsókolt. – Aztán jók legyetek.

-         Azon leszünk – bújtam hozzá egy pillanatra.

Majd villámgyorsan összecsomagoltam a tálakat, és a plédet, hogy visszavihessük magunkkal. A hazaút gyorsabban telt, mint az oda út, mivel üres kosárral már könnyedén vágtathattunk is. Nagyon szerettem lovagolni, sőt, kifejezetten imádtam, így élvezettel vágtáztam a csodálatos állat hátán. Jessica is hozzám hasonlóan élvezhette a vágtázást, mert egyre gyorsabb iramra kapcsolt, egészen addig, amíg elém nem vágott. Nevetve versenyeztünk hazáig, ahol anya már várt ránk. Ahogy meglátott minket csak kuncogva megcsóválta a fejét, és elénk sétált. Én pedig lepattantam a lóról, ahogy Emmett anyukája is, és hárman indultunk vissza a házba. Anya pedig hatalmas meglepetéssel várt minket, amint a nappaliba értünk. Kislánykoromban készített utoljára csokoládétortát a saját kezével, de életemben nem ettem még olyan finom süteményt, mint amilyen az volt. Az íze pontosan ugyanolyan volt, mint ahogy az emlékeimben élt.

-         Anya, ez fantasztikus lett – dőltem hátra a székben jóllakottan.

-         Köszönöm, kincsem. Pedig már vagy tizenkét éve nem készítettem magam süteményt. Apád szerint az sem illik egy úrinőhöz – fintorodott el.

-         Pedig cukrászdát is nyithatnál ezzel az egy édességgel, annyira fantasztikus – mondta Jessica határozottan. – Bár a lányod sem panaszkodhat, a csokikrémet egyértelműen tőled tanulta.

-         Valóban, a tegnapi kompozíció a szamócával és a csokoládéval zseniális volt – bókolt nekem anya is.

-         Ugyan, én csak próbálgatom a szárnyaimat – legyintettem elpirulva. – Főzni viszont nem nagyon tudok – állapítottam meg. – Talán megtaníthatnátok rá. Szükségem lesz rá, hogyha Emmett felesége leszek, és egy tanárnőnek sem ártana főzni, hiszen a gyerekeknek szüksége van ebédre is oktatás közben – mondtam határozottan.

-         Nos, rajtam ne múljék. A gyerekek mondjuk beérik szerintem, hogyha napközben kapnak egy rántottát, vagy egy szelet kenyeret sonkával, vagy szalonnával, de ha van kedved nekik főzni is, akkor biztosan boldogan fognak főtt ételt fogyasztani az iskolában is – válaszolta Jessica.

-         Én főzésben nem vagyok olyan ügyes, de a sültekhez, és a sült köretekhez értek – egyezett bele anya is.

A délután hátralévő részét beszélgetéssel, és a konyhában való sürgés-forgással töltöttük el. Imádtam az egész helyzetet. Ahogy együtt készítettük a finom ételeket, miközben boldogan beszélgettünk, és tervezgettük az esküvőmet Emmettel.

-         Khm… ez mi? – kaptam a szám elé a kezem.

-         Pisztráng – mondta Jessica azonnal. – Megsütjük zöldségekkel, és krumplival. Emmett nagyon szereti.

-         Tudod, Rose nem nagyon bírja a halszagot – mentett ki anya, miközben én már a mosdó felé rohantam, hogy kiadjam az uzsonnámat. Már régebben sem igazán bírtam a halat, és ez ezek szerint nem változott.

-         Jól vagy, kedvesem? Sajnálom, nem tudtam, hogy nem bírod a halszagot – kopogott be Jessica nem sokkal később.

-         Semmi baj, már jobban vagyok – nyitottam ki az ajtót.

-         Hát, ne haragudj meg, kicsim, de falfehér vagy, és elég gyengécske. Irány az ágy, kislányom – mutatott anya a szobám felé. – Mindjárt viszünk fel neked egy kis levest. Az majd jót tesz neked.

-         Ugyan, nincs semmi bajom – legyintettem.

-         Szerintünk pedig van, úgyhogy irány az ágy – parancsolt rám Jessica is.

-         Jól van – adtam meg magam.

Úgysem fognak békén hagyni, ha már a fejükbe vették, hogy rosszul vagyok. Inkább hagyom magam és előbb szabadulok. Engedelmesen levettem a ruhámat, felvettem a hálóingemet, és bebújtam az ágyba a takarót a nyakamig felhúzva. Ez viszont annyira kényelmes, és biztonságos volt, hogy néhány perccel később már el is nyomott az álom.