(Rosalie szemszöge)



Annyira csodálatos volt a napfelkelte, amilyet még soha életemben nem láttam. Bár ez valószínűleg annak is betudható, hogy még sosem néztem ezt egy igazán nagyszerű férfi karjaiból. Igazán tökéletes éjjel és reggel volt. Azután pedig Emmett visszatért a maga bohókás stílusához, és mint általában fárasztó poénokkal állt elő. Mint például eljátszotta, hogy hogyan ég meg a napon, hiszen vámpír lévén el kellene égnie. A következő műsorszáma az volt, hogy a gallérját Drakula stílusúra hajtotta fel, majd settenkedve, és sátáni kacajokban kitörve kezdett el üldözni a tisztáson, én pedig legnagyobb megdöbbenésemre belementem a dologba. Nem is igazán értettem, hogy miért, de valahogy jól esett lökötten viselkedni egy kicsit. A tegnapi komolyságának már nyoma sem volt, teljesen visszatért a bohóc, aki a lelkében élt. Bár őszintén szólva nem is bántam. Lassan tört rám a felismerés, de végül rájöttem, hogy Emmettet így kell szeretni. Általában vidáman, de amikor komoly dologról van szó, akkor képes a komolyságra is.

- Említettél tegnap valami meglepetésfélét – pislogtam rá ártatlanul.

- Hm… a kis kíváncsi – vigyorodott el Emmett.

- Ha nem árulod el, hogy mi a titok, akkor hamar megöregszem, és ráncos leszek – állapítottam meg. – Gondolj csak bele, egy igen koros vámpírhölgy leszek miattad.

- Ezt igazán nem hagyhatjuk – rázta meg a fejét.

- Szerintem sem – mosolyogtam rá győzelemittasan.

- Ez esetben, ha megengeded – kapott a karjaiba.

- Úgy rémlik, hogy én is éppen olyan gyors vagyok, mint te – húztam fel a szemöldököm.

- Ez valóban így van, de ettől még vihetlek a karjaimban – rántotta meg a vállát. – De ha nem tetszik neked a helyzet, akkor természetesen azonnal leteszlek – fűzte még hozzá.

- Nem, tulajdonképpen nekem nagyon is jó itt – fészkeltem be magam a mellkasához.

- Ennek örülök – nyomott egy lágy csókot a számra.

Majd eszeveszetten kezdett el száguldani velem a karjaiban. Behunytam a szemem, így fogalmam sem volt róla, hogy merre száguldunk éppen, de nem is ez volt a lényeg. Egyszerűen csak élveztem, ahogy a szél simogatja a bőrömet, és Emmett illata az orromba tódul, ahogy a mellkasához simulok. Még nem régóta futott velem, amikor ismerős illat csapta meg az orrom, de úgy döntöttem, hogy ez most nem számít, csak azért sem nyitottam ki a szememet, hadd legyen meglepetés az egész. Csak akkor nyitottam ki a szemem, amikor letett engem valami puhára, és selymesre. Meglepetten pattantak ki a szemeim, és döbbenten vettem tudomásul, hogy Emmett szobájában vagyok, méghozzá az ágyán. Na de, akkor hol vannak a többiek? Vagy csak annyira koncentráltam, hogy észre sem vettem a többieket?

- Meglepetés – kiáltott fel elégedetten.

- Hát, megleptél az biztos – ültem fel az ágyon.

- Hé, az előbb tökéletes voltál – döntött vissza az ágyra. – Remekül mutatsz az ágyamban – nézett végig rajtam elégedetten. Ha tudnék, akkor talán még el is pirulnék.

- Hol vannak a többiek? – kérdeztem zavartan. – Azt hittem, hogy ma itthon lesznek.

- Nem, ma nincsenek itthon, mert megkértem őket, hogy adják nekünk a házat egy napra, és ők igent mondtak a kérésemre – magyarázta lelkesen. – Gondoltam, hogy itt tölthetnénk a napot – ajánlotta a lehetőséget, én pedig azonnal megmerevedtem. Itt tölteni a napot, Emmettel, a szobájában, kettesben. Na várjunk csak, mit is akar itt csinálni egész nap?

- Öhm… Emmett, szerintem ez még…

- Tudom, most az jön, hogy ez még korai – forgatta meg a szemeit. – Miért feltételezi minden nő, hogyha bekerül egy férfi ágyába, hogy akkor a srác csak azt akarhatja? – kérdezte kissé durcásan. – Tudod ez az ágy nem csak arra jó, hogy rendeltetésszerűen használja az ember, vagyis jelen esetben vámpír. Gondoltam, hogy eldőlünk rajta, és beszélgetünk. Esetleg összebújunk, az jó mindkettőnknek úgy, hogy semmi olyasmi nem történik, amit nem akarsz. Persze az a lehetőség is fennáll, hogy elvonulsz a szobádba, én pedig békén hagylak – szusszantotta. Ajaj, azt hiszem, hogy ezúttal én gázoltam bele a lelkébe, még akkor is, hogyha nem szándékosan. Néha olyan idióta tudok lenni. Ezt nem kellett volna. Tudhattam volna, hogy Emmett nem az a fajta férfi, mint Royce, hiszen ezt már többször is bebizonyította.

- Ne haragudj – fogtam meg a kezét. Majd egy határozott mozdulattal lehúztam magam mellé az ágyra. – Az összebújós, beszélgetős ötleted nagyon is tetszik – simultam a mellkasához minden igyekezetemmel. – Miről szeretnél beszélgetni?

- Nem tudom - rántotta meg a vállát. – Te miről szeretnél? Van ötleted? – kérdezte kíváncsian.

- Nem is tudom – ráztam meg a fejem bizonytalanul. Talán itt lenne az ideje, hogy beavassam? Azt hiszem, hogy joga van tudni. Már többször is bebizonyította, hogy bízhatok benne, ahogy az imént is. Itt az idő, ez kétségtelen. – Még nem tudsz mindent az átváltozásomról – sóhajtottam fel.

- Nem kell erről beszélned, hogyha nem akarsz – szorította meg a kezemet.

- De, kell, hogy tisztán láthass engem. Én mindent tudok rólad, de te még csak keveset tudsz rólam – mondtam határozottan.

- Ha biztos vagy benne, akkor hallgatlak – ült fel velem szemben törökülésben, és én is így tettem. – Várj, tessék, itt van – nyomott egy kispárnát a kezembe.

- Hát ez? – kérdeztem döbbenten.

- Ez egy nyugi-párna – kuncogott fel. – Még emberkoromban, ami nincs is olyan messze, úgy két évvel ezelőtt találtam egy elveszett kislányt az erdőben. Szegényke nagyon rettegett tőlem, ezért nem állt szóba velem, úgyhogy hazavittem, hátha majd anyám szóra bírja, hogy honnan kóborolt el, de nem találtam őt otthon, úgyhogy letettem a kislányt a kanapéra, aki vágyakozva kezdte el figyelni az egyik kispárnát. Felvettem és a kezébe adtam. Ő pedig hirtelen magához szorította a párnát, és megeredt a nyelve. Így nem sokkal később már haza is tudtam vinni. Ő nevezte így a kispárnát. Nyugi-párna. Olyan, mint egy kedvenc plüssállat, amit párnával pótolsz, hogyha nincs kéznél a kívánt személy, vagy tárgy.

- Igazából, nem is rossz ötlet – szorítottam magamhoz a párnát. Tényleg volt abban valami nyugtató hatású, ahogy a kispárnát ölelgettem.

- Meggondoltad magad, vagy fel akarsz izgatni? – rázta meg egy kicsit a vállamat Emmett.

- Tessék? – pislogtam rá döbbenten.

- Olyan lelkesen ölelgeted azt a párnát, hogy most már kezdek féltékeny lenni rá – mondta tettetett morcossággal. – Szét fogom tépni, amikor kimentél a szobából – fűzte még hozzá.

- Na nem, azt nem hagyhatom neked – ráztam meg a fejem hevesen. – Ez a párna mostantól az enyém lesz – mondtam határozottan.

- Nem, ezt a párnát most ítélted halálra – próbálta elkapni a kezemből, de nem hagytam neki. Azonnal a hátam mögé rejtettem, és hátradőltem az ágyon, hogy ne tudja elvenni tőlem.

- Add nekem – pislogtam rá boci szemekkel.

- Sajnos nem tehetem – tiltakozott azonnal. – Nem hagyhatom, hogy közénk álljon – vetett gyilkos pillantást a párnára.

- Esküszöm, hogy csak a tiéd leszek, ha megkíméled-e párna életét – rebegtettem meg a pilláimat.

- Nos, ez tulajdonképpen egy egészen elfogadható ajánlat – fontolta meg Emmett a kérésemet. – Rendben, elfogadom a feltételeidet, de csak akkor, hogyha megpecsételed az ígéreted – mondta komolyan.

- Na és mivel pecsételjem meg az ígéretem? – húztam fel ezúttal én a szemöldököm.

- Szerintem kitalálod – hajolt egyre közelebb az ajkaimhoz. Én pedig automatikusan hunytam le a szemem, hogy átélhessem az első csókunkat, de nem történt semmi. Lassan nyitottam ki a szemeimet, és megláttam Emmett arcát néhány milliméternyire tőlem. – Te tartozol nekem, nem pedig én neked – állapította meg.

Ezen csak mosolyogni tudtam, majd lehunytam a szemeimet, és az ajkához érintettem az enyémet, majd nem sokkal később el is húzódtam tőle. Jól esett az előző csók, és már éppen azon lettem volna, hogy újra megcsókoljam, amikor meghallottam a halk morgást, ami a torkából szakadt fel, a következő pillanatban pedig már az ágyon feküdtem, Emmett pedig felettem támaszkodott, és szenvedélyesen csókolta az ajkaimat. A meglepetéstől teljesen ledermedtem, de bármennyire is azt hittem, hogy nem fog jól esni többé, hogyha egy férfi hozzám ér, azt hiszem tévedtem. Emmett csókja egészen más volt, nem is lehetett hasonlítani a volt vőlegényeméhez. Tüzes volt, vad és szenvedélyes, de mégis volt benne annyi gyengédség, és lágyság, hogy egyáltalán nem ijedtem meg tőle, sőt, inkább határozottan vonzott magához. Örömmel átadtam volna magam a pillanatnak, de mégsem hagyhattam, hogy Emmett úgy döntsön, hogy még nem tud rólam mindent. Lehet, hogy miután elmondom neki az igazságot már nem fog ilyen perzselő szemekkel nézni rám.

- Várj, még nem tudsz mindent rólam – nyomtam a kezeimet a mellkasához.

- Tulajdonképpen, amit kell azt már tudom – kezdte el harapdálni a nyakamat.

- Emmett, légy szíves, hallgass meg – mondtam határozottan.

- Jól van – sóhajtott fel. A hűvös leheletétől pedig megborzongott az egész testem, ahogy végigsimogatta a nyakamat. – Hallgatlak – ült le törökülésbe velem szemben.

A szemei kíváncsian csillogtak, én pedig tudtam, hogy itt az idő. Most, amikor tényleg kettesben vagyunk, el kell mondanom neki, hogy hogyan is változtam át.

- Azt már tudod, hogy Rochester volt az otthonom, és egy bankár lánya vagyok – kezdtem bele.

- Igen, idáig megvan a történet. Meg, hogy megsérültél, és Carlisle talált rád, és mentette meg az életed. A köztes részeket nem árultátok el eddig. Próbáltam tippelgetni, de nincs biztos ötletem – fintorodott el.

- Mikre tippeltél? – kérdeztem kíváncsian.

- Tereled a témát, baby – csóválta meg a fejét Emmett.

- Nem, csak kíváncsi vagyok az elméleteidre – rántottam meg a vállam.

- Hogyha elmondtad a történetedet, akkor én is el fogom mondani, hogy mik voltak az elméleteim – mondta határozottan.

- Ez zsarolás – fintorodtam el.

- Nem, hanem meggyőzés, és egyébként is azért hagytuk abba az igencsak remeknek ígérkező délutáni csókmaratont, mert szeretted volna nekem elmesélni, hogy miért is változtál át. Tehát, halljuk, különben a párnát kivégzem – nevetett fel.

- Jól van, tudom, hogy igazad van – mondtam megadóan. – Szóval, nekem Rochesterben vőlegényem volt. Royce King, egy gazdag, jómódú, fiatalember. Elméletileg úriember, de gyakorlatilag sokkal inkább egy vadállat – kezdtem bele. – Amikor elkezdett udvarolni nekem, nagyon is imponált az a lehengerlő stílus, a jóképűsége, a lágy szavak, amiket olyan igézően suttogott a fülembe. Egy éjjel még az esküvőnk előtt sokáig voltam egy nagyon kedves barátnőmnél, akinek akkortájt született meg a kisfia. Gyönyörű kisbaba, és én boldogan mentem el meglátogatni. Túl sokáig beszélgettem Verával, és már jócskán sötét volt, amikor elindultam hazafelé. Akkor találkoztam össze a vőlegényemmel, és a barátaival, akik nem kevés alkoholon voltak már túl. Royce odahívott magukhoz, de én akkor még nem is sejtettem, hogy milyen állapotban vannak. Azután minden olyan gyorsan történt… én ott akartam hagyni őket, de többen voltak, és erősebbek. Harcoltam velük, ameddig az erőmből kitelt, de…

- Ne is folytasd, értem – szorította meg a kezem.

Majd néhány percnyi kínos csend után megszólaltam, mert már nagyon rosszul viseltem a csendet. Semmi jót nem ígért a számunkra.

- Én, sajnálom – álltam fel az ágyról, és a párnáját is visszatettem a helyére, amit ő adott nekem nyugi-párnaként. – Azt hiszem, hogy én most visszamegyek a szobámba – nyeltem egy nagyot, majd ki akartam viharzani a szobából, de nem sikerült, mert Emmett előttem termett egy szempillantás alatt.

- Mit sajnálsz? – fordította maga felé az arcomat. – Na és hová mész egyáltalán?

- Nem akartam a terhedre lenni, hiszen láttam, hogy milyen arcot vágtál – kezdtem el tördelni az ujjaimat.

Elég hülye helyzet volt ez így. Lehet, hogy az ablakot kellett volna inkább menekülési útvonalnak használnom? Igen, az gyorsabb lett volna.

- Miről beszélsz? – kerekedtek el a szemei. – Terhemre lenni… te? Ez elég lehetetlen egy feltételezés, ha azt nézzük, hogy napok óta győzködtem mindenkit, hogy nem lesz baj, ha kettesben hagynak veled huzamosabb időre, mert nem megyünk emberek közelébe így nem kell lefognod engem.

- Akkor még nem tudtad a titkomat – mondtam komolyan.

- Igazából éppen azon morfondíroztam az imént, hogy hogyan lehet Rochesterbe jutnom a leggyorsabban, hogy elintézzem azt a vadállatot, lassan, szörnyű kínok között. Lehetőség szerint napokig kínozva.

- Ami azt illeti, már a föld alatt van, a barátaival együtt – haraptam az ajkamba.

- Na, ez az én csajom – derült fel egy pillanatra Emmett arca.

- Nem helyes gyilkolni – ráztam meg a fejem.

- Ki mondta, hogy helyes, de jogos volt elégtételt venned – rántotta meg a vállát.

- Ilyen könnyen veszed ezt az egészet? – döbbentem meg ezúttal én.

- Nézd, az előző életünk itt, és most nem igazán számít, hogyha engem kérdezel. Mármint, ne érts félre, természetesen érdekel, hogy mi történt veled, bárhol, és bármikor, de nem tudnám a szemedre vetni azt, amiről nem te tehetsz. Tényleg azt hitted, hogy már nem fogsz érdekelni, hogyha elmondod, hogy hogyan ért véget az emberi léted? – kérdezte kissé bosszúsan. – Nem vagyok az a fajta férfi, aki feladja a reményt, amit táplál egy gyönyörű nő iránt.

- Reményt? Ennyi vagyok neked? Egy újabb strigula az ágyad végében? – kérdeztem gyanakvóan. Én nem leszek egy kis vonás az ágya végén. Azt már most elfelejtheti.

- Remélem, hogy annyira képes leszek szeretni téged, és csakis téged, amennyire megérdemled. Nem szántalak strigulának az ágyam végébe, ahogy te fogalmaztál. Lehet, hogy nem vagyok egy komoly férfi, de ettől még nem vagyok tisztességtelen sem. Ha csak egy vonás lennél, akkor nem próbálkoztam volna a romantikával, megjegyzem, hogy életemben először – mondta komoran. Te jó ég, csak miattam tett mindent, én meg beletiportam a lelkébe.

- Emmett, én… - kezdtem volna mentegetőzni, de leintett.

- Nem érdekes, értem én, hogy milyennek tartasz engem – mondta sértetten.

- Emmett… - simultam hozzá gyorsan. – Kérlek, ne haragudj rám, butaságokat beszélek, nem gondoltam komolyan.

- Szerintem viszont komolyan gondoltad – rázta meg a fejét. A kezeimet azonban nem rázta le magáról. – Úgyhogy ezért vezekelned kell – jelentette ki ellentmondást nem tűrve.

- Mégis hogy érted ezt? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Az lesz a büntetésed, hogy szépen visszafekszel az ágyamba, és hagyod, hogy addig csókoljalak, ameddig akarlak. Esküszöm, hogy nem megyünk tovább, csakis csókolózásról beszélek. Be fogom bizonyítani neked, hogy sokkal többet jelentesz nekem már most, mint bármelyik lány is, akit eddig ismertem – jelentette ki határozottan. Én pedig valahogy úgy éreztem, hogy hihetek neki. Úgyhogy mosolyogva helyezkedtem el kényelmesen az ágyán. Ő pedig már hajolt is fölém.

- Várj – állítottam meg egy pillanatra. – Csak akkor, ha megkapom a párnádat – haraptam az ajkamba.

- Rendben, a tiéd a párna – kuncogott fel. Majd egy szempillantás alatt az ajkaimra tapadt.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2011.01.10. 18:41 viki ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Én is szoktam nyugi párnát használni, de nem szoktam így nevezni! Ez nagyon tetszett!!! :) És végre Rose is megnyílt! :) Emmett- től nem is vártam mást! A bolond úriember! :)