„I still remember the sun
Always warm on my back
Somehow it seems colder now”

(Evanescence: Field of Innocence)

(Edward szemszöge)

Amikor Bella viharos gyorsasággal elment Forksból Denaliba, a napok szinte vánszorogtak egymás után és minden egyes perc egy örökkévalósággal ért fel. Most, hogy a boldogság csak egy karnyújtásnyira volt tőlem és megragadhattam volna, hogy erősen magamhoz láncoljam, minden összeomlani látszott és saját tüzében ég majd el hamuvá, hogy még az emléke se maradjon fent. Egy porszemnyi kis jel sem marad utánam – utánunk –, mely akárcsak létezésünk egy aprócska mozzanatát is megörökítené. Azt, hogy megszülettünk, léteztünk és meghaltunk. És azt sem, hogy feltétel nélkül, minden porcikánkkal és teljes odaadással mertünk szeretni.

A jövő ködbe vész és ezen a fátylon még kobold húgom sem láthat keresztül.

Én viszont jóstehetség nélkül is látom a jövendőt. Vészterhes, sötét és a vér és a halál szaga fertőzi meg minden egyes pillanatát. Mert biztosan tudom, hogy ez a találkozás a halál komor ígéretét hozza magával.

Hiába bizakodik mindenki, hiszen az elmúlt egy hét leforgása alatt egy kisebb hadseregnyi vámpírt sikerült Macariónak idehívnia, én mégsem látom pozitívan már az elkövetkezendő huszonnégy órát sem. A pusztulás szaga beitta magát az elmémbe és nem hagy nyugodni.

Mivel Alice nem tudja megmondani, hogy mikor érnek ide pontosan – pöttöm húgom kezd teljesen kikészülni tehetetlenségétől –, ezért csak az előzetes számításokra tudunk hagyatkozni. Azok szerint a jövő hét közepére kell megérkeznie a Volturinak. Most van péntek. Tehát van még pár nap hátra a pokolig. Pár nap, amit egy angyal karjai között tölthetek, ha már az öröklét nem adatott meg nekünk és elveszünk.

(Bella szemszöge)

Kevés volt az idő, és nekem még annyi mindent kellett tennem. Bár nem fűlött hozzá a fogam, de a tervem az volt, hogy minél több képességet elsajátítok, így egy esetleges harc esetén sokkal nagyobb eséllyel indulunk. Ha már nem hagyták, hogy a saját magam által kijelölt útra lépjek, mely megmentett volna több tucat vámpírt, akkor ez a legkevesebb, amit tehetek. Ha pedig arra kerül a sor, tudom, hogy mit kell tennem…

Macnek köszönhetően rengeteg vámpír jött el Forksba, hogy felajánlják segítségüket, és ha kell, akkor akár életüket is. Többségük olyan nomád vámpír volt, akik évekkel ezelőtt még a Volturi szolgálatában álltak, ám mostanra kivívták a szabadságukat, és hajlamosak voltak az életveszélyes kalandokra. Csak sóhajtottam, amikor meghallottam a különlegesebbnél különlegesebb történeteket, amiket meséltek. Különcségükhöz a képességük is jól idomult és nem rejtették véka alá tehetségüket.

A legmeglepőbb mégis az volt, hogy egyikük sem visszakozott, amikor elmondtam, hogy mi az én képességem, és mit szeretnék tőlük. Volt, aki egyenesen odáig volt az ötletért, hogy megtanítson tudományának minden csínjára és bínjára, és nem is húztuk sokáig az időt. A kötelező körök lefutása után – bemutatkozás, rövid mese és a többi – rögtön belekezdtünk a felkészülésbe.

Én örültem, hogy minden szabad percemet lekötötte valaki, így nem kellett a közelgő veszélyre figyelnem, csakis arra, hogy ne veszítsem el az önkontrollomat, és ne nyírjak ki véletlenül senkit se a közelemben. Mert voltak olyan hátborzongató képességek, amiket ha nem jól használt a tulajdonosa, végzetes kimenetelű is lehetett.

Amikor nem az elmémet edzettem, akkor a fizikális felkészülés volt a soros. Ezeket általában Emmettel, Jasperrel vagy Mackel végeztem, akik nagyon jó tanárnak bizonyultak. Emmett arra tanított meg, hogyan aknázzam ki az erőmet, és hogyan spóroljak vele bizonyos esetekben. Jazz igazi harcosként a taktikai érzékemet fejlesztette, Mac pedig… Nos, vele csak ismételnem kellett, hiszen a Denaliban töltött idő nagy részét azzal ütöttem el, hogy vele edzettem, vagy beszélgettem.

Egy valaki azonban nem akart még az állandó unszolásomra sem tanítani, és az a személy Edward volt. Ő is aktívan részt vett az edzéseken, mint mindenki más, de ha páros harcról volt szó, még véletlenül sem jött a közelembe. Többször is rákérdeztem a miértjére, mire csak annyit felelt, hogy már így is elég fájdalmat okozott nekem, nem akar még többet.

Helyette viszont én okoztam neki minden egyes pillanatban fájdalmat, amikor Mackel harcoltam. Láttam a szemében a szenvedést, a kínt, a gyötrődést, de nem panaszkodott. Esténként, amikor mindenki nyugovóra tért egy-egy órácskára, hogy kipihenje magát, mi is visszavonultunk a saját kis világunkba, és csak egymással foglalkoztunk.

Minden nyugalmasan ment egészen addig, amíg ez egyik délután – körülbelül három vagy négy nap lehetett még hátra a Volturi megérkezéséig – majdnem át nem csapott egy kisebb vérengzésbe. És természetesen a két jómadár nem volt más, mint Mac és Edward.

Éppen Mackel harcoltam, és ilyenkor az ösztöneink irányítottak minket. Nem számított, hogy ki állt veled szemben, a túlélés volt a cél, a győzelem, a harc végső kimenetele. Néha megesett már Denaliban is, hogy egy kicsit elfajultak a dolgok, és volt, hogy komplett ruhacserét kellett megejtenünk egy-egy edzés után, mert csupa sár, föld és szakadás volt minden egyes ruhadarabunk. De soha nem ártottunk egymásnak, és ez volt a lényeg.

Most sem finomkodtunk, és mivel mindketten rendelkeztünk ugyanazzal a képességgel – és bár mindketten megfogadtuk, hogy soha nem használjuk vámpíron – néha bevetettük azt is. Próbáltuk mentálisan is legyőzni a másikat, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Tudtuk, hogy egyikünk sem járhat túl a másik agyán, és ezt lehetett szó szerint is értelmezni.

Egy alkalommal viszont nem figyeltem oda eléggé, így a mentális pajzsomon egy rést hagyhattam, amit meg is talált Mac és támadásba lendült. A fájdalom nem volt annyira elviselhetetlen, inkább azért sikoltottam fel, mert meglepett a dolog. A fejemhez kaptam, és térdre rogytam.

Még egy pillanatra sem kapcsolódott össze elménk, mert Mac azonnal elengedett és rémült arccal közelített felém. Elérni azonban már nem tudott, mert Edward villámgyorsan előttem termett, és egy erős mozdulattal eltaszította a közelemből.

- Bella, jól vagy? – kérdezte szerelmem aggódva, de amikor látta, hogy semmi bajom nincs (könnyedén emeltem fel a fejemet, és néztem rá), már meg sem várta a válaszomat.

A szemem sarkából láttam, hogy körülöttünk összesereglenek a vámpírok, de engem csak a két fiú érdekelt, akik eléggé feldúlt lelkiállapotban voltak. Edward pár lépéssel átszelte a közte és Macario között lévő távolságot, és nemes egyszerűséggel rávetette magát Macre. Mac természetesen védekezett és ebből alakult ki az a helyzet, hogy elkezdték egymást eszeveszettül püfölni.

Még nem voltam képes teljesen összeszedni magamat, így az is képtelenségnek tűnt, hogy megfékezzek két tomboló vámpírt, akik lehet, hogy egyesével gyengébbek voltak, mint én, de kettő egy ellen…

- Em, Jazz, nem szednétek szét őket? – szóltam oda nekik, mert ők is csak álltak, és néztek, mint a moziban.

- Bocs, kislány, de ezek apró miszlikbe szaggatnak minket, ha most a közelükbe megyünk – mondta Emmett, és tényleg volt valami racionalitás abban, amivel érvelt. – És jelen pillanatban, ha fogadni lehetne, akkor én Macarióra tenném a nagyobbat, már bocsi, öcskös!

Edward nem úgy tűnt, mintha túlságosan szíven ütötte volna bátyja megjegyzése, de szerintem nem is jutott el a tudatáig, hogy szóltak hozzá. Mac sem mozgatta a füle botját sem, hogy csillapítsa az indulatokat, sőt…

Pillanatról pillanatra nőtt bennem a feszültség, hogy mekkora őrültséget fognak elkövetni ezek ketten, ha ezt így folytatják tovább, és tudtam, hogy tennem kell valamit. Az agyam lázasan keresgélt az elsajátított képességek közül egy olyan után, amivel meg tudnám fékezni őket. Mindeközben a hátsó üvegfal egyik része csörömpölve hullott darabjaira, ahogyan Mac besegítette Edwardot rajta, majd az egyik dohányzóasztalkaszerűség tört ketté, ahogyan Edward beleépítette Macario hátát.

Nem időzhettem sokáig, és könnyű, fájdalommentes megoldást sem találtam, így kénytelen voltam azt a képességet használni, amit a legnagyobb biztonsággal kezeltem. Feltápászkodtam a földről, és megkerestem tekintetemmel a két harcoló vámpírt.

- Srácok, sajnálom, de nem tehetek mást! – suttogtam, mire a két fiún kívül mindenki rám szegezte a tekintetét.

Lehunytam a szememet és kiterjesztettem az elmémet, hogy megtaláljam azokat, akiken a képességet akartam használni. Már amikor Tanyát padlóra küldtem az is megterhelő volt, de most, hogy két ilyen erős elmét akartam leigázni és ráadásul egy időben, ez egyszerűen elszívta minden energiámat. Nem csak velük kellett megküzdenem, hanem saját magammal is, mert agyam tiltakozott azon gondolat ellen, hogy azokat a személyeket bántsam, akik nagyon is közel állnak hozzám. De végül mégis győzött józanabbik felem, és erőt merítve abból, hogy ez majd, ha csak egy kis időre is, de észhez téríti őket, és tudok beszélni a fejükkel, egy erős mentális hullám segítségével elértem az agyukat.

Először Mac dermedt le, ahogyan megérezte az elmémet az övével összekapcsolódni, majd Edward szisszent fel „váratlan látogatásom” miatt. Azt, hogy fájt volna nekik, nem nagyon mutatták ki, pedig az is a célom volt. Hülye férfiúi büszkeség!

Szorosabbra fűztem a kapcsolatot az elméjükkel, és reménykedtem, hogy meghallják az utasításomat, mely szerint engedjék el egymást. Kétségbeesetten harcoltam, hogy ne eresszem el őket, és minden szállal kapaszkodtam beléjük, de ez sem volt elég. Éreztem, hogy a képességem határát feszegettem, ami nem bírta tovább és pillanatokkal később elengedtem Edward és Mac elméjét.

Zihálva és kimerülten dőltem volna el a földön, ha nem kap utánam két erős kar, és finoman fel nem kap az ölébe.

- Szép volt, hugi, de most pihenj! – mondta gyengéden Emmett és megindult velem a ház felé.

A szemeim lecsukódtak, és fáradt elmém elkezdte feldolgozni a kapott információkat, és némileg pihenni akart csak.

Em nem bajlódott azzal, hogy kinyissa az ajtót, csak belépett a törött üvegen keresztül – ezt abból tudtam, hogy az üvegcserepek apró roppanásokkal adták meg magukat a lába alatt – és a lépcső felé kanyarodott. Ahogyan elhaladt a testvére és Mac mellett, én ösztönösen kinyitottam a szemeimet, és két döbbent szempárral néztem egy pillanatig farkasszemet.

- Gratulálok srácok, elnyertétek az évtized, ha nem az évszázad legnagyobb marhái címet! – sziszegte oda Em nekik. – Viszont megosztott a díj, szokjatok hozzá a gondolathoz, mint ahogyan egymás társaságához is!

Elmosolyodtam mackó bátyám szavain, aztán nem bírtam tovább és átadtam magamat a jótékony sötétségnek, ami a megnyugvás ígéretével kecsegtetett.

Nem sokkal később…

Éreztem, hogy valami finom és puha anyagon feküdtem, és olyan jól esett, hogy nem akartam még kinyitni a szemeimet. Egy idő után viszont rájöttem, hogy az a neszezés, amire felébredtem – a magamhoz tértem jobb szó, hiszen vámpír vagyok, így nem tudok aludni – nem szűnt meg, sőt fel is erősödött.

Ahhoz, hogy a fülemet hegyezzem, nem kell feltétlenül a szememet is felnyitnom. Megkerestem a megfelelő frekvenciát, és tudtam, hogy nem szép dolog hallgatózni, de a csábítás túl nagy volt. Amin meglepődtem az mégis az volt, hogy a beszélgetés közvetlenül mellőlem, az ágyam – a gyors beazonosítás, hogy hol is vagyok már pillanatokkal ezelőtt megtörtént – mellől jött és a beszélgető felek kilétét illetően pedig egyenesen köpni-nyelni nem tudtam.

- Akár meg is ölhette volna magát – suttogta egy bársonyos hang a bal oldalamról.

- Túlságosan erős hozzá, hogy ennyivel ártani lehessen neki, de tény és való, hatalmas ostobaság volt tőle, hogy mindkettőnkön egyszerre használta a képességem – válaszolta higgadtan Mac és hangja az ajtó felől szállt felém. – Kicsit még pihen, és kutya baja sem lesz azon kívül, hogy seggbe fogom rúgni, ha felkel!

Nyílt az ajtó és mielőtt halkan becsukódott volna, Edward megszólalt.

- Mac, köszönöm – súgta.

Nem érkezett válasz, csak a távozó léptek zaja adta tudtomra, hogy kettesben maradtam szerelmemmel.

(Mac szemszöge)

A folyosó végén álltam az üvegfal előtt, ahol Bella is annyiszor időzött már el és az alkonyatot figyeltem az erdő fái felett. Nem messze tőlem a szobában Bella és Edward beszélgetett, de nem figyeltem rájuk. Egy vámpíroktól nyüzsgő házban voltam, mégis úgy éreztem, hogy nem is lehetnék ennél távolabb mindenkitől.

A gondolataim annyira maguk alá temettek, hogy nem tiltakoztam, csak hagytam, hogy magukkal ragadjanak. Egy kis magányra volt szükségem, hogy háborgó elmém és lelkem is lenyugodjon. A nyugtalanság elemi erővel söpört rajtam végig, és nem értettem az okát. Ismertem már a Volturit annyira, hogy tudjam, ekkora túlerővel ő sem szállna szembe, főleg nem olyan vámpírokból álló sereggel, akikre egykoron a saját gyermekeikként tekintettek.

Én mégsem bírtam elűzni az agyamon átcikázó gondolatokat, amik közé a halál szó is belopódzott. Alattomosan, lassan, megmételyezve az elmémet és minden apró szegmensét kitöltve. Éreztem valamit a zsigereimben, ami semmi jót nem ígért.

Jobban elgondolkozni nem tudtam ezen, mert megláttam ez első árnyakat kibontakozni a hátsó udvart övező fák közül. Nagy levegőt vettem és normál hangerővel kimondtam azokat a szavakat, amiket a legszívesebben elkerültem volna.

- Azt hiszem, hogy kezdődik.

Megfordultam a folyósón és elkaptam a szobákból kilépő vámpírok pillantásait. Sok mindent fel tudtam fedezni az arcukon, de a legtöbbjükéről a mindenre elszántságot tudtam leolvasni. Az egész ház egy pillanat alatt bolydult fel, majd ürült ki, ahogyan mindenki felsorakozott a hátsó nagy udvarrészen. Bár félhomály uralkodott, mi mégis tökéletesen szemügyre tudtunk venni mindent, tökéletes látásunknak köszönhetően.

Nem időztem sokat a Volturi testőrségének felmérésével, hiszen Stefan és Vladimir kémeinek köszönhetően pontos információim voltak arról, hogy mire számítsak. Ezen adatokat természetesen megosztottam a legelső napokban a többiekkel is és némileg megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy jól dolgoztak az informátorok. Vagy mégsem?

Meglepetésemre Aro mellett nem Jane állt, mint ahogyan azt már megszokhattam, hanem egy közepes termetű, de nyúlánk alak, aki szintén köpenybe burkolózott, így az arcát nem láthattam. Az illata viszont annál árulkodóbb volt, ahogyan egy könnyű nyári fuvallat felém sodorta. Egy pillanatra megcsapott az orgona és a frézia kettőse, mire az izmaim megfeszültek, és el kellett nyomnom magamban a feltörni készülő morgásomat. Viszont az apró kis képkockák is a helyükre kerültek és minden világossá vált számomra. Perifériámon érzékeltem, hogy Edward felém kapta a fejét, de nem foglalkoztam vele, csak megköszörültem a torkom, hogy eltűntessem a számban felgyülemlett mérget és nyugodtam megszólaltam.

- Azt hittem, hogy már csak a túlvilágon fogunk találkozni, Adriana.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2011.01.12. 23:41 Zs  Nagyon tettszik a történet,az elejétől egészen a "végéig"! Már nagyon várom a következő fejezeteket!!! Mindig a legizgalmasabb résznél fejezik be!!! :D:D:D