(Stella szemszöge)

- Nem is akartál köszönni anyának mi? – szegeztem a kérdést Alecnek miközben már átléptük La Push határát.
- Öhm…nem igazán hiszem hogy repesne az örömtől hogy lát – vallotta be vonakodva.
- Jaj, kérlek! Anya csíp téged – mondtam szem forgatva.
- Ezt meg honnan tudod? – kérdezte.
- Akkor mondta amikor a kórházban voltam. Nagyon szimpi voltál neki. – vigyorogtam.
- Tényleg?
- Aham. Mikor hazudtam én neked? – kérdeztem ártatlanul.
- Oké hiszek neked – mondta kuncogva.
- Meg is jöttünk – fékezett le hirtelen. A nagyi háza mögötti erdőben voltunk. Alec megindult a ház felé de én visszarántottam.
- Van valami ami nagyon foglalkoztat azóta amióta meghallottam – mondtam és közben a szám szélét rágcsáltam.
- És mi lenne az? – kérdezte óvatosan.
- Szóval, még Volterrában az a vámpír, az az öreg…
- Marcus – vágott közbe.
- Igen Marcus, szóval ő úgy, vagyis azt mondta neked hogy ... Alexander – mondtam, és láttam hogy összerezzen.
- Igen, ez a nevem, mármint a keresztnevem. – mondta halkan.
- Elárulod valaha is hogy mi a teljes neved? – kérdeztem szinte suttogva. Nagyot sóhajtott.
- De nem kell ha nem akarod, mármint…hagyjuk, gyere! – mondtam és megfogtam a kezét, de nem akart mozdulni.

- Alec! Gyere...-húztam a kezét, de csak nem mozdult, inkább szembefordított magával.
- Alexander Christopher Moniarti – mondta miközben a szemembe nézett. – 1895-ben születtem San Marino-ban. Az apám olasz volt, az anyám amerikai. Ezért lett a második nevem Christopher. Három évesek voltunk amikor anyámék beadtak a Volterrai árvaházba Janenel. Nem is ismertem őket, hiszen nagyon kicsi voltam. Azért tudom hogy kik voltak mert egyszer bele lestem az aktáimba. Az árvaházban nőttünk fel, és azért utálom az Alexander nevet, mert akárhányszor rosszat csináltam, vagy más csinált rosszat, és rám kente, büntetést kaptam. És olyankor mindig úgy hívtak hogy Alexander. Tudtam ha ezt a nevet hallom akkor fájdalom következik, így megutáltam. - az arca miközben mesélt, távolba meredő volt. Mintha újra leperegnének a képek a szemei előtt. - Az Alec becenevet Jane adta nekem. Az Alexander és a Christopher keveréke. Senki sem tudta, még Jane sem hogy esténként sokszor sírtam. Rettegtem a sötétségtől – nézett üveges szemekkel maga elé – Nappal azt mutattam hogy erős vagyok, hogy semmitől sem félek. Muszáj volt ezt mutatnom, hogy Jane ne féljen, de este egyedül maradtam. Volt amikor bezártak egy szobába, egyedül, és ott kellett maradnom két napig. Este nagyon sötét volt és senki nem volt velem. Azért zártak be mert megvédtem a húgomat, mert megütöttem valakit. Ezt eddig senkinek sem mondtam el. Még Jane-nek sem - fejezte be végül. A hangja a végére egészen lehalkul. Észre sem vettem hogy folyik a könnyem közben. Magam elé képzeltem Alecet kiskorában hogy félve próbál elbújni ha meghallja a rettegett nevet,és ott kuporog egy sötét kis szobában.
- Jézusom – suttogtam magam elé.
- Ne sajnálj. Ami megtörtént az megtörtént, nem lehet semmissé tenni. De most csak a jelen számít és az te vagy nekem. – mondta kedvesen és letörölte a könnyeket az arcomról.
- Most már mindent tudsz rólam. – mondta és a kezét nyújtotta. Elfogadtam és ujjaimat az övéi közé kulcsolva,magamhoz húztam. Olyan erősen szorítottam magamhoz ahogy csak tudtam.
- Sose hagyj el – suttogtam a mellkasába, miközben a könnyek az arcomat áztatták.
- Sss, Ness, ne sírj! – suttogta a fülembe és védelmezően fonta körém karjait. – Sosem hagylak el – ez volt az a szó amitől végre le tudtam nyugodni. Lazítottam a szorításon, és éreztem hogy lassan lenyugszom. Alec arca a fejem tetején nyugodott. Csak most vettem észre hogy új ruhákban van. Egy koptatott farmer, szürke póló és fekete bőrdzseki.
- Ez aztán szexi – mondtam és elismerően néztem rá. Elvigyorodott, és lehajolt hogy megcsókoljon.
- Gondoltam ha egy ilyen csinos, és gyönyörű barátnője van az embernek, pardon vámpírnak, akkor nem nézhet úgy ki mellette mint valami ágrólszakadt – magyarázta.
- Te? Ágrólszakadt? Fogadni mernék hogy még egy kukászsákban is úgy néznél ki mint egy férfimodell – kacagtam. A szemét forgatva nevetett.
- Na jó, gyerünk – mondta,és elindult nagyi háza felé. Olyan magabiztosan trappolt előttem hogy nem bírtam megállni, hogy ne próbáljam meg elgáncsolni. Annyira szerettem volna kipróbálni hogy mennyire élesek a reflexei, így a lába elé tettem a sajátomat.
- A-a, ez nem szép – mondta és hirtelen felkapott, megfogta a csípőmet és a magasba emelt.
- Á, tegyél le – kiáltottam nevetve.
- Nem, nem. Először kérj bocsánatot. Bírtad volna ha elterülök mi? – kérdezte és gonoszan úgy tett mintha elengedne, de csak lejjebb csúsztatott. Nevetve sikítottam.
- Őszintén szólva nagyon is bírtam volna – nevettem, mire körbeforgott velem, és végül az ölébe vett. Átkaroltam a nyakát.
- Milyen kis gonosz vagy – vigyorgott, majd ajkait az enyémekhez érintette. Belemosolyogtam a csókba. Valaki hangosan megköszörülte a torkát, én meg ijedten ugrottam ki Alec karjaiból, aki ezen jót kuncogott.
- Ness, drágám,bemutatnád nekem a barátodat? – kérdezte Medy nagyi nagyra nyílt szemekkel. Éreztem hogy az arcomat elönti a pír, és lehajtottam a fejemet.
- Öhm…nagyi, bemutatom neked Alecet. Ő az én… barátom – mondtam végül. Most nem mondhattam hogy a szerelmem, vagy az életem vagy hasonlókat, így annyit mondtam hogy barátom.
- Nagyon örvendek Mrs. Pears – mondta Alec udvariasan és kezet fogott nagyival, akin láttam hogy tetszik neki Alec udvariassága.
- Én is Alec. Ness nem is említette hogy ilyen közeli barátai vannak itt.
- Az igazság az, nagyi hogy Alec is Volterrában lakik…lakott, csak a szülei elköltöztek…Kaliforniába, és ő nem akart menni ezért, egy időre ide költözött a…nagybátyához, aki Dr.Carlisle Cullen – rögtönöztem. Még én is büszke voltam magamra, hogy ilyet ki tudtam találni. Láttam hogy Alec elismerően néz rám, nagyi pedig csodálkozva.
- Miért nem akartál Kaliforniába költözni? – kérdezte Alectől.
- Nem nagyon szeretem a meleget, igazából – válaszolta.
- Értem, hát akkor isten hozott nálunk – mondta kedvesen mosolyogva. Hát igen, nagyi az csak nagyi.
- Öhm, nagyi – szóltam utána amikor menni készült.
- Igen szívem?
- Nem tudod anya itthol van? – kérdeztem.
- Nem, de nagyon szeretne beszélni veled. Fontos dologról, azt mondta nem hiszi hogy örülni fogsz neki, de nekem más sejtésem van – majd jelentőségteljesen Alecre nézet,és elment. Értetlenül néztem utána.
- Ez meg mi akart lenni? – kérdeztem.
- Őszintén szólva, fogalmam sincs – válaszolta Alec.
- Hát, ha nincs anyu, akkor menjünk és nézzünk szét Port Angelesbe. Nagyi biztosan kölcsönadja a kocsiját…várjunk csak. Van jogsid? – kérdeztem mire felkacagott.
- Személyim sincs nemhogy jogsim.
- Ó, tényleg, de sebaj, nekem van – mondtam büszkén vigyorogva, és előhúztam a zsebemből a tárcámat, majd az orra előtt meglengettem a jogsimat, amit még márciusban kaptam meg. Kézen ragadtam és futásnak eredtem.
- Nagyi! Nagyi! Várj! Lenne még egy kérésem – kiabáltam miközben próbáltam utolérni. Alec jóízűen kacagott rajtam, én pedig örültem hogy végre igazából nevetni látom.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés