|
16. fejezet 2/2- Emlékek
2011.01.15. 13:37
"- Milyen dolgokat? - kérdezte Szerelmem gyorsan."
- Á, semmi-semmi, csak azt mondta hogy nem lehetünk barátok - legyintettem gyorsan. Tudtam, hogyha az igazat mondom neki, lesz egy-két szava Brittanyhoz, ami nyilván nem végződött volna túl jól. Végül is nem volt akkor hazugság, mert lényegében ezt mondta.
- Ez nem teljesen igaz, nagyon durva voltam, és sajnálom - hajtotta le a fejét legjobb barátnőm, mire Alice szemöldök ráncolva nézett rá.
- Pontosan mit mondtál neki? - kérdezte összeszorított fogakkal, én meg éreztem hogy kezd dühös lenni.
- Az úgy kezdődött hogy... - de már nem figyeltem, mert elöntöttek az emlékek.
"- Brittany, várj! - kiáltottam utána, miközben a házukból futott kifelé. A bátja, Matthew, felhozott egy olyan témát, amit nem kellet volna, s legjobb barátnőm dühös lett, remegéshullámok futottak át rajta, az érzéseiben turkálva éreztem, hogy egy nagyon ijesztő dolog fog történni, amit nem tudtam mire vélni, majd mikor rájött hogy én is ott vagyok, kiviharzott az ajtón. Végül megállt, és nagyot sóhajtott.
- Mi volt az előbb? - néztem rá kíváncsian.
- Jasper... az a helyzet hogy... mi már nem lehetünk barátok - nyögte ki a földet kémlelve.
- Miért nem? - faggattam tovább.
- Mert egyszerűen nem lehet. Nagyon, de nagyon veszélyes lenne. Rád nézve - pillantott végre rám, mire csak mégjobban összezavarodtam.
- Nem tudnál bántani - nevettem fel semmi jókedv nélkül. Tudok én vigyázni magamra.
- De igen. Nagyon is tudnálak - sóhajtott fel megint.
- Mégis mi történt? - Ilyen vagyok én, kíváncsi-fáncsi.
- Nem akarod tudni - nézett rám mérgesen. Most mi követtem el?
- Akkor... miért nem lehetünk barátok? - Ugyanaz a kérdés, csak másképp, tudom, de hát kiakartam húzni belőle a választ. Nem az én hibám.
- Mert nem lehet, és kész - kiáltott rám, és már én is kezdtem dühös lenni.
- Idefigyelj...
- Nem, te figyelj ide. Sokkal veszélyesebb vagyok, mint az látszik, ez ellen te nem tudsz semmit sem tenni.
- Persze, hogyne. Ezt majd el is fogom hinni, ugye? - kérdeztem gúnyosan.
- Csak a te testi és lelki épségedet féltem, nincs itt semmi mas.
- Miért kell ennyi hazugságot kitalálni? Inkább mondd meg hogy nem akarsz többé látni, és eltűnök. - Ezt még én sem gondoltam komolyan, azonban most összeszedtem minden "fegyveremet" hogy kicsikarjam belőle az igazságot. Mert tudtam, titkol valamit.
- Nem ezt mondtam, csak... - kémlelte a cipője orrát. - Jó, igazad van. Nem akarok a barátod lenni. - Kideríthettem volna az érzéseiből, hogy ez igaz-e vagy sem, ám akkor éppen nem figyeltem az érzéseire, sokkal inkabb gondoltam arra, hogy most mihez fogok kezdeni.
- Ezzel vége? - állapítottam meg suttogva, bár inkább hangzott kérdésnek.
- Igen - felelte határozottan a szemeimbe nézve, majd láttam, hogy csillognak a szemei az elfojtott könnyektől, de nem sokáig nézhettem, mert egy fél perc után eltűnt az erdőben. Rosalie kifog nyírni, ha megtudja hogy elvesztettem a legjobb barátnőm. Akkor láttam utóljára Brittanyt, pedig még fél évig voltunk San Franciscóban, de mostanáig nem hallottam felőle. Több, mint két és fél évig"
- Figyelj, megértem, hogy akkor ezt gondoltad, de azért nem kellet volna ennyire durva legyél - szólalt meg Edward. Jé, úgy lemerültem a gondolataimban, hogy nem vettem észre hogy az egész család lejött.
- Te mit tettél volna a helyemben? - villantotta rá a pillantását Brit.
- Bagolj mondja verébnek - forgattam meg a szemeimet. - Eddy, te is ugyanezt csináltad.
- A nevem Edward - mondta nekem komoran.
- Mindenkinek kell egy becenév - vigyorogtam rá.
- Eddy? Ez nagyon jó! Mostantól csak így foglak hívni. Eddy, Eddy, Eddy... - kezdett el kántálni Emmett, miközben lepacsizott velem. Mi ketten nagyon jóban leszünk.
- Te csak ne beszélj, Jaspy - vigyorgott ezúttal ő, én meg mérgesen néztem rá, és a többiek csak nevettek.
- Ugyan már, ilyesmivel nem hatsz meg, Eddyke - nevettem fel, mire egy "meghalsz" pillantással jutalamazott, azonban ő sem bírta, s így már mindenki, aki a nappaliban tartózkodott, fogta a hasát a nevetéstől, Emmett le is esett a kanapéról, de ez nem tartott sokáig, mert, a nagy röhögésem közben, Szerelmemre néztem, aki úgy vizslatott, mintha még sohasem látott volna fehér embert. Gyorsan abbahagytam a nevetést, mert hallottam, hogy csak nekem van ilyen jó kedvem, és észrevettem, hogy Alice még levegőt sem vesz.
- Mi az? - kérdeztem óvatosan, majd, mivel nem adott választ, segélykérően pillantottam a család többi tagjára, ám ők is úgy néztek rám, mint egy ufóra. Mintha talán egy kicsit sápadtabbak lettek volna, bár ezt nehéz megállapítani, és csak Brittany, a húgom meg a saját légzésemet hallottam. Hé, emberek, mondjátok már meg hogy mi van!
- Oké... Mi a gond? - beszéltem nagyon lassan, ahogy a súlyos betegekhez szokás, míg folyamatosan Szerelmemet figyeltem, aki összeszorította fogait. Rájöttem, hogy tőle aztán nem fogom megtudni a választ. Végül Nessie szólalt meg.
- A... a sze... szemed... A szemed színe megváltozott. Egész sötét, már majdnem fekete - nyögte ki nagy nehezen, mire összevont szemöldökkel néztem rá, majd egy kaparást éreztem a torkomban.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
