Egész éjjel magam elé meredtem a szobámban… csak bámultam ki a fejemből, melyben most szokatlanul nagy volt a csend. Sehol egy követelőző gondolat, sem pedig egy hangos hangfoszlány. Csak néma csend.

 

A hetem azzal telet, hogy megpróbáltam kerülni az új vendégeket. Minél kevesebbet tudtam meg róluk, annál kevésbé fájt a fejem, és annál többször éreztem magamat normálisnak. Minden nap elhatároztam, hogy aznap nem is fogok gondolni a Wolf családra, de minden délután megszegtem az ígéretem. A lány mindenütt ott volt, ahol én is. Az ebédlőben a bátyjaival, a parkolóban a haverjával, az órákon a furcsa kérdéseivel, az aulában a büfénél…

 

A lány ott volt amerre csak néztem, már kezdtem paranoiás lenni, hogy követ engem, de ez persze nem volt igaz! Ő sose vett engem észre! És minél erősebb lett bennem az elhatározás, hogy elnyomom magamban azokat a furcsa borzongós érzéseket, annál erősebben jelentkeztek, valahányszor megjelent valakinek a gondolataiban, vagy megéreztem az illatát. A testem már magától tudta a dolgát, fordultam el, csináltam hátra arcot, lógtam el óráról, elkerültem az ebédlőt…

 

Mindent bevetettem… sejtettem, hogy ennek a lánynak van valami képessége, mindenkit magába bolondít, aki belenéz a szemébe, vagy meghallja a hangját, vagy csak megérzi az illatát, és aztán a markában röhög, ha sikerül valakit megaláznia, vagy megölnie, ha éppen vámpír. A közelében a gondolataim elmosódtak, és ellágyult a testem, ha megjelent… Ez volt akkor is, mikor álmosan bebotorkált a teremben, és levágódott a székébe, fejébe húzta a kapucniját, és a fülében pedig bömbölt a zene a fülhallgatójából, lábait felpakolta az asztalra, és a többiekkel nem igen foglalkozva azt hiszem, bevágta a szunyát.

 

Valahányszor összenéztünk, egyszerre fordítottuk el a fejünket, mintha csak megegyeztünk volna. És minden áldott napom azzal végződött, hogy a zuhanykabinba állva, csorgattam magamra a vizet és bámultam a csempét, ahogy testemről rácsöpög a víz.

 

Valami nem volt rendben a lánnyal, erre jutottam a hétközepén, más volt, mint mi, és én annyira akartam gyűlölni! Nagy elhatározásomat megerősítette az is, hogy éppen kipakoltam a táskámból, és a kezembe akadt a kémia füzetem. Ujjaimmal végig simítottam a füzet elején, ahol gyöngybetűkkel állt a nevem, majd kinyitottam azt, a legutolsó oldalán. A lány arca… Még ha csak a lapról, az én kezem által nézett vissza rám, a gyomromig hatolt. Kezeim megfeszültek, miközben tartották a lapot. Annak idején kaptam egy gravírozott öngyújtót, vagy nyertem vagy tudom is én. A lényeg, hogy volt egy, és nem dobtam ki, ott állt az íróasztalomon érintetlenül. Felkaptam onnan, és egy pillanat alatt lángra lobbantottam.

 

Az apró lángocska, kékes- sárgás fénnyel táncolt ujjaim között, miközben megközelítettem vele a lap szélét. Már majdnem elérte a láng, a lapot, mikor a lány arca egyszer csak felvillant elmémben. Ahogy folytak a könnyei, mikor rámosolygott Rupertre, ahogy kirántotta a tőröket, ahogy apró, telt ajkába harapott. Aztán a suliban is…

 

Ruperttel együtt volt egy közös lyukasóránk. Ők kint ültek az aulában a nagy puha fotelekben, és a zenét hallgattak. Alig voltak páran lent, és ők valahogy úgy ültek, hogy nem igen lehetett látni, hogy mit csináltak, de két perc múlva fülemet, halk, lágy nevetés ütötte meg, úgy álltam, hogy takarásba legyek, de lássam őket. Nenay ott állt, fotelek előtti paraván mögött. És ritmusosan rázta magát… mert erre nincs jó szó, az egyik AC/DC számra. Rupert meg vigyorogva bámulta. Kezem ökölbe szorult, és el is mentem.

 

Nem tudtam, hogy lesz, mint lesz, csak annyit, hogy látni sem bírtam többet őt! A rajzra meredtem, és a földre hullott kezeim közül, sértetlenül…

 

Másnap reggel kanapémon ülve bámultam az egyik zenei csatornát, ahol éppen valami szerelmes számok napja ment. Az egyik nyálasabb volt, mint a másik… Nem gondoltam volna, hogy én is ilyen vészes lennék, és ez jóérzéssel töltött el. Ellenben az már kevésbé ami, lent a nappaliban fogadott. Úgy öt óra körül, már nagyon untam magam, gondoltam megkeresem Reidet és váltok vele néhány szót, ám a konyhába érve az fogadott, hogy Reid csókolózva ölelte magához Floretét, aki az ő ingében flangálva, sütött-főzött Reid kollégájának, akinek ma volt a születésnapja. Mielőtt még észre vettek volna, undorodva kifordultam a konyhából. Az egész mellkasom üres volt, mintha valami nem lett volna rendjén, ebben az egyben biztos voltam.

 

-Áh Wrath  - ütköztem bele Coleenbe aki lefelé sétált a nappaliba.

- Én nem mennék a konyhába a helyedben – jegyeztem meg neki, mire csak bólintott, majd leült a lenti TV elé.  Furcsálltam, hogy Coleen ilyen hallgatag. Velem mindig is jóban volt, tehát nem értettem, hogy mi a baja. Úgy döntöttem, hogy mellé ülök, és kiszedem mi baja. Unottan ült a kanapén, hosszú, szőke leért egészen a melle alá. Coleen mint mindig most is csinosan volt felöltözve, de ma nem volt túl kihívó. Valahogy ŐT nem tudtam így elképzelni. Nem gondoltam egy percig sem, hogy felvenne az a lány bármi olyat is, amiben úgy nézne ki, mint egy lány… És ennek ellenére, mégis, úgy csillog – villog bármiben is van, hogy az ember nem tud a nálánál ezerszer szebben felöltőzettekre. És ez egy idő után nagyon idegesítő tud ám lenni. Komolyan. Megpróbáltam, minden lányra máshogy nézni az osztályban, az iskolában, a városban… De egyik sem volt olyan furcsa, mint ő.

 

Akadtak érdekes emberek, például a végzős Jones lány, aki minden szünetben lement megnézi a csokis muffint a büfében, de sose vette meg, mert attól félt, ha csak egyet is harap belőle, sose tud leállni. Majd ott volt Silver, aki valami ok miatt, mindennél jobban szeretett volna a tanulásra koncentrálni, de valami, vagy valaki folyton elterelte a figyelmét.

 

-         Valami baj van? – kérdeztem Coleent, aki csak megrántotta a vállát. Aha szóval baj van – Mi az? – kérdeztem halkan, és elfordítottam róla a tekintetemet. Sokáig hallgatunk, mikor fejemben megszólalt a hangja.

-         Maryonnal mostanában nem lehet bírni. Egyfolytában arra az új csajra izgul – fintorodott el, mire szélesen elmosolyodtam.

-         És ez idegesít? – kérdezetem vissza. Úgy nézett rám, mintha ez lett volna a világ leghülyébb kérdése.

-         Nem látszik? – kérdezett vissza.

-         Oké ez most jogos volt – tettem kezemet a térdére megértően. Coleen legjobban Maryont szerette a családunkból, hiszen sok mindenben hasonlítottak. Valójában Coleen és Nenay is hasonlóak voltak. Mindketten nehezen nyíltak meg mások előtt, hűvösek, hidegek voltak, és csillogott a szemükbe a megvetés. Nem is értem, hogy miért nem lettek azonnal legjobb barátnők.

-         Szóval, másról sem tud beszélni, mint hogy a kis Wolf csaj így, a kis Wolf csaj úgy. Már nagyon unom! – panaszkodott.

-         És ezt neki is megmondtad? – fordultam felé.

-         Meg hát. De most le vagyok ejtve, mindenki a Wolfokkal foglalkozik… Komolyan, mintha eddig nem is láttak volna más vámpírokat - pufogott. Vicces látvány volt.

-         Be kell ismerned, hogy nem mindennapi vámpírok – ugrattam, mire megcsóválta a fejét és kicsit feloldódott.

-         Jó oké, látszik gagyibbak, mint mi… De láttad a csaj ruháit? Mind fekete és halálfej, meg züllött rockénekesek vannak rajta, a farmerjei szakadtak, vagy totál nem divat hűek.  – morgolódott tovább.

-         Aha – igyekeztem értelmes képet vágni.

-         Miért szerinted, nem szebb, ha egy lány így van felöltözve – simította végig pólóját – mint úgy, ahogy ő? – nézett rám várakozóan.

-         Nekem bejönnek a vad lányok – magam sem tudom, miért válaszoltam ezt, valószínűleg az igazi anyámtól, most kaptam volna egy ütést a tarkómra, hogy három napis zsongott volna fülem.  Coleen hangosan vihogni kezdett, láthatólag nagyon tetszett neki a válasz és a nevetéstől szinte már fuldokolva mondta – Akkor, még hogy – hogy nem estél neki  Leliának? – vihogott.

 

Elfintorodtam az említett névre, és eszembe jutottak északi ismerőseink. Volt egy lány, aki nem volt csúnya, sőt szép volt. De nagyon nem volt az estem. Mégis minden alaklommal, amikor találkoztunk nagyon erős késztetést érzett arra, hogy lefeküdjön velem. Érdekes…

 

-         Fúj semmi esetre sem! – mondta ki hangosan a gondolataimat. Coleen, még mindig vonaglott a röhögéstől, és bosszúból, amiért így nevet nyomorúságomon, miszerint egy nő a szexrabszolgám akar lenni, bosszúból csikizni kezdtem, és jól összekócoltam szépen kisfésült haját.

-         Feladom! – lihegett. Ekkor abbahagytam, és győztesen rávigyorogtam.  Aztán egy furcsa pajzán kép jelent meg a fantáziámban. Nenay felém sietett amint belépek a házukba, és szorosan átölel, majd egyértelműen simul hozzám, és…

-         Héj öcskös! Mit csináltál a barátnőmmel? – kérdezte Jack, mikor  Iannal éppen azon versenyeztek, hogy ki fog előbb lejutni a lépcsőn, a vége persze az lehet, hogy szokás szerint, megint zuhantak vagy egy emeletet.

-         Semmit – nevetett Coleen, majd férje mellé szökdécselt és adott leguggolt a földön fetrengő Jackhez és nyomott egy puszit a szájára. Jack, amikor felállt egy pillanatra rámnézett: - Kösz, hogy felvidítottad haver! – üzente.

 

Mosolyogva rábólintottam, aztán felkaptam a táskámat, és az órámra pillantva láttam, hogy ideje lenne indulnom a suliba, küldtem Arnoldnak is egy gondolat hullámot, hogy jó lenne, ha tudós hátsóját letolná, mert el kéne indulnunk.

 

Rövid negyedóra múlva már mindenki indulásra kész volt. Beszálltunk a kocsiijainkba, és elhajtottunk a suli felé. Hiába vidított fel a Coleenel történt beszélgetés, a suli felé haladva újra rosszkedvem lett. Utáltam ezt a nyomott égést a mellkasom közepén. Olyan volt, mintha egy mázsás súly lenne ott, és sehogy se tudnám onnan leemelni. És nem tudtam eldönteni, hogy ezt az okozza, hogy a szervezetemtől megvonom az új lányt, vagy pont az, hogy időnként nem vonom meg.

-         Nagyon nyomott vagy megint – jegyezte meg a Arnold, miközben kibámult az ablakon – Azt hittem, hogy az a tüzes kiscsaj majd visszahozz a jelenbe – rátapostam a gázra, és úgy meglódult az autó, hogyha Arnold nem kapja el a vezetőülés fejtámláját könnyedén lefejelte volna.

-         Normális vagy? – kérdezte idegesen, mire én csak még több lóerővel válaszoltam, ujjaim görcsösen szorongatták a kormányt, és már Ian is beleszólt a témába.

-         Wrath állj le! – mondta határozottan, nagy levegőt vettem és igyekeztem visszafogni magam, és nem lepörkölni az országutat, de ez nem volt egyszerű. Nenay puszta említése előre nem megjósolható dolgokat és ösztönöket hozott ki belőlem.

 

-         Többet nem hagylak vezetni – szögezte le mérgesen Arnold – majd duzzogva visszadőlt az ülésre, csúfondárosan mosolyogtam vissza rá a visszapillantó tükörből, mire csak még mogorvább lett. Tudta, hogy sehogy se tudná kikuncsorgni alólam a kocsimat!

 

-         Hülyék – legyintett nemes egyszerűséggel Ian, és átdobta, hosszú, fekete haját a másik vállára.

 

Nem tudom miért, de kötözködni támadt kedvem, de visszafogtam magam. És igyekeztem a nyugodt én úgysefogomlátniNenay állást fel venni.

 

Hát nem így lett.

 

Minden rendben ment. Meglepően könnyedén eltudtam kerülni őt, nem találkoztam vele sehol sem, de mások fejéből hallottam, hogy itt van az iskolában, ez megnyugtatott. Múltkori érzelmi kirohanásom óta, igyekeztem a lánytól teljes mértékig elhidegülni, és bájos vonásait figyelmen kívül hagyva csak negatív tulajdonságaira koncentrálni. Ez ment egészen az utolsó órám utánig.

 

Rupert izgatottan pattant indult el az öltözőbe, pedig még nem volt vége a meccsnek. Furcsállottam, hiszen eddig folyton azt harsogták a gondolatai, hogy imád kosarazni, kíváncsian belehallgattam a gondolataiba. Bár ne tettem volna.

 

 

A kosár hangosan csattanva ért a padlóhoz, mire a tanár úr lefújta a meccset, és gratulált nekem, az utolsó szép dobásért. Nem láttam, nem hallottam a gyűlölettől, amely átszőtte a bensőmet és erősen gúzsba fogott. És én még kedveltem ezt a Rupert gyereket? Komolyan… ezt a nyomulós sunyi kis férget. Ez volt az utolsó, hogy a csapatomba választottam! Még csak szóba se fogok vele állni!

 

Olyan mérgesen öltözködtem fel, hogy észre se vettem, hogy az emberek lassan elhúzódnak mellőlem, és furcsán méregetnek. De nem foglalkoztatott. Magamra kanyarítottam a bőrdzsekimet, és bevágtam a szekrényem ajtaját, majd, a táskámmal a vállamon, kisiettem az öltözőből.

 

Zabos voltam… Irtózatosan. Szemem előtt láttam, ahogy átharapom a kis vörös torkát, és addig szívom a vérét, amíg már nem lesz annyi ereje sem, hogy csak megmozdítsa a kisujját. Nem undorodtam magamtól, szinte már a vér ízét is éreztem a számban, mikor valaki hirtelen gúnyosan megszólalt mögöttem.

 

Nicsak, a vámpírocska… - hallottam Edmund Wolf csúfondáros gondolatait. Megfordultam és a szemem szinte izzott, nem sok kell, hogy neki ugorjak, de esküszöm, hogy könnyedén, és megbánás nélkül megteszem, aztán nézgelődhet a nyomorult különc családjával az élen!

 

-         Nicsak az egyik ideszalasztott gorilla. Nem a kis húgocskád mellett lenne a helyed? – hirtelen felszisszent, és a szeme villámlott, alig vártam, már, hogy nekem ugrojn, és végre valamibe belevághassam az öklömet, ha már Rupert fejébe tilos.

 

És váratlan dolog történt, valaki egy emelettel lejjebb kinyitott egy ablakot és a friss levegő végig szántott az iskolán és a mi folyosónkon is, megéreztem az illatot. Azt az illatot, amitől a számban összefutott a nyál, amitől minden izmom megkeményedetett, és testem minden értelemben fájdalmasan sóvárogni kezdett. A mellkasomról lezuhant a súly, elfordítottam a fejemet, és teljesen megilletődtem.

 

Ott állt, hosszú szőkés-barna haja, most ki volt bontva, igéző szemei ki voltak húzva, és apró ajka megremegett. És arcára halvány pírrózsák futottak, és Ő ezt észre sem vette. Szeme csak rám fókuszált, és én pedig olyan mélyen néztem a szemébe, hogy egyértelműen értse, hogy ne keménykedjen, mert nem vagyunk egy súlycsoportban. És a legmeglepőbb dolgot váltottam ki belőle… A tekintete bódult volt, és a szemében olyan intenzív vágy csillogott, hogy a kezem ökölbe feszült. Nem kellett volna sok hozzá, csak annyi, hogy ne legyen itt a gorillája, átszelem a távolságot, nekivágom a szekrénynek és addig csókoltam volna, míg a lábaim el nem gyengülnek és el nem ájul, az oxigén hiánytól.

 

- Nenay – mondta mögöttem a bátyja aki, elindult a lány felé, meg akartam tudni, hogy mire gondol a lány! Csak most az egyszer, hadd lássam, hogy-e vágyik-e rám. Arca eltorzult, megint az erős trójai falba ütköztem, és komolyan kezdtem azt hinni, hogy én vagyok Menelaos és már sose kapom vissza Helénát Paris-tól. Mikor, Rupert is megjelent és ujjait a lány csuklója köré kulcsolta. Edmund ledermedt, ahogy a vörös fiú Nenay mellé állt, és ránk nézett.

 

Ajkam elnyílt, hogy megbántsam valamelyiket, de a lány gyönyörű pillantása belém fojtotta a szót, és az is, ahogy vágyakozó tekintettel fordul utánam. Megráztam a fejemet, ahogy éreztem, ahogy teste bizseregni kezd, a hirtelen jött felismeréstől. Nem vagyok közömbös neki!F