"- A... a sze... szemed... A szemed színe megváltozott. Egész sötét, már majdnem fekete - nyögte ki nagy nehezen, mire összevont szemöldökkel néztem rá, majd egy kaparást éreztem a torkomban."

Rögtön oda kaptam, de minden levegővétellel egyre csak erősödött, amit nagyon furcsának találtam. Az egész család sokkolva nézett, még Bella is megtisztelt a figyelmével. Rosalie-ra kaptam a tekintetem, aki ugyanúgy szorongatta a torkaát.

- Jól vagy? - kérdezte Alice aggodalmasan.

- Ez nem normális - suttogta Edward megszeppenve. Igen, itt valami tényleg nem normális. Egyrészt, ennyire erős még sosem volt, másrészt meg, az agyam csak egy dologra tudott oda figyelni, márpedig arra, hogy kell nekem valami. Szükségem van valamire, és ha nem kapom meg ebben a percben, én megőrülök. Csak azt nem tudom, hogy mi az a valami. Gondolom Edward láthatott valamit a gondolataimban, mert megszólalt:

- Esme... - majd suttogott valamit úgy, hogy mi ne értsük, és az emlitett eltűnt, hogy egy pillanattal később megjelenjen két pohárral a kezében, amikből egy nagyon csábító illat szálingózott.

- Ezt igyátok meg - adta oda húgomnak, meg nekem, és mi rögtön rávetettük magunkat. Annyit ittam amennyi belém fért, bár az elején kicsit rosszul voltam tőle, de annyira finom volt, hogy nem tudtam abbahgyni. Amikor már az utolsó cseppig kiitam, Rosalie-ra neztem, aki ugyanakkor fejezte be, és ő is értetlenül pillantott rám, mintha tőlem várt volna valászt. Nem értette hogy mi történt, ahogy a többiek sem, azonban engem inkább érdekelt hogy végül is mit ittunk mi. A pohara ugyan nem volt átlátszó, de tisztán lehetett látni a belseljében száradó csepeket. Sötétek voltak, ha a pohár atlatszó lett volna, megmernék esküdni, hogy pirosat láttunk volna. A saját poharamba néztem, és tényleg vérvörös cseppek voltak. Óó, nem...

- Ugye ez nem az volt, amire én gondolok? - kérdeztem elszörnyedve. Világéletemben utáltam a vért, irtóztam a látványától, nem hogy még meg is kóstolyam.

- De igen. Vért ittatok, és úgy tűnik, nagyon bevált - válaszolt Edward.

- Mégis mi volt ez? - szólalt meg Brittany is ingerülten. 

- Semmi, teljesen normális - mondtam neki.

- Semmi? Tudtom szerint az nem semmi, ha két ember vérre szomjazik. S normálisnak sem mondható - csattant fel.

- Nekunk az. Volt már ilyen, többször is, de akkor egy pohár víz megoldotta, és nem volt még ilyen erős. Igazából azt sem tudjuk hogy miért lehet - gondolkodott el Rosalie.

- A vámpír géneitek miatt, gondolom, most biztos felerősödtek, úgy tudom, ebben a korban kezdenek megjelenni a "tünetei". Azt viszont nem tudom, hogy hogy lehetne megoldani - tördelte tanácstalanul a kezeit. Nem baj, nekem így is nagyon jó, néha vért kellesz innom. Nagyon jó! Szuper! Ennél jobb nem is lehetne! Még álmomban sem vágytam erre, most meg egyenesen egy rémálomba csöppentem. Ez nem igazságos!

- Az élet nem igazságos! Mindig azt kapod amire a legkevésbé sincs szükséged - mormolta Eddy halkan. Ezt észbe fogom tartani. Eddy mondja, ő már csak tudja.

 Kinéztem az ablakon, és láttam, már rendesen sötét van.

- Mi most mennénk, késő van, a szüleink biztos aggódnak - álltam fel, majd a családfő elé mentem. - Köszönünk mindent, Dr. Cullen - ráztam kezet vele. Már egyáltalán nem zavart a hideg bőr.

- Csak Carlisle, és tegezz, nem vagyok olyan öreg - mosolygott, a többiek meg alig állták meg hogy ne nevessenek. Akkor ez azt jelenti, hogy Carlisle biztos több, mint amennyinek látszik. Sőt, Edward úgy mesélte, hogy már majdnem 400 éves. Mázlista, hogy már ennyit volt a Földön. Ez alatt az idő alatt, biztos szerzett némi tapasztalatott az életről. Csodálom, hogy nem halt meg az unalomtól, mert, végül is, mit lehet csinálni, mikor még aludni sem tudsz? Jah, de tudnak, csak akkor amikor akarnak. Vagy is nincs szükségük rá, ami azt jelenti, hogy nem is álmodnak. Jó nekik.

 Még megöleltem Brittanyt, majd kézen ragadtam Rosalie-t, és elkerekeztünk. Mikor haza értünk, elhadartam anyának valami hazugságot, arról, hogy mit csináltunk ilyen sokáig, közben pedig gondosan vigyáztam arra, hogy még véletlenül se említsem meg a Volturit, vagy Brittanyt. Anya ugyan tudott a vámpírokról, de aggódna értünk, és ezt nem akartam. Birttanyt meg hogy magyaráztam volna ki, mert a vérfarkasokról nem tud. Felmentem a szobámba, felvettem a pizsamát, bemásztam az ágyba, és végig pörgettem magamban a mai napot. Az, hogy újra láttam Brittanyt... felkavart. Jó, és rossz értelemben is.  Jó volt, mert már ezer éve nem láttam, örültem neki, de rossz is volt, mert eszembe jutott pár dolog, és... ott van Alice is. Tudom, hogy legjobb barátnőm milyen érzelmeket táplált irántam, azt is tudom, hogy ezek az érzelmek még mindig ugyanolyan erősen élnek benne. Alice meg, valami csoda fogytán, szeret engem, nem hagyná hogy valaki csak úgy elcsábítson, de Brittany, ha eddig nem mondott el rólam, akkor még egy ideig nem is fog, ezért nem kicsi az esélye annak, hogy esetleg veszekedni fognak rajtam. Most tudom, hogy Alice-t szeretem, ezt senki nem változtathatja meg, azonban Brittany-t is szeretem... valahogy. Na mindegy, jelen pillanatban nyugodtan megtúrik egymást, szóval miért is gondolkodok én ezen? Nem tudom. Akkor, ha ezt tisztáztam, akár aludhatnék is. Jó éjszakát nekem! 

Megfordultam, lehunytam a szemeim, és elnyomott a biztonságot nyújtó álom. Jól aludtam, ám reggel mikor kinyitottam a szemem, az első gondolatom ez volt: "A mai napot Brittanyéknél kell töltsem." Nem tudom miért gondoltam ezt, de nem sokat agyaltam rajta, eldöntöttem, én inkább hallgatok a megérzéseimre, nehogy úgy járjak, mint azok, akik nem hallgatnak a megérzéseimre, gondolok itt Rosalie-ra. Megreggeliztem, majd beppattantam a kocsiba, és lementem La Push-ba. Rose-nak már nem szóltam, mert egyszerűen nagyon siettem, ugyanis a vészcsengők a fejemből azt kiabálták: "Menekülj, minnél hamarabb!". Kicsit furcsa volt, de nem izgatott. Most az egyszer megfogadtam a "tanácsukat". Ahogy közeledtem a Black házhoz, legjobb barátnőmet pillantottam meg, ahogy elmerengve sétálgat. Jacob egyszer megmutatta hol lakik, ezért tudtam hova kell jönni. Ahogy kiszáltam az autóból, Brit rám pillantott, és hatalmas mosoly jelent meg arcán.

- Szia, Jazz! Mi szél hozz errefelé? - kérdezte mosolyogva.

- Nem szél, hanem kocsi. Amúgy meg, ha nem tudnám hogy igen, azt hinném nem örülsz nekem - lépkedtem egyre közelebb hozzá.

- Tudod, hogy örülök neked, csak furcsa, hogy pont itt találkozunk, és ilyenkor - nézett le karórájára, majd újra rám.

- Igen, még mindig szeretek korán kelni. Csak, gondoltam bepótolom az elvesztegetett két és fél évet - mosolyogtam.

- Jó, de gondolom a házban akarod tölteni a nap további részét, ugye? - nevetett fel, majd elindultunk Jacobék háza felé. Miután Jake apja meghalt, a ház Jacobé és Nessie-é lett, ám nem csak ők szokták használni, mert Brittany itt lakik, a farkasok is itt szoktak gyülekezni járőrözés előtt, meg ilyesmik. Persze, felújították, és még építettek hozzá. 

Egész jól telt a nap, Brittany-val, Matthew-val, Seth-tel, és Leah-val nagyon jól mulattunk, bújócskáztunk, idegesítettük egymást, kártyáztunk, mindenfélét csináltunk, mint a kisgyerekek, úgy játszottunk, de nem számított, már ránk fért egy kiadós játszás. Végül, délután, hullafáradtan vágódtunk le a kanapéra, és csak nevettünk. Utóljára egy jót fogócskáztunk, kint a szabadban, vagy másfél órát csak ezt csináltuk. Egy ideje  már pihentünk, mikor észrevettem valamit legjobb barátnőmön.

- Brittany, te... vágtál a hajadból? - kérdeztem rá, mert láttam, a haja már nem olyan hosszú, és nem is olyan dús, mint régebben. Talán a színe is változott egy kicsit.

- Igen, tudod, ha emberi alakban nagyon hosszú a hajunk, akkor farkasként is megnő a bundánk, ami nem túl kényelmes - magyarázta. Szóval ezért nem láttam meg egy hosszú haju farkas fiút sem. Akkor ásítottam egyet, s éreztem, kezdek álmos lenni, ezért ránéztem az órára, ami már kilenc órát mutatott. Hű, hogy elrepült az idő.

- Oké, akkor én most lépek.

A többiek megölelgettek, megköszöntem a napot, majd indultam Cullenékhez, hogy felszedjem Rose-t, és végre haza menjünk. Pár perc alatt oda értem, kopogás nélkül nyitottam be, de nem fordultam meg, csak becsuktam az ajtót, és mikor megfordultam, Alice bajt jósoló, szikrázó szemeivel találtam magam szemben.

(Alice szemszöge)

Hol lehet már???? Egész nap nem hallottunk felőle, pedig folyamatosan figyeltük a házat, tudtuk volna, ha haza megy, és a városban sem láttuk. Jajj, Istenem, Jazz! Mit csináltál? Ha hamarosan nem kerül elő, én esküszöm, kitépem a hajam. Az illatát sehol sem éreztük, és a kocsija nyomát sem láttuk, pedig az is eltűnt. Ha valami baja esett...

- Alice, nyugi! - szólt rám Edward. Biztos kiborítom a gondolataimmal, de nem tehetek ellene semmit. Hisz kitudja hol lehet.

- Biztos, hogy nem mondott semmit arról, hogy ma menne valahova? - vontam kérdőre Rosalie-t sokadjára.

- Biztos. A tegnap ahogy haza értünk bemeséltünk valamit anyának, reggel meg, mikor felébredtem, eltűnt - felelte szegény remegve, míg Emmett átkarolta a vállat. Ő is aggódott Jasperért, és, gondolom, hozzám képest, egy zombi vidám figura lett volna.

- Mikor ébredtél fel? 

- Tíz óra körül. - Elkezdtem fel-alá járkálni a szobában, miközben újra és újra feltérképeztem magamban a helyeket ahova mehetett, de már átnéztük az egészet, az illatát is elvesztettük, a háztól úgy egy méterre. És nyomokat sem találtunk sehol, pedig tényleg átfésültük az egész várost. Nem lehet hogy ne találjuk meg! Muszáj megtaláljuk! Hiszen, alig kezdődött el ténylegesen is a kapcsolatunk, és már jön valami ami keresztbe tesz nekünk. Egyszer a Volturi, amelyik eldönti hogy idejön, de végül mégsem jön, és most ez. Mi van, ha valami baja esett? Az agyamba pár szőrnyü kép kúszott be, ahogy, pár rosszat akaró ember, kitudja mit csinál Jasperrel. Mert igenis vannak olyanok, akik semmilyen ok nélkül megtámadnak. Főleg, hogy vannak akiknek lenne okuk megtámadni Jazzt. Erre rögtön megborzongtam, s megráztam a fejem, azonban a képek nem távoztak. Nem veszthetem még el! Azt nem élném túl. A legrosszabb pedig az, hogy nem tehetek semmit. Csak itt ülök karba tett kézzel, és várom, hogy történjen valami. Valami, ami megszabadíthatna ezektől a kínzó képektől, amik leperegnek lelki szemeim előtt. 

Amikor már nem tudtam mit csinálni, annyiszor feltérképeztem a várost az agyamban, keresve valami helyet, ahol még nem voltunk, mikor már a végső elkeseredetségemben ledobtam magam a kanapéra, kinyitódott az ajtó, és ki más lépett be rajta, mint Jasper. Ránéztem legkedvesebb testvéremre, aki eltátogott egy "Brittanyéknél volt"- ot. A düh elemi erővel söpört végig rajtam, és tudtam, itt egy rossz dolog fog történni. Valami nagyon, de nagyon rossz dolog.

- Mégis hol a jó büdös francban voltál? - kérdeztem tőle félig dühösen - magam sem tudom hogy voltam rá képes -, félig nyugodtan, kihangsúljozva minden egyes szót.