"- Mégis hol a jó büdös francban voltál? - kérdeztem tőle félig dühösen - magam sem tudom hogy voltam rá képes -, félig nyugodtan, kihangsúljozva minden egyes szót."
Iszonyúan dühös voltam, Jasper is megérezte ezt, kicsit megijesztettem, de abban a pillanatban aligha tudtam egy helyben maradni.
- Csak Brittanyéknel - mondta teljesen nyugodtan.
- És miért nem szóltál? - szűrtem ki a fogaim között.


(Jasper szemszöge)


- Nem kell mindenről beszámolót tegyek, főleg nem neked - válaszoltam. Más ember már rég elmenekült volna egy ilyen ingerült vámpír láttan, azonban rám átragadtak Szerelmem érzései.
- Halálra aggódtam magam miattad! - csattant fel.
- De még élsz - mondtam félválról. 
- Átfésültük az egész várost érted, legalább írhattál volna egy SMS-t, vagy mit tudom én. - Fogait összeszorította, félelmetesen dühös volt, és pont ez miatt nem féltem tőle. Jobban megijesztett volna, ha halálos nyugalommal mondja ki ezeket a szavakat, nem így, hogy majdnem üvöltözött velem.
- És La Push-ra nem is gondoltatok, mi? - kérdeztem gúnyosan. Tudtam, ezzel elértem azt amit akartam, ébresztettem benne egy kis bűntudatot, talán gondolt arra, hogy mi van, ha ez az egész nem csak az én hibám.
- Nem. De ez nem számít, akkor is felhívhattál volna, hogy ne aggódjak ennyire. - A nagy határozottság, amivel az elején beszélt, eltűnt a hangjából, s tudtam, nem sokára feladja, mert már nem lesz mit mondjon.
- Nem vittem telefont. - Szándékosan válaszoltam ezt neki, azt akartam, hogy - ha lehetséges - , még dühösebb legyen, hogy végül kiadja ezt az egészet magából, az én káromra. Addig is Rosalie nem fog szóhoz jutni.
- Náluk létezik telefon.
- Nem tudom a számotokat fejből. - Alig tudtam megállni hogy ne mosolyogjak, mikor kezei ökölbe szorultak, és, úgy döntött, eleget beszélgettünk, mert kiment az ajtón, s hallottam, amint egy fa kitörik. Na jó, nem pont ezt akartam, de legalább kiadja magából, ami azt jelenti, hogy holnap nagy az esélye annak, hogy akár meg is bocsájt, mert az előbb esze ágában sem volt ezt az esetet elfelejteni. A többiek lemeredve néztek rám, mire vállat vontam, s húgom elém lépett. Alice haragját még túléltem, de Rosalie...


Egy percig csalódottan - meg persze dühösen -, bámult a szemeimbe, majd felpofozott. Nem fájt - annyira-, és tudtam, azzal hogy hagytam ezt tenni, mélységesen megsértettem a büszkeségem, de nem szándékoztam tenni semmit. Egy "ezt megérdemelted" pillantással nézett rám, s az ajtó felé mutatott, mert látni sem akart. Ismertem már annyira hogy tudjam, nem ajánlatos vele ujjat húzni, ezért, a tanácsát megfogadva, sarkon fordultam, s kiléptem a házból. Még láttam hogy Edward döbbenten néz utánam, gondolom, mert másra számított, de nem érdekelt, a legfőbb az volt, hogy végre hazaérjek, és végre egy kiadós alvásban legyen részem. Rosalie-val holnapig nem fogok találkozni, talán egész nap kerülni fog, azért, belátom, neki kellet volna szóljak, mert biztos hogy nagyon aggódott értem, de majd túl lesz rajta. Remélem. Anyának azt mondtam hogy Cullenéknél voltunk, meg hogy Rose ott maradt, majd felmásztam a szobámba, felvettem a pizsamát, és bebújtam az ágyba. Most kivételesen is megpróbáltam nem gondolkodni, mielőtt elaludtam, mert eléggé fáradt voltam. Az éjszakám jól telt, bár, összeálmodtam pár hülyességet, azonban ez most nem izgatott, jobban féltem a holnaptól. Reggel arra ébredtem fel, hogy valaki rázogatja a vállam.
- Jasper! Kelj fel! - szólt hangosan Nessie hangja, mire végül elkezdtem értelmesen gondolkodni, és kinyitottam a szemem. 
- Mi van? - kérdeztem álmosan. 
- Öltözz fel és menjünk - parancsolta, majd lemászott az ágyból.
- Hova megyünk? Egyáltalán hány óra? - néztem rá kábán.
- Majd meglátod. Egyébként meg hét óra. De most öltözz - dobott rám pár ruhát. Csiga lassúan kimásztam, s húztam fel a ruhákat, miközben próbáltam nem elaludni. Renesmee nem zavartatta magát hogy elforduljon míg én öltöztem, szemrebbenés nélkül figyelt, és rágcsálta alsó ajkát. Na nem, mintha zavart volna, csak furcsa volt, mert a lányok általában zavarban szoktak lenni ilyenkor. Még meglátogattam a fürdőt, dobtam magamra egy kis vizet, hogy ne látszódjon hogy akkor keltem fel, pedig még mindig borzasztóan álmos voltam. Nessie azt mondta hogy szóljak a szüleimnek hogy vásárolni megyek, mire rögtön valami rosszra gondoltam, de azért bekiabáltam anyáéknak, és gyorsan kimentünk a házból. A lány nagyon sietett valahova, s a ház előtt egy ezüst Volvo volt, neki támaszkodva meg a tulajdonosa állt, aki nem más, mint Edward. Mi van itt? Eddy biccentett egyet, hogy szálljak be, majd ők is beültek, és elindultunk, még nem tudom hova. Az út nagyon rövidnek tűnt, biztos azért, mert elmerültem a gondolataimban, vagy mert Edward nagyon gyorsan vezet. Már csak azt vettem észre, hogy megállunk, és ők szállnak kifele, ígyhát én is ezt tettem, de egyáltalán nem számítottam arra, amit megláttam. Egy hatalmas pláza előtt voltunk, hirtelen meg nem tudtam hogy mit csinálunk itt. Hogyha vásárolunk - aminek nem kicsi az esélye-, akkor miért csak mi hárman jöttünk? Renesmee megragadta a kezem, elkezdett befelé húzni, aminek az lett az eredménye hogy majdnem elestem, mert egy szerencsétlen kőben megbotlodtam. Jó sokat kellet menjünk, míg elértük azt amit kerestünk, közben meg - gondolatban -, mindenféle kérdéssel bombáztam szegény Eddyt, ám ő nem adott választ. Amikor megálltunk, ledöbbentem. Egy ékszeres bolt előtt voltunk.
- Mire kell nekunk ékszer? - kérdeztem.
- Alice-nek. Kiengesztelési ajándék. Nagyon be van pöccenve rád - válaszolta Edward, én meg, megértve hogy mi a helyzet, nagyot sóhajtva, bementem. Pár percig nézelődtem, és csak ámultam, hogy milyen szép dolgok vannak itt. Igazából csak annyit tudtam hogy egy nyakláncot akarok venni Szerelmemnek, de arról fogalmam sem volt hogy hogy nézzen ki. Majd megtudom ha meglátom - gondoltam magamban, s megláttam azt amit kerestem. Egy gyönyörű nyaklánc volt, az egész fehér gyémántokból. A medálnál meg, ami kék volt, körbe kirakva fehérrel, olyan volt, mintha a gyémántok - mikor fénynél vannak-, egy J betűt mutatnának.


- Ez lesz az - szóltam a többieknek, akik szintén nézelődtek. Rögtön mellém jöttek, s kikerekedett szemekkel bámulták az ékszert. 
- Ez gyönyörű - suttogta Nessie. - Imádni fogja! - sikkantott fel boldogan. 
- Ugye tudod, hogy nem lesz olcsó mulatság - mondta nekem Edward.
- Kit érdekel? - Óvatosan kezembe vettem a nyakláncot, oda vittem az eladóhoz, kivettem a zsebemből a pénztárcámat - ami nem tudom hogy került oda -, és kifizettem. Tényleg nem volt olcsó, de Alice-szért megérte. 
- Gyere - fogta meg a kezem újra Renesmee, majd elkezdett húzni egy ruhás bolt felé. Ruhákat is veszünk? - értetlenkedtem magamban, azonban nem volt időm sokat gondolkozni, mert megértettem. Alice volt ott, szebnél szebb ruhákat válogatva. Hogyan kerülhetett oda?
 Egy pillanara lemeredtem, hiszen nem tudhattam hogy fog reagálni. Az is benne van a pakliban, hogy lekiabálja a fejem, és akkor megnézhetem magam.
- Menj már! - kezdett el tologatni Nessie hátulról.
- Nem megyek - fordultam vissza. 
- De mész! - fordított meg.
- Nem, nem megyek! - fordultam újra vissza. Gyáva nyúl vagyok, tudom, de hát ha izgulok, nem az én hibám.
- Na ide figyelj! Nem vagy egy gyáva féreg, ezért most szépen oda tolod a segged, és, mikor vissza jössz, ez
a nyaklánc már nem lesz nálad! Értve vagyok? - Olyan fenyegetően nézett rám, hogy egy pillanatig elhittem, tőle jobban kell félnem, mint Alicetől, ezért lassan megfordultam, és csendesen Szerelmem felé lépkedtem. Úgy tűnt, nem vett észre, bár ez nem biztos, de szerintem nagyon elmerült a ruhákban. A háta mögé osontam, kezeimet derekára csúsztattam, és halkan a fülébe suttogtam egy sziá-t, mire mélyet szippantva a levegőből, felém fordult.
- Jazz, én... sajnálom. Nem kellet volna úgy letámadjalak, csak...nagyon aggódtam - szegte le a fejét bűnbánóan. Ne, nem akarok önmarcangolást!
- Csukd be a szemed - mondtam.
- Miért? - kérdezte értetlenül.
- Csak csukd be a szemed, és fordulj meg - érintettem meg a vállát, ő meg - bár kicsit furán nézett - , eleget téve a kérésemnek, becsukva szemeit, hátat fordított nekem. Előkotortam a zsebeimből a nyakláncot, óvatosan kibontottam, s lassan Szerelmem nyakába akasztottam. Ahogy megérezte érintésemet, jólesőn megborzongott, én meg muszáj volt vigyorogjak. Kezeim eltűntek a nyakáról, oda kapott, de megérezte az ékszert, és kinyitotta szemeit hogy megszemlélhesse az ajándékát.
- Ez meg mi? - lehelte döbbenten, miközben hátra fordult. 
- Kiengesztelési ajándék - vettem elő a mosolyom amelytől mindig majd' elolvad. Igazából minden mosolyommal leveszem a lábáról, én meg különösen élvezem ezt. - Gondoltam, adok neked valamit, mivel te már annyit adtál nekem. - Oké, ez nagyon csöpögősen hangzott, azonban én nem tehetek semmit, ha ez az igazság.  Beszélés közben Edwardékra sandítottam, és Szerelmem követte pillantásom, majd elmosolyodott.
- Mit is adtam neked? - nézett rám gyanakodva. 
- Mindent - fogtam meg a kezét, és elindultunk újra vásárolgatni. Látszódjon, hogy itt voltunk, mert még az emberek azt mondják hogy jöttünk, láttunk, mentünk, ám egy pénzt sem költöttünk.