|
20. fejezet - Káposztatöltés
2011.01.30. 11:45
(Jasper szemszöge)
Jó sokat vásároltunk, pár órát biztosan ott töltöttünk, mert már majdnem dél volt, amikor végre haza indultunk. Alice és Edward haza mentek, de Nessie velem jött, azt mondta hogy megakarja ismerni a szüleimet. Anya nagyon szimpatikusnak találta a lányt, megkínálta egy kis levessel, amit persze elfogadott. Mikor végeztünk az ebéddel, anya előállt azzal, hogy töltöt káposztával álmodott, és azt fogunk csinálni. Még jó, hogy nem rég vettünk pár kiló húst, káposztánk mindig van, csak azt a húst le kell darálni. Renesmee felajánlotta, hogy segít nekünk tölteni a káposztákat, ám a darálást inkább hagyta Rose-ra meg rám, majd anyával együtt elvonultak. Jól tudtuk, hogy miért hagyott Nessie kettesben minket. Csak daráltam és daráltam, közben meg le nem vettem bocsánatkérő pillantásomat húgomról, aki rám se hederített, mintha nem is lettem volna ott. Tudtam, a bosszúja olyan lesz, amilyenre a legrosszabb rémálmomban sem gondolnék, féltem is rendesen, s reméltem, talán sikerül kicsit megpuhítani, bár ennek minimális az esélye.
- Rosalie... - szóltam, mire ő felkapta a fejét, de nem nézett rám.
- Mi ez a zaj? - kérdezte a falat nézve. Most teszi magát, mintha láthatatlan lennek, nagyon gyerekes, ám néha beválik. Csak nem nálam.
- Rose, kérlek. Meghallgatnál? - Levegőt vett, hogy mondjon valamit, azonban pont akkor Nessie feltűnt, ugyanis befejeztem a darálást. Nagyon jól időzíti magát, mit is mondjak. Összekevertük a húst a rízssel meg valami fűszerrel, majd anya elénk rakta a káposztákat, hogy mi hárman töltsük meg őket. Nessie-nek megmagyaráztuk hogy kell, s neki álltunk becsomagolni a maszlagot a levelekbe.
- Rosie, figyelj... - szólítottam meg húgomat, aki nagyon elmerült a káposztákba. - Én sajnálom, hogy nem szóltam, tudnom kellet volna, mennyire aggódni fogsz, csak annyira jól szórakoztunk, hogy... kiment a fejemből. - Nem pillantott rám, ám arca kicsit megrezdült, és alig láthatóan megrázta a fejét. Annyit jelentet, hogy nem értem semmit ezzel a pár mondattal, akkor is megkapom a büntetésem. Lehajtott fejjel visszafordultam káposztáimhoz, miközben probáltam kitalálni hogy vajon mit fog Rosalie csinálni.
- Adok én neked szórakozást - hallottam húgom méreggel teli suttogását, s utána éreztem hogy valami a fejemnek csapódik. Rögtön a lányok felé fordultam, akik egy-egy gombóc töltelékkel a markukban vigyorogtak rám, és hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, így én is vettem egy gombócot, majd elkezdődött a kaja-csata, vagy mi. Pár órán át csak dobáltuk egymást a maszlaggal, az egész konyhát meg a ruháinkat összekoszoltuk, én meg azon tanakodtam hogy vajon ez Rosalie nagy bosszúja, vagy csak most nem akar töltöttkáposztát enni. Végül, mikor anya a nagy hangzavarra kijött, mentünk hogy megmossuk a hajunkat és ruhát cseréljünk.
- Ez volt az a hatalmas nagy bosszúd? - kérdeztem húgomtól a fürdőben.
- Igen, nem valami nagy, de... Azt hiszem ennél több nem is kell - nevetett fel, majd elkomorodott. - Jazz, értsd meg, ha valami bajod esne... én nem is tudom mit csinálnék. Tudod, mennyire szeretlek - nézett rám. Persze, hogy tudom, én ne tudnám.
- Nem lesz több ilyen. Megígérem - szorítottam meg a kezét, mire jó szorosan megölelt. Nem számított, hogy mindketten maszatosak voltunk, vagy hogy már nem lesz töltöttkáposzta. Csak az számított, hogy végre rájöttunk mennyire fontosak is vagyunk egymásnak. Ezt a meghitt pillanatot Nessie zavart krákogása szakította meg, aki a kád szélén ült, es az ajtó felé mutatott. Húgom leszállt rólam, kimentünk a fürdőből, majd a konyhát is feltakarítottuk, és Renesmee haza ment. Már jócskán esteledett, ígyhát felmentem a szobámba, de Rosalie nem hagyott nyugdni, mert jött utánam. Bezárta az ajtót, én meg várakozóan néztem rá. Próbáltam kitalálni hogy mit keres itt, azonban egy kézzel fogható ok sem jutott eszembe.
- Szóval, mit csinálunk ma este? - kérdezte, miközben közelebb jött hozzám.
- Mit akarsz csinálni az én szobámban? - rancoltam a szemöldököm.
- Gondoltam, úgy is mindketten unatkozni fogunk, ezért csinálhatnánk valamit együtt - válaszolta nemes egyszerűséggel, ezzel a mondatával mégjobban összezavarva engem.
- Mi van?
- Ne mond hogy elfelejtetted - forgatta meg szemeit.
- Mit? - Mit felejtettem el? Mi...mi?
- Adósod vagyok. - Miért lenne az adósom? Én már tényleg nem értek semmit. Csak bámultam rá, mint bornyu az új kapura, és próbáltam kitalálni hogy mire gondol, ám sajnos nem jártam sikerrel. Semmi nem jutott az eszembe. - A fogadás. Nem kaptad meg a jutalmad - rebegtette meg szempilláit, én meg végre rájöttem, hogy mi a baja.
- Ilyen jutalomra nincs is szükségem - járkáltam a szobában.
- Akkor minek volt a fogadás? - dobta le magát az ágyra.
- Szórakozásra - mondtam röviden.Azt hittem hogy ezt akkor letudtuk, és már nem fog szóba kerülni.
- Jajj, ugyan már. Tudom, hogy te is akarod - kezdte el kigombolni a felsőjét. Ezt meg mi lelte?
- Nem, nem akarom - néztem rá mérgesen. Talán hülye vagyok, de azért nem ennyire.
- Én vagyok az egyetlen akit nem kaphatsz meg, és ezt nem bírod elviselni - mondta nekem kicsit hangosabban, ezúttal komolyan.
- Tévedés. Alice minden porcikáljával tiltakozik ellene - válaszoltam. - Amúgy is, nem te voltál az, aki utálta ezt a gondolatot?
- Igazad van. Bocs. Nem tudom mi jött rám - szállt le az ágyról, majd kisetált az ajtón. - Jó éjt! - szólt még hátra, mire én elmotyogtam egy "Szép álmokat", felvettem a pizsamát, bebújtam az takaró alá, és elnyomott az álom.
(Caithleen szemszöge)
- A francba! Megéreztek. Jobban is figyelhetnél a képességedre - suttogtam ingerülten Michaelnak, miközben az egyik fáról figyeltük a Cullen házat.
- Minden tőlem telhetőt megteszek. Könyebb lenne ha nem idegeskednél ennyit - morogta halkan. Ettől kicsit lehiggadtam, mert eléggé nyugtalan voltam. Igazából nem is tudom mi volt a bajom. Na mindegy, úgysem kell már sokat várjak. Elég volt ez a tizenöt év, amit csak várakozással töltöttem. Holnap este Cullenék vadászni mennek, a félvér kiscsajra, az önsanyargatós jégkockára, meg a rühes kutyákra hagyják a két embert, és akkor lecsaphatunk rájuk. Nem lesz akadály. Michael képességével észrevétlenül behatolunk a házba, a gondolatolvasó mit sem fog tenni, ha a lányával fenyegetjük, gyerekjáték lesz az egész. Megérte ennyit várni, most megbosszulhatom testvérem halálát. Ha az évek alatt nem volt alkalmam, Victoria probálkozásai is kudarcba fulladtak, most nem szalasztom el ezt az alkalmat. Cullenék végre megértik, hogy mekkora hibát követtek el akkor, mikor könyörtelenül széttépték bátyámat. Ha eddig az hittek, nyugalomban élhetnek, semmi nem fog már keresztbe tenni nekik, megfogják tudni, hogy ez nem így van. Egy óvatlan pillanat, és az egész család élete tönkre megy. Nem érdekelnek a többiek, csak Jasper Hale az én célom. Ha egyikőjüknek baja esik, mind megszenvedik, ennyi év alatt volt időm megérteni ezt. Edwardot már nem bánthattam, hiszen Bellat folyamatosan figyelték, és vámpír lett, Renesmee meg folyton annak a farkasnak a közelében volt, igy vele már nem kezdhetek semmit. Ám Alice… De a legjobban az fog fájni neki, amikor megfogja tudni, hogy miként halt meg az ő szívszerelme. Mert ennek is van egy forgatókönyve. Alaposan kiterveztem minden részletet, szegény fiú megfogja érteni hogy kár volt megszületnie, mert ugye, ha ő nem lett volna, Cullenék még mindig nem lennének teljesek. A holnapi nap után már nem is lesznek. Látom magam előtt, ahogy eltöröm valamelyik végtagját, vagy csontját, gonoszan nevetve hallgatom fájdalmas nyögéseit, majd lassan, fogaimat hívogató nyakába mélyesztem, és kiszívom a vére utolsó cseppjét is. Igen, ez lesz életem legszebb napja.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
