(Nadine szemszöge)

 

Mosolyogva figyeltem, ahogy Rose és Emmett felhőtlenül boldogan játszik a konyhában. Majd a tóban, nem messze a háztól. Annyira összeillettek, és annyira szép életük lehetne itt. Minden tökéletes lenne. A családjukkal lennének, gyermekeik születnének, és nem utolsó sorban együtt öregednének meg, ahogy Rose mindig is vágyott rá. Tökéletes élete lehetne itt, tanítónőként. Milyen kár, hogy rajtam kívül mindenki azon dolgozik, hogy ne válassza ezt a tökéletes valóságot a maga számára.

-         Nadine? – hallottam meg Nathan hangját.

-         Miért jöttél? – fordultam felé.

-         Mit szólnál hozzá, hogyha ma éjjel is velünk tartanál? Azt hiszem, hogy Rosalie-nak jól jönne egy barát, amikor meglátja, hogy mi történik nélküle – ajánlotta a lehetőséget.

-         Veletek megyek, természetesen, de továbbra sem tetszik nekem, hogy bemutatod a lehető legszörnyűbb következményeket, amelyek megtörténhetnek a Cullen családdal. Nem érdemli meg, hogy befolyásold a döntésében. Joga lenne egy szép, hosszú és boldog élethez – mondtam komolyan.

-         Igen, tisztában vagyok vele, de az is igaz, hogy nekem most nem Rose jólétét kell elsősorban figyelembe vennem, hanem a családjáét – válaszolta Nathan halkan.

-         Kezded megkedvelni, igaz? – mosolyodtam el.

-         Ami azt illeti, nehéz ezt a lányt nem szeretni – vallotta be halkan.

-         Akkor mi a kifogásod a boldogsága ellen? Őszintén – kérdeztem kissé ingerülten.

-         Csupán annyi, hogy Bella és Edward is nagyon szeretnivaló, és mint ilyen lények, őket sem akarom a pokolba taszítani a felhőtlen boldogságból – emelte fel ő is a hangját. – Mi lenne, hogyha néha nem veszekednénk olyasmin, amivel kapcsolatban soha nem fogunk dűlőre jutni? – kérdezte fáradt mosollyal az arcán.

-         Akkor unalmas lenne az életed – mosolyodtam el én is. Tényleg állandóan veszekszünk, hogyha szóba kerül Rose és Bella kettőse.

-         Most komolyan. Csak gyere el velünk, és támogasd. Esküszöm, hogy soha többé nem viszlek olyan helyre, ahol a múltunkról van szó. Mostantól csak Rose-ról szól az egész, az ő döntéséről – mondta határozottan. – Megegyeztünk? – nyújtotta felém a kezét. 

-         Igen, megegyeztünk – csúsztattam a tenyerem az övébe.

Ahogy a bőröm hozzáért, azonnal kipattantak a kis szikrák, mint ahogy régen is. Úgyhogy amilyen gyorsan hozzáértem, olyan gyorsan el is rántottam a kezem Nathan kezétől. Túlságosan forró, és bizsergető a bőre.

-         Tudom, hogy te sem vagy közömbös irántam, akármennyire is próbálsz ellenállni – mondta gyengéden. – Miért küzdesz az érzéseid ellen? Neked is jó érzés lenne valakivel megosztani az érzéseidet néha. Adj még egy esélyt – simított végig az arcomon.

-         Nem, ahhoz már túl késő, nem vagyunk többé egy világból valók – ráztam meg a fejem.

-         Te nem emiatt nem adsz nekem még egy esélyt – rázta meg a fejét fáradtan. – Bezárkóztál, elnyomtad a régi önmagad, méghozzá szinte teljesen. Hol van az a Nadine, aki arra tanított mindenkit, hogy a megbocsájtás a világ legfontosabb dolga a szeretet után?

-         Ebbe most kár megint belemennünk – sziszegtem a fogaim között.

-         Oké, hanyagolom a témát, de ettől még tudom, hogy igazam van – forgatta meg a szemeit. – Türelmes vagyok, mint tudod. Kivárom, amíg rájössz, hogy te is akarsz engem, még mindig – sóhajtott fel. – Este eljössz azért Rosalie-val?

-         Igen, mindenképpen ott leszek, de azért próbálj meg kíméletes lenni a lelkéhez. Tudod, hogy nehezen viseli a szörnyűségeket, még akkor is, hogyha nem mindig mutatja ki az érzéseit – néztem rá kérlelőn.

-         Nem tudok szépíteni a valóságon, és ezt te is tudod. Nem lesz szép látvány, amiben része lesz. Úgyhogy csak támogasd, és hagyd, hogy kitombolja magát a látottak után. Ennyit kérek. Nem hiszem, hogy túl sokat fog velem szóba állni, miután tönkreteszem a tökéletes boldogságról alkotott vágyait – mondta Nathan szomorúan.

-         Hát én se csodálkoznék, hogyha többé nem állna szóba veled – bólintottam rá. – Engedelmeddel én most megyek is. Este találkozunk – köszöntem el.

Majd egy szempillantás alatt el is tűntem. Már tegnap megbeszéltem egy igen fontos találkozót a legkedvesebb „főnökömmel”. Talán ő ért meg engem a legjobba a három vezető közül.  

-         Mit kívánsz, gyermekem? – mosolygott rám megmentőm azonnal, ahogy megjelentem.

-         Köszönöm, hogy egyedül fogadtál engem, Mester – hajoltam meg mélyen.

-         Tudom, hogy mit szeretnél, de az nem ilyen egyszerű – nézett rám komolyan. – Az öngyilkosság még mindig súlyos bűnnek számít idefent. Úgyhogy nincs mit tenni. Hogyha ő maga kérte volna cserébe a segítségéért, még akkor is nehézkesen tudtuk volna megoldani, de így nem igazán fűzhetsz reményeket hozzá, hogy sikerülni fog. Nathan nem kívánt csatlakozni a fentiekhez, így a küldetése után visszamegy oda, ahol eddig is volt.

-         Na és ha meggondolja magát? – kérdeztem reménykedve.

-         Ha ő maga mondja ki, akkor talán van esélye, de nem tudok garantálni semmit. Tudod, hogy egymagam még kevés vagyok hozzá, hogy megnyerjük ezt a csatát. Hárman vagyunk, így szükségünk lesz még egy szavazatra Nathan mellett, hogyha itt akarjuk tartani. Ahhoz pedig indokra lesz szükségünk. Nyomós érvre, hogy itt maradjon velünk – magyarázta nyugodtan.

-         Mit értesz ez alatt a nyomós érv alatt? – kérdeztem kíváncsian.

-         Szerelem, nagy jó tétel, vagy esetleg egy támogató az itteniek közül, aki akarja, hogy maradjon – sorolta fel a lehetőségeket. – Gondolom, a szerelmet kizárhatjuk, mivel a napokban számtalanszor megtagadtad tőle a legnagyobb vágyát.

-         Valóban, nem a szerelem a megoldás a problémára – bólintottam rá. - Esetleg a szülei ide kerültek? – kérdeztem alternatív lehetőségként.

-         Ami azt illeti ide, de eléggé rezget a léc, hogy melyik világba kerüljenek. Én nem velük kezdeném a sort. Inkább menj majd el egy régi ismerőshöz. Emlékszel a lányra, aki a mérget adta neked és leápolta a sebeidet? – kérdezte mosolyogva.

-         Kathy itt van? – kerekedtek el a szemeim.

-         Igen, bármennyire is tiltakozott az ellen, hogy idefenn kapjon helyet, mégis idekerült – bólintott rá a mentorom.

-         Miért nem akart ide jönni? Hiszen annyira lágy és kedves lélek. Nekem legalábbis mindenképpen annak tűnt, amikor ápolt engem és beszélgetett velem.

-         Lelkiismeret furdalása volt amiatt, hogy te is meghaltál, és utána Nathan is öngyilkos lett. Úgy érezte, hogy minden miatta történt, pedig ő csak segíteni próbált – mondta elnéző mosollyal. – Tudod egy kicsit vicces, hogy a jó lelkek sosem értik, hogy miért akarjuk őket idefenn tartani, míg a rosszak számára egyértelmű, hogy idevalóak lennének.

-         Az emberek már csak ilyenek – mosolyodtam el én is.

Ez általában tényleg így van, és most, hogy így mondja valóban érdekes. Valószínűleg a jóknak szerénységük nem engedi, hogy olyan könnyedén elfogadják, hogy a paradicsom be akarja fogadni őket.

-         Ennyit tudok tenni érted, lányom. Ha meg tudod oldani, hogy támogatója legyen idefent, akkor van esély, ha nem sikerül, akkor marad a nagy jócselekedet Nathan részéről. Ha az sem jön létre, akkor én nem tudok segíteni rajta. A szabályaink megkötik a kezemet.

-         Megértettem. Köszönöm, hogy fogadtál – hajoltam meg még egyszer. Majd hátrálni kezdtem kifelé a szobából.

-         Téged bármikor – legyintett. – Izgalmas társaság vagy. Meglehetősen friss, és vad gondolkodásmóddal, ami jót tesz nekünk, vezetőknek is. Alkalmanként más szemmel látjuk a világot általad.

-         Részemről a megtiszteltetés, ha új távlatokat nyithatok, uram – biccentettem.

Majd eltűntem. A következő pillanatban pedig a szobámban bukkantam fel újra. Az itteni szobám tökéletes mása volt annak a szobának, mint amilyen emberkoromban a házamban is volt. Imádtam azt a helyet, ezért idefent a tökéletes mását kívántam pihenőhelyemül, és legnagyobb örömömre meg is kaptam. Levetettem magam az ágyamra, és elővettem néhány új könyvemet. Néhanapján volt alkalmam megszerezni egy-két vadonatúj könyvet odalentről, amiket szabadidőmben élvezettel tanulmányoztam és olvastam. Egyre érdekesebb könyvek születnek az idő múlásával, de azért van néhány klasszikus könyv, aminek nincs párja. Egyébként is imádtam néha csak úgy a gondolataimba mélyedve feküdni az ágyamon, és élvezni az ismerős illatokat, amik körbelengték az egész helyiséget.

-         Nadine, itt az idő – hallottam meg Nathan hangját a fejemben. Ezek szerint Rosalie elaludt. Nem tetszett nekem ez az egész, de ettől függetlenül tudtam, hogy mennem kell, és segítenem kell neki, hogy legyen, aki támogatja őt a látottak után.

 

(Rosalie szemszöge)

 

Csodálatosan telt az egész nap. Lionel, Alex és Sally egész nap itt voltak velünk, és délután még az iskolához is kijöttek velünk, hogy segítsenek kitakarítani és mindent előkészíteni. Az iskola már meglehetősen poros volt, de ez nem szegte a kedvünket. Semmi perc alatt kitakarítottuk a hozzá tartozó házat is, ami máris tökéletesen költözhető állapotban van. Ma éjjel már ott is fogok aludni Emmettel együtt. Fel kell avatnunk a tanári lakot, ha már ilyen is van fenntartva a számomra. Hamarosan indulunk is szerelmemmel, hogy elfoglalhassam az új otthonomat, csak előtte még összepakolok néhány holmit. Egy-két ruhát, fehérneműt, némi ennivalót, és ehhez hasonló dolgokat.

-         Készen állsz, kedvesem? Lucifert már felnyergeltem – lépett be Emmett a szobámba.

-         Igen, egy perc és mehetünk – szaladtam még el a kedvenc parfümömért. Majd belecsúsztattam a táska zsebébe és bezártam a táskát. – Most már készen vagyok – bólintottam elégedetten.

-         Rendben, akkor mehetünk is – vette fel a bőröndömet. – Anyáék és az édesanyád már alszanak, de már úgyis elköszöntünk tőlük vacsoránál, úgyhogy majd holnap este a vacsoránál találkozol velük. Úgyis érted megyek majd tanítás után.

-         Jól van, úgy legyen – mosolyogtam rá boldogan.

Majd kisétáltunk a szobából, és egyenesen az istálló felé vettük az irányt, ahol Lucifer már valóban várt ránk. Emmett gyorsan rögzítette a csomagomat, majd felpattant a lóra és engem is felsegített rá. Az út megint csak nem volt hosszú. Főleg nem Lucifer hátán, aki elképesztően gyorsan vágtázott ismételten. Boldogan pattantam le a lóról, és néztem végig az új házamon. Gyönyörű volt. Kicsi, és szolid, de két-három embernek tökéletesen elegendő.

-         Felavatjuk a hálószobádat? – villantak meg Emmett szemei.

-         Te mindig csak arra tudsz gondolni? – kérdeztem tettetett felháborodással.

-         Miért? Az én koromban ez egyáltalán nem bűn. Bár, ha rólad van szó, akkor még hetvenévesen is tettre kész leszek – kacsintott rám.

-         Hetven évesen örülsz, ha majd be tudsz mellém kászálódni – kuncogtam fel.

-         Majd meglátjuk – kacsintott rám. – Lesznek még rejtett tartalékaim.

-         Oké, kíváncsi leszek rá – kuncogtam fel.

-         Pimasz nőszemély vagy, ugye tudod? – húzta el a száját.

-         De te így szeretsz engem – kacsintottam rá ezúttal én.

-         Téged bárhol, bármikor szeretlek – termett előttem.

-         Ez meglehetősen kétértelmű megjegyzés volt – húztam fel a szemöldököm.

-         Ez nem véletlen – csókolt bele a nyakamba. – Szóval, hálószoba, vagy kipróbálod, hogy milyen egy puha pokrócon a szabad ég alatt?

-         Elég hűvös az este – haraptam az ajkamba.

-         Majd felmelegítelek, és betakarózunk egy másik pokróccal is – ajánlotta a lehetőséget.

-         Nem fognak minket meglátni? – bizonytalankodtam tovább.

-         Egészen biztosan nem fog senki erre jönni éjnek évadján – mondta határozottan.

-         Akkor azt hiszem, hogy elég csábító az ajánlatod – mosolyodtam el.

A következő pillanatban pedig már kábultan néztem, ahogy szerelmem egy határozott rántással két tényleg nagyon is vastag pokrócot vesz elő Lucifer oldaltáskájából. Majd az egyiket leterítette a hosszú, méregzöld fűre, míg a másikat a már lefektetett végébe helyezte, hogy be tudjunk majd takarózni vele.

-         Mindjárt jövök, csak beviszem Lucifert a helyére, és leveszem róla a szerszámokat, és a nyerget, addig helyezd magad kényelembe – kapott fel hirtelen.

Majd lágyan az ölébe kapott és végigfektetett a pokrócon. Azután pedig lekapta a kabátját, és a fejem alá tette, hogy kényelmesen feküdjek. Az égbolt tiszta volt, egyetlen egy felhő sem takarta előlem a csillagok szépségét. Ez is olyasmi volt, amit már régen nem volt alkalmam élvezni, hiszen vámpírként az állandóan felhős, esős vidékeket részesítettük előnyben.

-         Gyönyörű, igaz? – helyezkedett el mellettem Emmett. Észre sem vettem, hogy visszajött, annyira belefeledkeztem a csillagok tanulmányozásába.

-         Igen, az. Még sosem láttam ennyire tisztának és csillagokkal telinek az égboltot – mondtam elbűvölve.

-         Rochesterben nem csináltatok ilyesmit? – kérdezte döbbenten.

-         Tudod, egy jó családból származó, úrilány, nem mehet csak úgy ki éjszakára, hogy a csillagokat kémlelje – fintorodtam el. – Az ott egy teljesen más világ, mint amilyen ez itt.

-         Értem – bólintott rá. – Hát ne haragudj meg érte, de ez a Rochester nem hangzik túl szórakoztató helynek – állapította meg.

-         Nos, ami azt illeti tényleg nem az – nevettem fel keserűen. – Pedig egy éve még azt hittem, hogy az a hely a tökéletes a számomra. – Ma már viszont nem tudnám ott elképzelni az életemet.

-         Az emberek változnak – gördült fölém Emmett. – Ha engem kérdezel, te soha nem is illettél abba a közegbe, és az édesanyád sem kifejezetten prűdfajta.

-         Valószínűleg igazad van, de anya valamilyen szinten élvezi a forgatagot, ami otthon vár rá – mondtam határozottan. Imádja a bálokat, és a teadélutánokat.

-         Mondjuk ezt el is tudom róla képzelni, olyan egyenes derékkal teázott ma este, amit egy karó is megirigyelt volna – nevetett fel halkan.

-         Hé, az anyukámról beszélsz – morogtam fel, majd a hátára gördítettem.

-         Oké, tudod, hogy csak vicceltem – adta meg magát azonnal.

-         Ezért akkor is büntetés jár – haraptam az ajkába.

-         Boldogan állok elébe bármilyen büntetésnek, amit kiszabsz rám – ernyedt el alattam, a kezeit pedig a feje fölé emelte, és meg sem mozdult.

-         Szóval harc nélkül megadod magad? Hm… talán tévedtem a férfiúi mivoltoddal kapcsolatban – incselkedtem vele tovább. Tudtam, hogy ezt nem fogja szó nélkül hagyni.

-         Majd adok én neked, te rossz kislány – gördített a hasam egy pillanat alatt. – Csak nem úszod meg azt az elfenekelést – csapott finoman a hátsómra.

-         Nem tehetek róla, hogy mindig kétértelműen fogalmazol, azután pedig fel vagy háborodva, amikor visszavágok – tiltakoztam vigyorogva.

-         Ez még nem volt elég meggyőző – paskolta meg még egyszer a fenekemet.

-         Oké, visszavonom – rebegtettem meg a pilláimat hátrafordulva. – Semmi kétségem a férfiasságodat illetően – haraptam az ajkamba.

-         Helyes, és most be is bizonyítom, hogy mi mindenre vagyok képes. Megállásért fogsz könyörögni – kezdte el kibontogatni a fűzőmet.

-         Soha – ráztam meg a fejem. – Nem bírod addig szusszal, amíg én – mondtam teljes meggyőződéssel.

-         Azt majd meglátjuk – vette le rólam a ruhámat.

Én pedig azonnal megborzongtam. Nem volt kifejezetten hideg az éjjel, de azért kellemes melegnek sem mondtam volna. Emmett látva a borzongásomat lekapta a felsőjét, és szorosan hozzám bújt. A teste kellemes meleget árasztott, és néhány pillanat alatt felmelegített.

-         Talán mégsem volt jó ötlet. Nem vagy hozzászokva a hideghez – visszakozott halkan.

-         Nem, jól vagyok, és majd megszokom. Így most már jó – csúsztattam a kezeimet az övére, és néhány határozott mozdulattal kicsatoltam azt.

-         Kis türelmetlen – vigyorodott el szerelmem.

-         Azt ígérted, hogy felmelegítesz, és annak ez a legjobb módja, nem igaz? – kérdeztem halkan.

-         Ami azt illeti, magam sem találnék jobb megoldást arra, hogy meleged legyen – tapadt az ajkaimra. Én pedig néhány határozott mozdulattal lejjebb toltam a nadrágját, de nem volt elég hosszú a kezem, hogy eléggé meg tudjam tőle szabadítani.

-         Segíts – nyögtem fel panaszosan, amikor feladtam a harcot, hogy hátha sikerül lecibálnom róla azt a nyavalyás ruhadarabot.

-         Nem boldogul a kisasszony? – simított végig a hajamon.

-         Ne nevess ki, nekem rövidebb a karom, mint a tiéd – mondtam bosszúsan.

-         Ez is a szexepiled része, ha olyan karod lenne, mint az enyém, az nem lenne túl előnyös – nyomott puszit az orrom hegyére. Majd néhány határozott mozdulattal megszabadult a nadrágjától, és az alsójától. Én pedig azonnal a dereka köré kulcsoltam a lábaimat. Ahogy az alsószoknyám feljebb csúszott döbbenten nézett rám.

-         Nincs rajtad… – kezdett bele elámulva.

-         Reggel megígértem, hogy nem veszek semmit a ruha alá – haraptam az ajkamba.

-         Nem gondoltam volna, hogy meg is teszed, te kis hamis – nézett rám kábultam. – Egyre biztosabb, hogy te vagy a nekem való nő – kacsintott rám. Majd keze legérzékenyebb pontomra simult, ahogy az enyém az övére.

-         Szerintem, térjünk a lényegre – nyögtem néhány perccel később. – Már nem bírom sokáig – fűztem még hozzá.

-         Azt hiszem, hogy már én sem – sóhajtott elégedett. – Egyébként milyen szöveg az, hogy „térjünk a lényegre”? Ez egy cseppet sem volt kifinomult, kérem.

-         Rossz hatással vagy rám, ezt eddig is tudtuk – haraptam az ajkamba.

-         Sebaj, legalább vagány csajom van – csókolt meg újra szenvedélyesen, majd egy határozott mozdulattal a magáévá tett.

-         Ne, ne fogd vissza magad – szóltam rá néhány perc után. – Legyél önmagad, vad, szenvedélyes – markoltam a fenekébe.

-         Nem biztos, hogy az tetszene neked – rázta meg a fejét.

-         Dehogynem, biztos, hogy tetszeni fog – haraptam egy kicsit a nyakába.

-         Jó, de ha mégsem tetszik, akkor azonnal szólj – nézett rám komolyan.

-         Ígérem – bólintottam rá.

A következő pillanatban pedig vad, heves mozgásba kezdett. Olyan mélyen merült el bennem, mint talán még soha, én pedig hangos nyögésekkel adtam tudtára, hogy nagyon is tetszik ez a stílus. Vámpírkorunkban is pontosan így élveztük a legjobban a szeretkezést. A vad, lényegre törő és szenvedélyes együttlétnek is megvan a csodája. Főleg, hogyha az ember mindezt Emmettel éli át. Néhány percnyi őrült iram után mindketten elégedetten kiáltottunk fel. Szerelmem pedig rám hanyatlott. Imádtam ezeket a szenvedélyes pillanatokat. Vámpírként is fergeteges volt Emmettel együtt lenni, de ezek az emberi pillanatok, amikor a hormonjaink csak úgy tombolnak még felejthetetlenebbek. Kedvesem néhány perc után legördült rólam, és azonnal a mellkasára húzott engem. Én pedig boldogan simultam hozzá, majd lassan elnyomott az álom…