|
43. fejezet
2011.01.30. 12:00
Levegő.
Tiszta, könnyed, bársonyos…
Tenger.
Sós, kék, tiszta…
Föld.
Rideg, gonosz, mégis sok élőlénynek ad otthont, akár a tenger vagy a levegő.
Idefent minden olyan békés volt, a három elem vegyesen ölelt körbe. Odalent a tenger habjai jártak táncot, vadul. Hajamat a júniusi szellő vitte magával, a föld alattam puha volt. Az egyetlen olyan hely, ami megváltást hozhatott nekem ebben a kemény, rossz világban. Nem hiába volt ez az én külön helyem. A nyugalom, a békesség és nyugodt légkör lehetővé tette számomra, hogy gondjaimat elrejtsem, és ne összpontosítsak másra csakis az idefent történő csodálatos természeti jelenségekre.
Friss eső illatát éreztem a levegőben és már alig vártam, hogy eleredjen. Ilyenkor lehetett csak igazán érezni a virágok illatát, egy rossz ómen eltörlését és a megújulás zamatát.
Szememet becsukva nyújtottam arcomat a szellőnek, mely meglebbentette tincseimet, és mosolyogva hallgattam a süvítését, mely egy zápor jöttét jelezte. Szerettem az esőt. Nem csak azért, mert ilyenkor félelem nélkül léphettünk emberek közé, hanem azért is, mert jó érzéssel töltött el, ahogyan a cseppek a bőrömet érték. A tiszta cseppek. Bennük nem volt semmi rossz, sőt egyenesen jók voltak, nem úgy, mint akik nem száradtak fel és nem váltak a légkör részeivé.
Ezek mi voltunk. Emberek, vámpírok, farkasok…
Minden, ami ezen a földön van, rossz. Hiába próbálják bebizonyítani, hogy csak egyes területen. Nem hiszek…
A hitem elhagyott…
Elhagyott, mert nem maradt semmi, ami éltetne, a szenvedés, már jól megszokott társasága volt az életemnek, röpke egy hét alatt. Talán önzőségnek mutatkozik, ha azt mondom, ember nem szenvedhet annyira, mint én. Mert ők elfelejtik egy idő után a rosszat. Ki tudják rúgni agyukból a megtörtént borzalmakat, a fájdalmat… de az én memóriám tökéletes. Arra is emlékszem mit viseltem akkor, amikor az 5. Születésnapomat ünnepeltük…
A boldog gyermekévek…
Az idő, mely engem nem gyógyíthat meg, csupán csökkenteni tudja bennem az indulatokat, de felejtetni soha. Ha egyszer még lehetek boldog, akkor is emlékezni fogok erre, és nem tehetek ellene semmit…
Semmi az égvilágon!
Gyűlöltem azt, aki, ami vagyok, mert ezzel nem csak másokat keserítek, de még magamat is! Legszívesebben magam nyomán léptem volna a túlvilágra, de az túl egyszerű lett volna…
Úgy akartam meghalni, hogy tettem valamit. Hogy ne elérhetetlen legyen a boldogság. Úgy akartam szellemmé válni, hogy küzdöttem…
Hogy előbb az ellenségemet küldjem a porba és pusztítsam el végleg, hogy fejét felütve úgy nézzen rám, mint egy istenre, aki legyőzte, és vereségében meghunyászkodjék előttem…
Mindennél jobban akartam és éreztem, hogy beteljesítem. Éreztem a szívemben és a testemben, és az agyam is eldöntötte, mi már megmásíthatatlan.
Markom alatt a homok, ha lehetett csak még apróbbra zúzódott, de erőfeszítésemből nem engedtem és addig szorítottam, míg körmöm a tenyeremet nem sértette. De nem adtam hangot, hiszen az a gyávaság jele lett volna, bármily nehéz is, ki kell tartanom, ha a célomat el akarom érni. És ez még csak a kezdet…
- Jól mondod, Nessie – szólt egy hang a fejemben, mire összerezzentem és kinyitott szemekkel kémleltem körül magam körül a sziklát és a mögötte terpeszkedő erdő szélét. De senkit nem láttam. Még csak egy alakot sem, senkit.
Bár a hangot elég jól ismertem, látnom kellett.
- Anja! – suttogtam.
- Nagy tettek várnak rád Nessie és ki kell tartanod, ne add fel! – mondta Anja láthatatlanul.
Talán csak a fejemben létezett, és nem is ismertem, nem féltem tőle.
- Nem is kell tőlem félned, és legyen annyi elég, hogy én nagyon jól ismerlek téged! – szólt halkan.
- Hogy érted? – kérdeztem, és azonnal szám elé kaptam a kezemet, hiszen nem szabadott kérdeznem az istennőtől.
- Oh Nessie, nem vagyok istennő, olyan vagyok, mint te, de minél kevesebbet tudsz annál jobb és tudok nektek segíteni… - vált komollyá hangja.
- De ha nem tudhatok semmit, mégis honnan tudjam, hogy bízhatok benned? Ha nem is tudom, ki vagy te és miért jöttél… miféle nagy dolgok…? – értetlenkedtem, hiszen az én célomat tudtam, de az övét nem. Ez volt a második alkalom, hogy a fejemben megjelent, és azt mondta vétek az ittléte. Akkor miért jött mégis el újra?
Anja felsóhajtott, míg én magam elé bámultam a semmit és füleltem, mond-e valamit.
A másodperc törtrésze alatt esett le, hogy valószínűleg megint álmodok és hiába valóságos, és hiába mondta, hogy higgyek neki, az a benyomásom, hogy csak az agyam játszik velem.
- Nem, Nessie! Valódi vagyok, és most nem az álmodban vagy! Nem kell tudnod ahhoz, hogy bízz bennem, hogy ki vagyok és miért, honnan jöttem. Ha bántani akartalak volna, már megtehettem volna, nem gondolod? – kérdezte kedvesen.
- Valóban, igazad van – mondtam neki. Csupán sok kérdésem van, amire nem fogok választ kapni, de az első és legfontosabb, hogy miért jött el újra, annak ellenére, hogy nem szabadna?
- Most nem tudhatják meg, hogy itt vagyok és szerettem, volna még egyszer beszélni veled, jó úton haladsz, Nessie! Fontos dolgokat kell megtenned, és néha félre kell tenned az érzéseidet ahhoz, hogy meg tudd tenni őket! – mondta.
- Jacobra gondolsz – jelentettem ki mereven, mire elismerően hümmögött.
- A gonosz úton van… kezd el! A nagybátyád már vár rád! – lehelte, majd éreztem, hogy távolodik.
És már nem volt sehol.
Arra lettem figyelmes, hogy a szellő, ami átváltott viharrá megbillenti a testemet előre, én pedig hátra húzódzkodok, nehogy leesek.
Anja látogatása mély nyomot hagyott bennem és sok kétséget. Például, kik azok a „nem tudhatják”? Kik nem tudhatják meg, hogy eljött hozzám újra? Érezve az idő lehűlését felálltam és a kocsimhoz léptem.
Próbáltam azt tenni, amit Anja mondott. A tervemre összpontosítani, egyszer el kell árulnia ki ő… és hogy miért teszi azt, amit…
Útközben feltárcsáztam Jacob számát és elmondtam neki, hogy haza megyek. Nem vette túl jó néven, hogy egyedül menjek, de mikor elárultam neki, hogy Jasperrel találkozom, mintha nem mondtam volna semmit. Tisztában voltam vele, hogy ilyen állapotban nem akart vissza engedni és én sem szívesen mentem vissza, de úgy éreztem Anja úgy, értette, hogy ideje elkezdenem az edzéseket…
És én el is akartam kezdeni, mert ez magával hozhatta a terv második részét, mert a gonosz sosem alszik, és ezzel talán kimozdítom ketrecéből. És miután felkészültem, elpusztítom!
Jasper
Meglehetősen furcsa volt, hogy Nessie felhívott engem. Tudtam jól, hogy nem szívesen tette, mert most az lenne az utolsó dolog, hogy hazajön. A helyében én sem jöttem volna haza, oda hol olyan személyek tartózkodnak, akiket nem szívesen lát. És még finoman fogalmaztam. Mások érzésein kívül még a sajátomat is el kellett viselnem. És kicsit megkönnyebbültem, amikor kérte, hogy találkozzunk. Legalább kimozdulhatok ebből a hatalmas érzelmi tömlöcből. Bár azt is tudtam, hogy akkor egy ennél jóval nagyobb érzelmi löketet fogok tőle kapni. De mivel a húgom, segítek neki. Az évek során olyannyira a szívemhez nőtt, mint még soha senki, Alice-t leszámítva. Hiszen ő a szerelem volt nekem, Nessie pedig az igazi családi kötelék. Mondhatni, közelebb volt hozzám, mint Emmett, akivel több évszázada együtt élek. Igazából, Nessie előtt, inkább vele voltam el igazán. A többieket is kedveltem, szerettem is őket, de inkább Emmett volt az, akivel többet beszélgettem. Talán nem jó hatással volt rám néha fogadások terén, de ez is kellett. A bennem tomboló vérszomjat lecsillapította, ha kicsit valami mással foglalkoztam. Bella betoppanása az életünkbe rettentően előhozta belőlem a vadállatot, hiszen alig pár éve tartózkodtam a család tagjai között és elég nehezen ment a beilleszkedés a vegetáriánus életmódba. Rosalie és én is nagyon ellene voltunk, de isten a tanúja, hogy ha Bellát, akkor elhagyjuk, még mielőtt Edwarddal szerelmesek lesznek, Nessie most a világon sem lenne. És itt jön az ellentét. Nessie lélegző, majdnem emberi része rádöbbentett, hogy nem csak a vér az, ami éltet, hanem a szeretet. Úgy, mint Edwardot. Attól fogva, hogy azt hitte Bella meghalt akkor, amikor leugrott a szikláról, átértékelődött. Sokkal nagyobb volt a szereleme annál, hogy a vérre gondoljon.
Talán ez segített nekem is és hiába jöttünk vissza, akkor, és hiába javult az önuralmam, Nessie véglegesen elnyomta bennem a szörnyet, ami megfékezett abban, hogy emberek közé menjek.
Ő egy csoda volt, és ezt a csodát szomorúnak látni volt a legrosszabb dolog a világon. Leszámítva pár rossz dolgot persze.
Együtt éreztem vele, egyben dühös is voltam. Én sem tettem semmit, nem hogy Edward, akinek a bűntudata mellett az Atlanti-óceán egy kis patak…
Talán legfőképpen rá voltam dühös, amiért ilyen mimóza és nem lép. Ezeket el kéne innen paterolni, és hiába küldöm felé az olyan gondolatokat, melyek alátámasztják azt, hogy ezeknek itt nincs helye, nem is reagál rá…
Mielőtt el akarnék menni, még elköszönök Alice-től, mivel ő úgy is látta, hogy Nessie hívni fog, jobb, ha ő tud erről, a többieket pedig nem zargatom ezzel, legfőképpen Edwardot, akit őszintén kicsit büntetni is akartam azzal, hogy nem szólok neki, hogy a lányával találkozom.
Alice, mint mindig, ha nagyon zaklatott volt, a szobánkban volt és a gardróbját nézegette. Ezzel is elterelve a gondolatait. Kivéve, ha nem sikerült neki.
- Alice, édesem – köszöntöttem hátulról átölelve.
- Menj, Jas – fordult meg és nyomott egy csókot ajkamra.
Szorosan megöleltem és annak ellenére, hogy pontosan 5 perccel ezelőtti, minden 10 percben azt mondta, hagyjam magára, mégis vigasztaltam.
Talán saját magát hazudtolta meg vele, de nagyon is éreztem, hogy szüksége lenne rám és kész voltam őt is magammal vinni. Ilyen állapotban nem hagyom itt.
- Nem, egyedül kell menned… - mondta elhúzódva, látomása után.
- Nem akarlak itt hagyni… - vonakodtam.
- Most az a lényeg, hogy Nessie… - itt kissé közelebb hajolt, így érezhettem a belőle áradó édes illatát. – mielőtt meg tanuljon harcolni… tudod te is, és tényleg egyedül akarok most lenni… - súgta, majd elengedte az arcomat és nekem háttal állva, elkezdte nézegetni a hatalmas ruhásszekrényt, mintha töprengene, hogy mit vegyen fel, csakhogy volt rajta ruha… nagy sajnálatomra.
- Jól leszel? – kérdeztem még egy utolsó próbálkozással.
- Jasper, Edward egy idióta és kikészülök a helyzettől, de tudom, mit csinálok… csak tedd, amit Nessie kér… meg lesz az eredménye.
Valami miatt úgy éreztem, nem mond el valamit, de mivel ismertem, jól tudtam, hogy oka van rá, és mindig jól szokott elsülni, amit mond. Tehát egy szó nélkül vettem célba azt az utat, ahol Nessievel találkozok, jól rejtve a gondolataimat Edward elől, aki a házban tartózkodott, noha lehet nem is figyelt, arra mi van körülötte.
Lelépve az utolsó lépcsőfokról, hát persze, hogy Edwarddal találtam szembe magam, aki a konyha bejáratánál a falnak támaszkodott.
Egy pillanatra megálltam, pont mikor ő is felemelte a fejét. Egy röpke pillanatig ránéztem az arcára, de a belőle áradó fájdalmat és bűntudatot nem tudtam a szemei nézésével megállítani. Tényleg nem akarlak bántani Edward, de most nagyon nem tud érdekelni a lelki drámád! Hány éves is vagy? És még mindig egy 17 éves fiú létére tudsz szenvedni! 120 vagy, old meg végre! – lövelltem szúrós pillantást felé, majd nagy léptekkel elindultam a bejárati ajtó felé. Éreztem, hogy szavaim töviseket szúrnak a mellkasába, egyfelől a dühöt, ami az igaz részüket illette. Saját magát gyűlölte, ennek ellenére nem szólt, de tekintetét éreztem a hátamban.
Szerencsére nem találkoztam a többiekkel, miközben beindítottam a robogómat és látszólag mindenki el volt foglalva a mérgével és nem is vették a fáradságot arra, hogy megkérdezzék hová megy a jó öreg Jasper.
Nem is igazán válaszolhattam volna, hiszen Nessie külön megkért, hogy ne beszéljek titkos randink témájáról, amit még én magam sem tudtam. Csak sejtettem.
Nessie
Mikor leparkoltam a baseball pályának használt terület szélére megcsörrent a telefonom. Egy ideig még mozdulatlanul hallgattam a csilingelő csengőhangot, majd nagy levegőt véve megnéztem ki az.
Nem volt más, mint Jasper.
- Halló – szóltam bele.
- Nessie, már úton vagyok, 5 perc és ott leszek – szólt a túlsó végről nagybátyám.
- Nem futva jössz? – kérdeztem, a süvítésre értve, hiszen ha futás közben telefonálunk, alig lehet hallani egy kis zümmögést, de mintha most valami járművel jönne.
- Motorral –felelte.
- Oh, hát akkor. Várlak. – mondtam, azzal elköszöntünk és leraktuk a készüléket.
Miközben várakoztam, nem tudva semmit sem csinálni kiszálltam az autóból.
Körülnéztem a nagy, füves terepen.
Annyi emlék kötött ide, de a sok szép emlékből csak egy emlék volt az, ami most ölésre tudott volna kényszeríteni.
Nem mondom, hogy itt kezdődött minden, és talán túl mély érzésűnek gondolnának egyesek, mégis. Itt láttam meg először Kathrine-t… De ez segíteni fog nekem abban, hogy a haragom által, meg tudjam tenni, amit kell.
Ezért választottam ezt a helyet.
Vettem egy mély lélegzetet, majd agyamat kiürítettem. Nem szabad, hogy az érzéseim vezéreljenek, akkor nem fog sikerülni. Elnyomtam magamban a haragot, a fájdalmat, az ölni akarást, a szeretet és a szerelmet is. Nem gondoltam semmire, csakhogy Jasper bácsi itt áll előttem, és éppen harcolni tanít.
Igen, igen!
Pont itt áll!
- Nessie – köszönt, mire én megijedve kicsit felsikkantottam.
- Nyugi, csak én vagyok az – ejtett el egy gyenge félmosolyt.
- Khm, szia! – köszöntem kissé megkésve.
- Miért hívtál? – kezdett bele rögtön. Ezt szerettem benne. Nem kertelt. Sosem volt az erőssége.
- Kész vagyok arra, hogy megtanítsd harcolni – mondtam ki acélkeményen. Az arca először megdöbbent, majd figyelő volt. Bár igazából most nem is érdekelt milyen arcot vág.
Szerettem volna mielőbb elkezdeni és reméltem, hogy igent mond. És bár elvállalta… a mostani események…
Ketten voltunk a tisztáson, egymással szemben. Ő fekete farmer és kék-fehér felsőben, míg én?
Talán kicsit sem megfelelően egy edzésre. De mit számít most a ruha? Felőlem most még el is szakadhat… - gondoltam.
Meglepődtem saját magamon. Sosem gondolkodtam így, de hogy ennyire könnyen ment az érzelmek kizárása, számomra már felért egy győzelemmel.
- Nem gondolod, hogy ko… - kezdte volna, de közbe vágtam.
- Szerinted, ha Lana egy nap vendégekkel áll elő és talán lemészárolja az egész családot, akkor azt várjátok el, hogy meghunyászkodjak és esetleg a sarokból, nézzem végig, ahogy megöl titeket? – kérdeztem cinikusan.
Jasper először grimaszolt, majd egyetértve kezdett magyarázni.
- Pontosan azt fogod tenni. Ez nem a te harcod… egyáltalán, miről beszélsz? Miért gondolod, hogy Lana bántana minket? – kérdezte érdeklődve.
Ebben a pillanatban, hogy Jasper feltette ezt a kérdést, elbizonytalanodtam és elgondolkodtam azon, mi van, ha ezt tényleg csak a fejem szülte? Az irántuk érzet haragom vagy esetleg az apa iránti?
De nem! Egyszer bíznom kell…
Jasper felhúzott szemöldökkel vizslatott, mire sóhajtottam egyet, de kitartottam.
- Tudom, hogy többen talán nem úgy látnátok a dolgokat, ahogyan én… sőt, most sem, de ez lényegtelen… csak… én… csak… szeretnék minden eshetőségre felkészülni – magyaráztam.
Látszólag nem tett hatást a magyarázatom, mert Jasper még mindig érdekesen vizslatott.
Majd egyszer csak valami olyat mondott, amire nem számítottam.
- Én sem örülök neki, hogy itt vannak. De szerintem túlzásba viszed ezt a gyanakvást… semmi okot nem adtak rá, hogy ilyeneket csinálj… tudod, először azt hittem csak hirtelen felindulásból döntöttél úgy, hogy meg akarsz tanulni, harcolni… azt hittem elfelejted… de tévedtem…
A szavai mély hallgatást vontak maguk után. Erre mit kellett volna mondanom? Igaza volt…
De valahol mélyen belül ellenkezett az agyam. De nem tudtam megmondani miért nem válaszolok, noha a válasz a nyelvem hegyén volt…
- Nem ellened szóltam Nessie nehogy azt hidd… egyszerűen ne hozz hirtelen döntéseket… gondold át… esetleg… figyeld meg őket, és ha valami gyanúsat látsz, akkor lépj… de alig vannak itt pár napja.. te pedig életre-halálra vívó csatát akarsz velük vívni… kezdem azt hinni, hogy a haragod az agyadra ment! – mondta teljes meggyőződéssel a hangjában. Elvégre ő volt a család érzelmi katalizátora… előtte sem lehettek érzelmi titkok…
Miért fogott meg? Talán saját magamnak is csak be akartam magyarázni ezeket? A szívem és az agyam is tiltakozott Jasper szavai ellen és hiába voltak igazak azok, amiket mondott, makacsul ragaszkodtam az állításomhoz.
- Ez az álláspontod? – kérdeztem elnézve mellette.
- Igen – mondta kicsit vonakodva, méregetve.
- Rendben, akkor megtanítasz harcolni vagy nem? – kérdeztem.
- Ahogy szeretnéd… - hajtott fejet akaratom előtt.
-Mikor és hol? – kérdeztem mereven.
- Nessie…
- Nem, Jasper… itt valami nincs rendben és én rá fogok jönni mi az, kell hozzá sok idő? Pár nap, hónap, év? Igen, rá fogok jönni és mikor helyzet lesz, nem fogok elfutni, és ha egyszer rájövök mi ez az egész… ha kiderül, hogy ezek itt a Volturi csatlósai és csak azért álltak ide ezekkel a hazugságokkal, hogy a családunkat szétrobbantsák.. esküszöm… én leszek az első sorban, aki eléjük áll! Biztosíthatlak! – mondtam megvillantva éles fogaimat.
Jasper fojtott testtartása biztosított róla, hogy ezt nem kellett volna mondanom, pont neki.
De már nem tudtam vissza szívni…
- Hogy… hogy érted azt, hogy a Volturi? Mégis… mi a fészkes fenéről beszélsz? Nessie! – kérdezte mikor megfordultam és kinyitottam a kocsim ajtaját. Egy szót sem akartam erről beszélni vele többet. Nem értem, miért akad fenn ezen. Tudta mi az álláspontom. Most mégis mit visszakozik?
- Nessie, hé hé hé hé hé állj meg! – fogta meg gyengéden a csuklómat, mielőtt tenyeremet akárcsak rátehettem volna a kocsira.
- Nem érdekel Jasper… tudom, hogy hülyeség… de te még nem érezted azt, hogy valami ismeretlen erő hajszol? Hogy azt tedd… amit te jónak látsz? – kérdeztem.
Jasper csak bámult rám kifejezéstelenül, már bántam, hogy feltettem a kérdést.
- Nézd, én csak… nem akarom, hogy valami baj legyen… - mondtam kivéve csuklómat kezei közül és leejtettem magam mellé. – És el kell ismerned, hogy Lana gyanús… - mondtam hadonászva, amikor is Jasper elkapta a kezemet.
- Mit…?
- Mi ez? – kérdezte megvizsgálva a mély lila zúzódást a tenyeremen.
Hirtelen hallgattam el, némán lehajtottam a fejemet és próbáltam valamit kitalálni. Hiszen nem mondhattam azt, hogy olyan erősen szorítottam a kezemet, hogy majdnem véresre vágtam…
- Hát azt… elestem, amikor a helyemről elindultam a kocsimhoz… - hazudtam, és mindeközben ránéztem, hogy minél hihetőbb legyen.
- Miért csinálod ezt? – kérdezte fáradtan.
- Mit miért csinálok? – kérdeztem értetlenül.
- Az istenit Nessie! – fakadt ki Jasper és becsapta a kocsim ajtaját. – Úgy csinálsz, mintha jól lennél, elfojtod az érzéseidet, pedig jól tudod, hogy érzem őket! Azt akarod, hogy tanítsalak, csak mert valami oknál fogva rögeszméddé vált, hogy valaki rosszat akar nekünk és nem tévedek, ha azt hiszed, hogy a volturi? Tudod, nem csak te érzed magad rosszul… akkor most mi is kezdjünk el őrültségekkel foglalkozni? - kérdezte indulatosan.
- Én csak…
- Ne légy gyerek Nessie és gyere haza! Szükségünk van rád…
Annyira szerettem volna igent mondani neki, de a fejem küzdött ellene.
Talán mindez csak egy meggyőzés, hogy a pokolba visszahívjanak, kár hogy a meghívót elutasítottam akkor mikor eljöttem…
- Sajnálom Jasper… ha nem akarsz segíteni, akkor keresek mást, aki segít… - persze nem volt senki más, mivel ő volt a legtapasztaltabb és csak ő tudta, hogyan viselkedjünk egy éles helyzetben. Mihez fogok kezdeni?
Anélkül, hogy mondott volna bármit is, fogta magát és elment mellettem. Azt hittem elmegy, de helyette matatott valamit a motorban, majd visszajött és a kezembe nyomott egy táskát.
- Vedd fel – mondta mereven. Bólintottam.
Későbbre akartam hagyni a nagy örvendést, mivel láttam rajta, hogy nagyon nincs ínyére a dolog.
- Az első, amit tudnod kell, hogy sosem támadunk haragból… vagyis… előbb meg kell nyugodnod! – mondta velem szemben felállva.
- O, az már… rendben van, azt hiszem a lelki állapotom stabil – mondtam krákogva.
- Meglátjuk.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés