Az elkövetkező napok, azzal teltek, hogy mindenki lázas kutatásba kezdett. A házban volt ugyan egy könyvtárszoba, ahol rengeteg könyv volt, de egyik sem felelt meg. Így hát úgy döntöttünk, hogy kimozdulunk a négy fal közül, és bemegyünk a városba tovább keresni. Hogy mit is kerestünk? A végzetikrek valóban léteztek és veszélyesek, sőt halálosak, viszont senki sem tudta pontosan, hogy mi is az igazi képességük. Mármint az egyik a pusztítás, a másik pedig mindez ellentéte. De akkor sem tiszta. Először azt gondoltam, hogy csak nekem nem, de később rájöttem, hogy mindenki így van ezzel, még Evan is, aki valóban többet tudott mindannyiunknál. Az a gondolat, hogy végre én is elmehetek a városba, teljesen izgatottá tett, de egyben a frászt hozta rám. Mi van, ha nem bírom az illatokat, és megtámadok valakit? – kérdeztem magamtól. A nappaliban voltunk, és készülődtünk. Lehet, hogy nekem itthon kéne maradnom…

 Ne butáskodj, Lizzy – hallottam meg- Edward hangját. – Nagyon jól bírod, és alig egy órája vadásztál – bizonygatta mosolyogva, felelve a kételyeimre. – Egyébként meg felkészültünk – bökött a fejével a vigyorgó Jasper felé, aki egy akkora dózis nyugalmat küldött felém, hogy megremegtek a lábaim.
 Oké, hiszek nektek – mormoltam bódultan, és lehuppantam a kanapéra. Emmett mellettem ült és átkarolt.-
- Nyugi kislány, ha Jazz csődöt mond, még mindig itt vagyok én és elcsábítalak, akkor már nem fog érdekelni az a vér – kacsintott rám hamiskásan, mire én felkuncogtam.
 Persze, a város kellős közepén neked esem – ráztam meg végül a fejem, és felálltam, mire Emmett mosolya még szélesebb lett.-
- Én cseppet sem vagyok szégyenlős – felelte és incselkedve felhúzta a feszes hasán a pólót, mire most a látványtól remegtek meg a lábaim. Lehet, hogy tényleg igaza van, és képes lennék nekiesni a város közepén?
- Lizzy – hallottam meg Alice hangját, a szobámból jött. Egy szempillantás alatt ott voltam, kifejezetten tetszett a vámpírgyorsaság.
 Mi a baj? – kérdeztem, amikor megpillantottam őt, amint épp Matty-t próbálja öltöztetni.-
 A fiad nem engedi, hogy felöltöztessem - morgolódott Alice.-

Nem feleltem, csak lemosolyogtam az én rosszcsont fiamra, és elkezdtem felöltöztetni. Nekem hagyta magát, sőt ügyesen dugta a kezét, lábát. Ki hinné, hogy még csak egy hónapos. Mivel már egész ügyesen totyogott, úgy döntöttünk, hogy csak a gyerekülést visszük, majd sétál, és ha elfárad, akkor visszük, hisz olyan könnyű. Már mindenki indulásra készen állt, csak Emmett tűnt el valahova, de egyszer csak felbukkant egy hatalmas vigyorral az arcán.

 Srácok ti menjetek, Lizzy, Matty és én- külön megyünk – szólt oda a családnak, majd mögém állt, és gyengéden tolni kezdett a kijárat felé. Matty a kezemben volt, ezért nem is ellenkeztem nagyon.
 Miért megyünk külön? – kérdeztem meglepve, de- amikor kiléptünk, azonnal megláttam. – Emmett, ezt nem hiszem el – sikkantottam boldogan, amikor megláttam a ház előtt parkoló kocsit. Az én régi kocsim volt, az én metálkék Range Roverem, vagyis a pontos mása. Azonnal Emmett kezébe nyomtam a nevető Matty-t, és a kocsihoz rohantam. – Még a típus is ugyanaz – lelkendeztem vidáman.
 Megígértem, hogy- mindent előröl kezdünk – kacsintott rám szerelmem. – Most jön a kocsikázós rész – nevette el magát, majd a magasba emelte a fiúnkat. – Te még akkor nem voltál, de sürgősen pótoljuk. Ha rám ütsz, akkor szereted a sebességet – vigyorogta a nevető Matty-nek.
 Induljunk – sürgettem, és már pattantam is be a vezetőülésre.-

Annyira felszabadító érzés volt megint vezetni. Egy teljesen emberi tevékenység, ami nagyon hiányzott. Erre csak akkor jöttem rá, amikor beindítottam a motort, és halkan dorombolni nem kezdett alattam. Jó dolog a szupersebesség, de mindig is imádtam vezetni, persze tövig nyomtam a gázt, mivel tudtam, hogy nem okozok balesetet. Mindent annyira tisztán láttam, még a több mérföldre megmoccanó apró szúnyogot is tisztán ki tudtam venni. Percek alatt beértünk a városba, engem pedig elfogott a páni félelem. Rengeteg ember volt, visszatartottam a lélegzetem, miközben kiszálltunk a városi könyvtár előtt. Matty a karjaimban akart lenni, én pedig boldogan öleltem magamhoz, az ő illata teljesen lenyugtatott, szinte nem is éreztem mást. Emmett átkarolta a derekamat, és megcsókolta a nyakam.

 Minden rendben lesz – suttogta a fülembe bíztatóan. – Itt vagyok melletted, és nem engedem, hogy bajod essen.-
 Nem is nekem esne bajom – feleltem szintén suttogva, mire Em felnevetett.-
- Nyugi kislány, tudom, hogy erős vagy – kacsintott rám vigyorogva. – És ha talán mégsem bírnád, készségesen feláldozom magam a jó ügy érdekében.
 Azt szinte mind gondoltuk – szólalt meg Bella közvetlenül mögöttünk.-
 De most indulj befelé te hőscincér, mert rengeteg munkánk van – folytatta az ércelődét Edward.-
- Lizzy – szólt utánam Alice, mire én felé fordultam. – Nem hiszem, hogy Matty bírni fogja a könyvtárat – elvigyorodott, és tudtam, hogy ez semmi jót nem jelent –, és arra gondoltam, hogy mi lenne, ha én és Esme elvinnénk… mondjuk fagyizni?
 Persze, ha a fagyi ruha, a cukrászba meg ruhabolt – emelte az égnek a szemeit Edward.-
 Csak pár ruha – motyogta Alice kiskutya szemekkel.-
 De ne vidd túlzásba – adtam át Matty-t.-

Bevetettük magunkat a könyvtárba, és elfoglaltunk jó pár sort. Mivel nem akartunk feltűnőek lenni – már amennyire kilenc, felettébb szép ember nem túl feltűnő. Még mindig nem vettem levegőt, és csak akkor szólaltam meg, ha nagyon kellett. Persze ez egy idő után kezdett kényelmetlenné válni, de nem törődtem vele, nem akartam még egy embert megölni. Épp egy újabb ősrégi, misztikus történetet vettem le a polcról, amikor Emmett mellém lépett, átkarolta a derekam, maga felé fordított, és szenvedélyesen megcsókolt. Viszonoztam a csókot, és amikor elengedett, meglepetten pislogtam fel rá, de ő nem engem nézett, hanem a vállam fölött átnézve vigyorgott. Követtem a tekintetét, és még épp elcsíptem, amint egy fiatal srác lehajtja a fejét. Ördögi mosoly ült ki az arcomra, amit szerelmem is észrevett, el akart menni, de magamhoz öleltem, és a fülébe suttogtam.

 Féltékeny vagy? – kérdeztem nevetős hangon.-
 Egy ilyen jó nőre ki nem lenne az? – kérdezett vissza válasz helyett.-
 És miből gondolod, hogy engem érdekel az a srác?-
 Nem gondolom, de szeretem tisztázni a dolgokat, te az enyém vagy, csak az enyém – morogta, mire én halkan felkuncogtam.-
 Te mekkora hím soviniszta vagy – húztam el végül a kezem, és kifordultam az öleléséből.-
 Ne már, Lizzy – nyúlt a kezem után. – Hisz tudod, hogy…-
- Megvan – rikkantott fel Alice boldogan, ezzel több szúrós pillantást is bezsebelve. Nem foglalkozott ugyan vele, kecsesen mellénk szökkent, ekkor lépett be a könyvtárba Esme is, a karjában tartva az alvó Matty-t.
 Mi van meg? – kérdeztem értetlenül, mire Alice megkopogtatta a halántékát.-
- A könyv, ami segít felkészülni – felelte Alice vidáman.
 Melyik sorban? – kérdezte Emmett gyakorlatiasan.-
 Nem itt van – vigyorogta Alice, majd amilyen kecsesen bejött, úgy ki is libbent a könyvtárból. Mi persze csendesen követtük.-

Alice nem állt meg az épület előtt parkoló kocsiknál, elsétált mellettük, egy keskeny sikátor felé véve az irányt. Esme és Bella lemaradtak, babusgatták az édesdeden alvó fiam. Egy kis antikvárium elé érve fékezett csak le Alice. Már épp be akart nyitni, de akkor hirtelen feltűnt Evan. Ő nem tartott velünk a könyvtárba, mivel ő még mindig a halhatatlanok csoportjához tartozott, és Dominic halála után ő vette át az úgymond vezető szerepet. Sok dolga volt, ezért nem is haragudtam rá, hogy nem segített a kutatásban. Alice karjára tette a kezét, ezzel megakadályozva, hogy a lány belépjen a régiségboltba. Jasper persze azonnal kedvese mellett termett, fenyegetően rámordulva Evanre.

 Csak okosan – szinte hangtalanu-l ejtette ki a szavakat, majd Edwardra nézett, aki azonnal hátrálni kezdett.
- Mit csinálsz? – kérdezte Alice értetlenül, majd megmerevedett, látomása támadt, és ő is követte a fivérét. Mivel senki sem értett egy szót sem, követtük őket, egészen a kocsikig.
 Most akkor mi van? – kérdezte Em lényegre törően.-
 Stan, nem az a közlékenyfajta – mosolyodott el Evan.-
 Stan, az antikvárium tulajdonosa – felelte Edward, mindenki gondolatban feltett kérdésére.-
- Te ismered? – kérdeztem meglepve, és már épp morogni akartam vele, amiért nem szólt, hogy lehet, nála van az, ami segít felkészülni a végzetikrek ellen.
 Várj, mielőtt leordítod a hajam – emelte fel a- kezeit. – Nem tudom, hogy miért pont hozzá akartatok bemenni, de nem okos ötlet. Stan nagyon erős vámpír.
 Nem félünk – húzta ki magát Emmett, mire Evan csúfondárosan elvigyorodott.-
 Még Jane erejétől sem? – kérdezte Edward komoly arccal.-
 Arra itt vagyok én – lépett szerelme mellé Bella.-
- Nem értitek – rázta meg a fejét Evan. Körbe kémlelt, mintha meg akarna bizonyosodni a felől, hogy senki sem hall minket. – Stan ereje pontosan olyan, mit Jane Vulturié, csakhogy ő nem a fejben okoz fájdalmat – suttogta alig hallhatóan. – Ő a test gyengepontjain át semmisíti meg az ellenfele minden erejét, magyarán, a csakra pontokat találja el.
 Csakra pontok? – kérdeztem értetlenül.-
 A- csakra szanszkrit szó, jelentése: „kerék”.
Ez a megnevezés a tisztánlátóktól ered, akik már az ősidőkben képesek voltak az emberi aurát és csakráit mindenféle segédeszköz nélkül is látni. A csakra forog, miáltal úgy néz ki, mint egy mozgó kerék. Olyan, mint amikor egy vízzel teli kádban a vizet egy bottal erősen felkeverjük. A víz örvényt képez, amely valóban hasonlít egy kerékhez, vagy egy örvénylő csatornához. Ezen a csatornán át jut a testünk kozmikus energiához. A csakra az óramutató járásával megegyező irányba forog, amikor a környezetből energiát vesz fel, és ellenkező irányba, ha energiát ad le. Ezek a forgásirányok minden élőlénynél, férfiaknál, nőknél, időseknél és gyermekeknél, és állatoknál azonosak – hadarta Carlisle olyan gyorsan, hogy a felét alig értettem, persze erre az is rátett, hogy nem nagyon értettem, hogy mit is mond. Csakra, körforgás, vízzel teli kád, nekem ez kínai.
 Pontosan – bólintott Evan- elismerően. Igaz, ami igaz, Carlisle többet tudott, mint bármelyik más vámpír, volt ideje tanulni az biztos.
 De miért bántana minket? – kérdeztem meg végül, mire Evan mellém lépett.-
 Ő csak a saját fajával áll szóba – felelte kedvesen, mire Alice felmordult.-
 De hát mi is az ő faja vagyunk – morogta türelmetlenül. Kíváncsi vagyok, hogy mit láthatott.-
- Alice, mi nem ahhoz a vámpírcsoporthoz tartozunk – csitította Edward húgát. – Mi egyáltalán, nem úgy nézünk ki, mint fajtársaink, ellenben… nem folytatta a mondatot, előttem, pedig minden világos lett. Hiszen a Cullen család nem él emberi véren, tehát nem is hétköznapi vámpírok. Van, aki nem is tud a létezésükről, a legtöbb vámpír úgy gondolja, hogy egy megoldás van, embert kel ölni, más lehetőség nincs.
 Ellenben én nem olyan vagyok, mint ti – folytattam Edward félbehagyott mondatát.-
 Még nem – javított ki Esme kedvesen, mire én rámosolyogtam.-
- Most ez nekünk kapóra jön – kacsintottam rá, majd Alice elé léptem. – Mond el, hogy mit láttál – kérdeztem csendesen, mire Alice hadarni kezdett, rendesen oda kellett figyeljek, hogy minden szavát tisztán megértsem.
 Belépsz a boltba, jobbra egy afrikai termékenységi- szobor van, mellette pedig a fal mentén hosszú polcok lesznek, amelynek a végén a pult van. A pult előtt elhaladva egy kisebb könyvespolc van, pontosan a viktoriánus csillár, és az ékszerekkel megpakolt asztal közt. Ott találsz egy olyan könyvet, hogy Végzetes éjszakák, egy ponyvaregény, az kell nekünk, ősrégi könyv – mire végzett, már megjelent a fejemben a kis bolt minden szeglete, tudtam, hogy hova kell mennem, és mit kell keresnem.
 Akkor indulok is – feleltem mosolyogva, de Em az utamat állta, olvadt arany szemei aggodalmasan csillogtak.-
- Lizzy, nem akarom, hogy bajod essen – suttogta kétségbeesett hangon, mire én álkaroltam a nyakát, és szenvedélyen megcsókoltam.
 Édes,- én nem állok le holmi csakra pusztító kis aljavámpírral, nekem nagyobb falat kell – nevettem el magam csendesen, ezzel az ő ajkaira is mosolyt csaltam.
 Nem fog kötözködni – szólalt meg Evan - hiszen a te- szemeid nem árulnak el semmit, csak azt, hogy vámpír vagy – suttogta végül, mire én elhúztam a szám, még utoljára végignéztem a családomon, majd megindultam a sikátor felé.
 Lizzy – kiáltott utánam Alice,- mire megfordultam, és csak annyit láttam, hogy felém repül valami. Hála a szuper reflexeimnek, elkaptam a kis bőr tárcát. Egy pénztárca volt, az elején egy LC monogram volt hímezve, arany fonallal.

A kezemben szorongatva a pénztárcát beléptem a kis régiségboltba. Azonnal megcsapott az áporodott vér szaga, ami egyenesen taszított. Mintha egy több hetes hulla oszladozna egyenesen a bolt közepén. Nem törődtem a visszataszító szaggal, egyenesen a pult felé vettem az irányt. Minden úgy volt elrendezve, ahogy Alice leírta.

 Jó napot! – köszönt- rám az eladó, mire felé fordultam. Lélegzetelállítóan szép férfi volt, olyan, mintha egy szerelmes regény címlapjáról lépett volna elő. Szőke, göndör fürtök, markáns arc, kidolgozott, izmos test, egyedül csak a szemei voltak, amik nem illettek a tökéletes képbe. Vakító égszínkék helyett ibolyaszínben csillogtak, mintha valaki kék kontaktlencsét helyezett volna fel a vörös íriszére.
 Viszont – feleltem- udvariasan, még egy mosolyt is erőltettem magamra. Meglepett, hogy a hazudozás is jobban meg. Hát persze, muszáj, hogy jól menjen, elvégre ragadozó vagyok. Ő is látványosan végigmért, majd elvigyorodott.
- Segíthetek valamiben? – kérdezte nyájasan. Megkönnyebbülve lélegeztem fel, mert tudtam, hogy sikerült a cselem, egyenrangúnak tekintett.
- Egy könyvet keresek – feleltem nemtörődöm hangsúllyal. – Még régen olvastam, van vagy kétszáz éve is, és most újra kedvet kaptam hozzá – mosolyogtam vidáman, mire Stan is megengedett egy rövid kuncogást.
- Nos, a könyvek szerelmesei nem tudnak megunni egy könyvet sem, bármennyiszer is újraolvassák azt. – Ellépet a pult mögül, és mellém állt, ekkor láttam meg, hogy a nyakában egy méretes aranylánc lógott, egy hatalmas sas alakú medállal, amibe a Stan név volt belevésve. Szóval innen a Stan. – Mi lenne a könyv címe? – kérdezte, és megint végigmért.
- Végzetes éjszakák – feleltem gyorsan, és megpróbáltam olyan unott arcot vágni, mint aki nagyon-nagyon öreg. Hirtelen Miss. Vangner arca jelent meg a szemeim előtt. Ő tanította nekem a történelmet még elemiben. Pontosan senki sem tudta a korát, de gyanítottam, hogy közelebb volt a százhoz, mint a kilencvenhez. Felvettem azt a halálosan unott arckifejezést, amit mindig láttam rajta. Olyan volt, mintha nem is egy életet élt volna végig, hanem legalább hatot.
 Azt hiszem, hogy még- egy példányom van belőle – mosolyodott el Stan. Mivel dolgoztam már eladóként, nagyon jól ismertem ezt a szöveget. Mindig az utolsó darab, és mindig sokat ér, mert szentimentális értéke van, és a többi, és a többi. – Tudja, nagyon kötődöm ehhez a kötethez, az első kiadások egyike, és… - Mondtam én.
 Mondjon egy árat – vágtam a szavába, mire- a szemei felragyogtak, én pedig reméltem, hogy Alice elegendő kézpénzt pakolt be nekem.
 Ötszázezer – felelte mohón, mire én kinyitottam a- tárcám, és mosolyogva láttam, hogy pont annyi van benne, mint amennyi nekem kell, sőt egy kicsivel több is. Felnéztem, és megakadt a szemem egy rózsaszív kövekkel kirakott karkötőn. Alice mindenre gondolt, vagyis inkább mindent meglátott előre.
 Még lesz az a karkötő is –- mutattam, az ékszerre, mire Stan azonnal visszasétált a pult mögé, útközben magával vitte a könyvet és a karkötőt is. Egy selyem táskába rejtette a vásárolt dolgokat, majd miután fizettem, megajándékozott egy csodaszép mosollyal.
 Nagyon szépen köszönöm, hogy nálam vásárolt, a viszont látásra.-
 Én köszönöm – mondtam még mindig unottan, majd kisiettem a boltból.-

Alig hogy kiléptem, rohanni kezdtem, szerencsémre már besötétedett, és senki sem látott. Azonnal megtaláltam a kocsikat, és egyenesen Emmett karjaiba vetettem magam.

 Gyerekjáték volt – nevettem vidáman, és a magasba emeltem a táskát.-
 Nekem nem hoztál véletlenül valamit? – kérdezte Alice fülig érő mosollyal az arcán.-
- Nem – ráztam meg a fejem, visszafojtva egy mosolyt. - Kellett volna? – tettetem a tudatlant, mire Alice elkomorodott. – Na, jó, vicceltem – vettem ki a karkötőt nevetve.


Boldogan szálltunk be kocsiba, és hajtottunk vissza a házhoz. Ott körbeültük a könyvet, és tanulmányozni kezdtük, szóról-szóra, reménykedve abban, hogy többet megtudunk a végzetikrekről. Ekkor jutott eszembe, hogy annyira lefoglalt, a „szerepem” hogy nem is foglalkoztam a körülöttem lévő emberekkel. Ez egy nagyon jó kezdet, csak legyen időm megszokni a normális vámpír szerepet…

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2019.08.26. 07:01 Betti Kérlek kérlek valami folytatást:)