(Bella)

Rossz volt látni, hogy Edward, hogyan omlik össze ennek az egy szónak a hatására. Fájt ilyen elesettnek látnom azt a férfit, aki mindig úgy szerepelt gondolataimban, mint a legyőzhetetlen, megfélemlíthetetlen, tökéletes, szobormerev, elérhetetlen bálvány. Most viszont nagyon is embernek, sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak látszott.

A falnak esve csúszott a padlóra, fejét a kezeibe temetve. Védelmezőn átöleltem. Arcát a mellkasomba fúrta, míg én fejemet az övére hajtottam.

Így voltunk egy ideig. Talán egész nap?!

Egy idő után mardosóvá vált az éhség a gyomromban. Kelletlenül bár, de óvatosan felálltam.

Karjai a derekamon maradtak és finoman elkezdtek visszahúzni. Megsimítottam haját és visszabújtam, ám ő csak eltolt magától, továbbra is lehajtott fejjel.

Néha nagyon nem tudtam kiigazodni rajta. Az előbb még azt akarta, maradjak. Most mg eltol magától. Ilyen gyorsan meggondolta volna magát?

Nem értem!

Végigsimítottam krétafehér kézfején, ami még mindig derekamon pihent, mintha nem tudná eldönteni, hogy mit tegyen. Végül hirtelen kinyújtóztatta ujjait, mintha azt üzenné: Menj már te ostoba! – és addig így tartotta, míg ki nem léptem bűvköréből.

(Edward)

Éreztem, ahogy a melegség fokozatosan hagyja el testemet, miképpen ő távolodott el tőlem. Ösztönszerűen húztam vissza magamhoz. A testem még kívánta a jól eső simogatást, melyet puha bőre nyújtott. A cirógató, lágy meleget, amit törékeny teste, minden pillanatban sugárzott. Azt a finom, minden parfümnél érzékibb, csalogatóbb illatot, amit csak úgy árasztott felém testének összes pórusa, kéjes dorombolásra bíztatva a bennem lakozó gyilkoló gépet.

De az ép ész felül kerekedett a vágyakon. Megint.

Döntöttem! Elhatározásom megmásíthatatlansága és megvétózhatatlan mivolta, hideg precizitással, már-már érzéketlen ürességgel töltött el.

Döntésemnek két oka volt. Az első, elhanyagolhatóbb ok a családom miatti aggodalom volt.

Azt mondtam, elhanyagolható!? Úgy értettem, a másik indok mellett elhanyagolhatóbb. Természetesen kétségbeeséssel töltött el az a tudat, hogy bármely családtagom az életét vesztheti a bolygó másik felén folyó csatározásban, mely csupán pár órája vette kezdetét, és melyben gyáván, megfutamodva, kegyeskedtem nem részt venni.

A második ok a szerelem volt, mely most lefoglalta elmém, testem, s érzéseim közel egészét.

Most, hogy kicsit kiszakadtam a mindennapok folyamatos ütemszerűségéből, most, hogy egy nem szokványos érzés vonta kétségbe józan ítélőképességemet, most, hogy talán épeszűbben gondolkodom, mint valaha, most döntöttem. És döntésem végérvényes. Az eltökéltség felruházott azzal a különös lelki energiával, amire most szükségem volt, hogy elkezdhessem minden idők leghitelesebb színdarabját. Azt a színdarabot, amiben a főhős 180 fokos fordulatot tesz és minden addigi szavát, tettét és érzését meghazudtolva, szerelmese szemébe nézve, már-már az Isten-káromláshoz fogható bűnt követ el.

Továbbra is magzatpózban kucorogtam a földön, szertefoszlott reményem halk, tétovázó lépteit várva. Nem váratott magára sokáig.

Ugyanazt a pózt vette fel, mint mielőtt elment, hogy elvégezze emberi teendőit.

Megcsapott ártatlan jóságának a szele, mellyel háromnegyed éve megbabonázott, magához láncolt. De én könyörtelenül játszottam tovább az hős szerelmest, aki a családjáért aggódik, és kedvesétől várja a vigaszt.

Leszállt a hajnal is. Szegénykém egész éjszaka itt virrasztott velem, forró ölelésébe zárva. Tudtam, hogy már nem soká kell várni. Mindjárt mély álomba zuhan, és akkor kezdetét veheti a második felvonás.

(Bella)

Nem emlékszem mikor aludhattam el, hisz az egész éjszaka oly eseménytelenül telt, hogy nem volt semmi támpont, ami az idő múlását jelezhette volna.

Várjunk csak! Valami nem stimmel.

Hogy kerülök én az ágyba?

Ó én idióta!

Hülye. Hülye, hülye, hülye!!!

Miért nem tudok én egyszer magamon kívül másra is gondolni? Miért kellett elaludnom, kirángatva őt ezzel szomorkodásából, ezzel is megkövetelve, hogy az enyém legyen az összes figyelme? Miért nem tudtam ébren maradni és őt vigasztalni?

Ó én címeres ökör, félcédulás idióta, szerencsétlen félkegyelmű! Megérdemelném, hogy eladjanak kilóra!

Mialatt magamat szidtam, felemeltem a fejem a párnáról, amibe eddig szuszogtam, és körül néztem. De úgy látszik nem volt tanúja az eseményeknek, tekintve, hogy nem volt a szobában. Visszaejtettem a fejemet és elkezdtem püfölni az ágyat és rugdosni teljes erőmből, ezzel is leadva valamit a magam iránt érzett haragból. Így „küzdöttem” egy ideig. Már javában fújtattam, amikor eszembe villant a felismerés, hogy valami nincs rendjén. Hisz ilyenkor már rég mosolyogva be szokott toppanni a szobába, egy tálcával a kezében, amin a reggelim és egy csokor gyöngyvirág van takarosan elhelyezve. (fogalmam nincs, hogy tud Finnországban gyöngyvirágot szerezni) De ha nem, akkor már tuti bejött volna erre az éktelen lármára - hogy leellenőrizze, mi történik - és ha úgy hozná a sors, megvédeni.

De most nem. Nem tetszett ez nekem. Hirtelen valami furcsa érzés töltött el. Valami furcsa lemondással vegyes rettegés. A tudatalattim úgy látszik már tudta, mi a helyzet, de az agyam még nem. Az agyam még mindig kétségbeesetten kutatott a miértek válasza után.

Óvatosan felültem az ágyban. Kidugtam a lábam a takaró alól, hogy leellenőrizzem, megfelelő-e a hőmérséklet, ahhoz, hogy pizsamában kimásszak az ágyból, vagy vegyem-e fel a köntöst, amit Edward mindig az ágy mellé helyezett a hintaszékbe.

Kicsit hűvös volt még, így elevickéltem az ágy másik végébe (úgy látszik nem aludt velem, mert az Ő térfelén aludtam), hogy kihalásszam a kék köntösömet a hintaszékből. Nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam benne, takarosan összehajtogatva. Nem tudom, miért, de a tudattalanom ezt is kisebb csodának vélte, hogy legalább ez még megmaradt a szokásos. Belebújtam a puha pamut ujjaiba és megkötöttem a derekamon. Lábaimat belebújtattam a szőrös házi papucsba és elindultam az ajtó felé, ám megakadt a szemem valamin, ami nem illett bele a szokásos képbe.

Egy kis törtfehér, már-már pergamennek tűnő boríték hevert az éjjeliszekrényemen. Gyönyörű szálkás dőlt betűkkel hirdette, hogy nekem szól. A méregzöld tinta baljós hangsúllyal itta magát a sárgás papírba. Remegő kézzel fogtam meg és emeltem fel a kis téglalapot. Nem mertem kinyitni.

Lementem vele a konyhába, készítettem magamnak egy müzlit és leültem megenni. A kanál a jobb, a levél a bal kezemben pihent. Az izgatottságtól neki sem láttam reggelimnek. Csak folyamatosan a kis borítékot bámultam és próbáltam kitalálni, hogy mi lehet benne. Mikor felhagytam a találgatással, röntgensugarakat próbáltam, felé küldeni, de hiába, nem vagyok mindenható, nem láttam át a papíron. Sóhajtottam egyet elhatározásom jeléül és felálltam az asztaltól, hogy, a konyhafiókból kivéve egy kést, kinyissam a borítékot. Annyira remegett a kezem, hogy többször is megvágtam magam, összevérezve ezzel a gyönyörű papírt. De észre sem vettem, hogy mi történik, csak a boríték szájára tudtam meredni. Nemsokára már a kezemben tartottam a kettéhajtott papírt, ami pont ugyanabból készült, mint a boríték. Óvatosan megfogtam jobb felső sarkát és kinyitottam.

(Leah)

Seth temetésére a csata után egy héttel került sor. Nem voltunk sokan. Csak a falka és a szüleim. Jacob mindvégig ott volt velem, fogta a kezem, segített, támaszt nyújtott. Nem is tudom, hogy éltem volna túl nélküle ezt a sok veszteséget. A temetés után ugyanúgy folyt tovább az életem mint eddig. Egy két változatossággal. Jacob soha nem hagyott el. Mindig az enyém maradt. A mesénk boldogan végződött.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés