Első fejezet
A reggeli napsütés kissé szokatlanul érintett, hiszen Forksról beszélünk, amióta itt élek Charlienál, az apámnál még soha nem volt ennyire felhőtlen, tiszta az Égbolt. Délután három óra tájékán Edward értem jött - mielőtt apu hazaérne az őrsről - és a kedvenc rétünkre vitt. Órákat töltöttünk egymás tanulmányozásával, néha - néha váltottunk pár szót, de inkább csak néztük a másikat, semmi több. Azt hinné az ember, hogy a mi kapcsolatunk nem több puszta diákszerelemnél, ami a gimnázium befejeztével véget is ér, ám ezen emberek nagyot tévednek. A kettőnk között kialakult érzelem erősebbek holmi futókalandnál, sokkal bensőségesebb, vérpezsdítőbb. Edward és én két éve alkotunk egy párt, azóta egyszer sem volt köztünk konfliktus, soha nem kételkedtünk a másikban. Az egyetlen eltérés ami bennem kelt némi rossz érzést az, hogy én ember vagyok, míg szerelmem vámpír. Sajnos nem akar engedni és olyanná tenni mint ő, ezért ezt a témát kerüljük, ahogy tudjuk.
- Kezd sötétedni, hazaviszlek. - ugrott fel mellőlem kedvesem, majd engem is felsegített. Apró csókot leheltem szájára, s az ösvény felé indultam. Edward szótlanul jött a nyomomban, ahol kellett segített, megjegyzem azért szereztem pár horzsolást, de alapjában véve könnyedén megúsztam. Nem is értem, hogy voltam képes eddig húzni, vagy ez a város van rám rossz hatással vagy a vámpírok. Az utóbbit mondjuk kötve hiszem. - Egyébként Bella, lenne kedved holnap átjönni, mondjuk fél hétre... Este? - búgta fülembe, miután a Volvo mellé értünk. Hátulról átölelt, és lágyan megpuszilta az arcomat.
- Mikor n - nincs? - válaszoltam akadozva, kicsit megrészegülten illatától. - Ha gondolod akár már ma átmehetek... - húztam el a mondat végét. Edward feszélyezve nevetett fel, furcsálltam a dolgot, de nem firtattam, ha akarja elmondja. Beültem az anyósülésre, Edward pedig a kormány mögé, elővette a slusszkulcsot és már indított is.
Tényleg hamar sötétbe fordult a táj, még a visszaút felénél sem jártunk, de már nem láttam két méternél tovább. Szerelmem végig fogta a kezemet, én pedig a arcát figyeltem. Olykor - olykor láttam valami hihetetlen szomorúságot a szemében, és valahogy egyre zaklatottabb lettem miatta.
- Edward... - tekintetét rám szegezte - Mi a baj? Egész nap furcsán viselkedsz és nekem... ez nekem... - fogalmam sem volt mit mondhatnék, de nem is kellett beszélnem. Egy pillanattal később már a hátradöntött ülésen feküdtem és a fölém tornyosuló Edwardot bámultam riadtan. - Mi - mit csinálsz? - dadogtam lázas izgalom közepette, szívem meglódult és majdnem kiugrott a mellkasomból. Egyre közelebb volt feje az enyémtől, míg végül teljesen összeért. Száját enyémekre tapasztotta és nyelvével nyelvemet kutatta. Forró csókok közepette észre sem vettem az idő múlását, azt viszont igen, hogy Edward nem húzódik el úgy mint máskor, sőt, sokkal akaratosabb és... Érzékibb.Levegőhiányom volt, ezért tenyeremmel eltoltam testét. Hatalmasat sóhajtottam, s velem együtt szerelmem is. Percekig pihegve feküdtem a Volvo ülésén és a tetőt bámultam. - Mi volt ez? Ne érts félre, örülök neki, hogy kibírtad, csak kissé váratlanul ért.
- Igazán? - villantotta rám csibészes mosolyát, amit úgy szerettem. - Tudod - komorult el hirtelen - Úgy érzem leküzdöttem önmagamat. Megdöntöttem egy rekordot és még jól is esett. Kár... - nevetett keserűen - Nem... Nem szóltam!
- Mi? - hökkentem meg - Sosem vagy ilyen, most meg... Nem értelek! Valami van, érzem Edward és ne mond nekem, hogy nincs igazam, hiszen érzem, tudom és látom is amit művelsz! Próbálod kiélvezni az utolsó napot, mert ez az utolsó napunk, nemde? - hadartam a végét már zokogva.
- Már miért... ? - kezemmel betapasztottam a száját.
- Ne is folytasd, megértem. Te vámpír vagy, jobbat érdemelsz egy közönséges embernél... Megértem én... Csak vigyél haza, jó? Aztán felőlem mehetsz amerre látsz! Jobb is lenne! - üvöltöttem, egyenesen a képébe. Egy kicsin múlt, hogy nem pofoztam meg. Szerettem... Tudtam, hogy ne érdemlem meg, az elejétől fogva tudtam, hogy hazugságban élek, tisztában voltam és vagyok azzal a ténnyel, hogy ő nem hozzám való, ő valaki olyanhoz aki gyönyörű, erős, gyors... Egy vámpírhoz, nem hozzám. - Fuss a drágalátos Tanya Denali karjaiba! Hisz' neki te kellesz! - Nem szólt semmit, csendben tűrte a kifakadásomat és a szemrehányásaimat, majd újra indított.
Tizenöt perccel később a Swan háztól egy saroknyira voltunk, sziréna hangját és zörejeket hallottam, Edward rémült tekintete megtalálta az enyémet. Befordult az utcánkba, és akkor megláttam Charliet a járda szélén egy idegenbe kapaszkodva, lehajtott fejjel, rázkódó testtel...
Kiugrottam az autóból és fejvesztve rohantam oda hozzá. - Apu, mi történt? Jól vagy? Mi a baj? Mondj valamit! - faggattam és megráztam a vállát. - Apu!
- Bella, kincsem... - kapta föl a fejét - Hát itt vagy?
- Persze, hol máshol lennék?
- Azt... azt hittem meghaltál... Azt gondoltam te is bennégtél...
- De hol, apu?
- Hát nem is tudod? - megráztam a fejem - Az iskola porig égett, eddig hat túlélő van, de nem valószínű, hogy többet találnak... Minden csupa hamu... - Edward felé fordult, gyászos képpel elmormolt egy köszönöm -öt, mert megmentett a végtől.
Ismét, gondoltam és átkaroltam Charliet. - Nyugodj meg apu, itt vagyok élek, és élni is fogok. - néztem mélyen a szemébe, hogy meggyőzzem, felesleges aggódnia ezek után. Mi épségben vagyunk, ez a fő. Egyenlőre. - Edward. - szóltam hozzá vissza se nézve - Menj haza!
- Szia... Bella. Viszlát Charlie! - apu ráncolta a homlokát, de nem firtatta az egészet, oldalamon lépkedve támolygott el a házig. Az érzelmi stressz nem tesz jót az ő korában, egyből ledőlt a kanapéra és két perc múlva már hortyogott is. Sajnáltam ami az iskolában történt, ám nem tudott érdekelni, hiszen elvileg szakítottam életem szerelmével, akivel a halhatatlanságot tervezgettem, ha belegondolok azért, mert furán viszonyult egyes dolgokhoz. Beszélnem kellett vele. Sürgősen!
Felsiettem a szobámba, felkattintottam a villanyt és majd' frászt kaptam. Az ágy szélén Edward ült, és engem kémlelt. - Beszélnünk kell! - jelentettem ki határozottan, elszántságot tükrözve felé.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés