Égetett a szomjúság, de nem uralkodott többet el rajtam. Már nem éreztem olyan intenzíven, irányíthatóvá vált. Megvetettem az érzést. A testem reszketett, a karjaimban Charlie ernyedt testét ringattam. Nem tudom, hogy meddig voltam ebben az állapotban, csak egyet hajtogattam néha halkan, néha hangosan: Charlie nem hallhatott meg! Nem bírtam elfogadni a tényt, inkább elképzeltem a szíve dobogását. Felidéztem azokat az emlékeket, amik hozzákötöttek. Elvesztem bennük. Nem létezett számomra többé az idő, eltűnt. Bármit megadtam volna, hogy Charlie kinyissa a szemét és még egyszer Bellsnek szólítson. Szinte hallottam a hangját. 

- Szeretlek, Bells – suttogta halkan, kissé zavartan. Soha nem szerette kinyilvánítani az érzelmeit. Most mégis megtette, erre volt szükségem akkor. Egy apára. 

Később vettem csak észre, hogy mosolygok. Az arcom idegen volt, fel sem ismertem, mikor megpillantottam egy víztócsa torz tükrében. Hófehér, hibátlan bőr, vörös, izzó szemek fekete karikák kialvatlan gyűrűjében. De nem ez volt az igazán ijesztő. Hanem az arckifejezésem. Tekintetem réveteg és ködös volt, az ajkaim pedig mosolyra görbültek. Hiszen az apám velem volt, akkor nagy baj nem lehet, nem igaz? Talán nem is halt meg. Talán csak alszik. Magam sem hittem el, és megijedtem önön gondolataimtól. De nem tudtam parancsolni az agyamnak. Arra a gondolatra, hogy talán csak mélyen alszik, nevetni kezdtem. Őrjítő hangom volt. Horrorisztikus és ijesztő. Féltem. Rettegni kezdtem. Ez nem én vagyok. De hisz meghaltam, lehet hogy most már ez vagyok én? Miért ne élhetne Charlie? Talán csak elkábult a vérveszteségtől. Talán jól van. Talán… talán… 
Ezek a talánok voltak az őrületem első jelei, és még csak észre sem vettem. Tudtam, hogy valami nem stimmel, de nem gyanakodtam. Énem egyik fele egyre inkább bizonygatta, hogy minden rendben. Nem akartam elfogadni, hogy mindennek vége. Inkább csak egy új világot teremtettem magamnak.
- Ne félj apu, hamarosan jobban leszel, megígérem – suttogtam és óvatosan a karjaimba kaptam. Szorosan fogtam, hogy a rohanás közben ne essen ki a kezeimből. Homályosan emlékeztem még, hogy milyen sebességgel rohan egy vámpír. Tudtam, hogy mi következik. Először is haza kell vinnem és nem lesz semmi baj. Kell lennie reménynek. Reneé nem tudhatja meg, akkor idejön és őt is bántom. Senki nem tudhatja meg, én majd vigyázok rá, amíg fel nem ébred. Nem halhatott meg. Égett a szemem, sokkal égetőbben, mint a torkom. A szívem nem dobogott többé, de a mellkasom még mindig ugyanúgy fájt. Hiába lettem halott és tökéletes, vannak dolgok, amit még a halál sem képes meggyógyítani.

A házunkban hatalmas rendetlenség és orrfacsaró füstszag fogadott. Charlie bizonyára megpróbált főzni magának, hiszen három napja nem kerültem elő. Óvatosan lefektettem az apámat a nappaliban lévő kanapéra, és kivettem a sütőből a félkész égett ételt. Aztán megcsörrent a telefon. Összerezzentem és félni kezdtem. Reneé az. Tudja és idejön, és baja esik. Rettegve vettem fel a kagylót és megpróbáltam normális emberi hangon beleszólni a kagylóba.
- Halló? Swan lakás, itt Bella Swan beszél – szólaltam bele, hallottam, hogy a vonal végén a férfinek elakad a lélegzete.
- Jó reggelt – dadogta zavartan. Reggelt? Reggel volna? Eddig erre az aprócska részletre nem is figyeltem fel. Most vettem csak észre azt is, hogy remeg a kezem. – A rendőrörsről hívom. Beszélhetnék az apáddal?
- Sajnálom, de nem érzi túl jól magát. Átadhatok valamilyen üzenetet?
- Maga miatt érdeklődtem, az elmúlt napokban a kisasszonyt kereste. Akkor most már előkerült? Rendben van?
- Igen, természetesen. Én csak… az édesanyámnál voltam Floridában, hirtelen ötlet volt és elfelejtettem szólni neki.
- Értem… Ez esetben viszonthallásra és elnézést a zavarásért, Bella.
- Viszonthallásra – tettem le gyorsan a telefont, aztán a földre rogytam. Charlie élettelen testére néztem és zokogni kezdtem, de egyetlen könnycsepp sem folyt végig az arcomon. Nem tudom, hogy meddig feküdtem ott, de nem akartam ezt. Vissza akartam csinálni mindent. Vissza akartam tekerni az időt Victoria előttre. Minden más volna. Talpra állnék. Azt hittem, hogy nem lett rosszabb, és a sors megint megmutatta, hogy de, lehet még rosszabb, csak azért is. Charlie nem érdemelte meg ezt. Szeretett engem. Némán néztem ahogy ott fekszik véresen. Üveges tekintete már nem nézett többé rám. Olyan gyenge, olyan elesett volt, mint még soha. Mindketten meghaltunk. Igazságtalan az élet. Megéri jónak lenni? Miért a jó emberekkel történnek rossz dolgok? Charlie talpig jó ember volt, egész életében. Soha nem ártott senkinek, megvédte azokat, akiknek védelemre volt szüksége. Nála jobb és becsületesebb embert nem ismertem. Nem lökött el magától annak ellenére, hogy nem látogattam meg éveken át. Egyedül volt. Annyira egyedül volt, mint én. Csak neki nem volt ott az apja, hogy segítsen rajta. És ő mégsem hullott darabokra. Mint én. 

Felsóhajtottam és úgy döntöttem, hogy megérdemli, hogy lemossam róla a vért. Megint szomjas lettem, de igyekeztem visszafogni magam. Nem gyalázhattam meg az apámat azzal, hogy a saját vérét az ajkaimmal mosom le róla. Nem ezt érdemli. Elindultam a fürdőszobába, fogtam egy nedves szivacsot és egy száraz törülközőt és tisztogatni kezdtem az apám ernyedt testét. közben csak egy dolgot motyogtam: Annyira sajnálom. Mikor végre tiszta lett, a szemetesbe dobtam a véres rongyot, de előbb még mélyen magamba szívtam az illatát. Aztán visszafordultam hozzá. Át kell öltöztetnem. Így mégsem maradhat. Dühös lenne rám. Azt mondaná: „Miért hagytál ebben a koszos, szakadt ruhában, Bells? Hát ennyit sem érdemlek?” Tehát elindultam a szobájába. Még nem is jártam itt. A ruhák szanaszét hevertek. Minden olyan poros volt. Itt is kéne takarítanom. Kinyitottam a hatalmas ruhásszekrényt, aminek csak a harmada volt megpakolva és elővettem Charlie kedvenc ingjét. A farmer cserét leszavaztam, az túl abszurd lenne. A nappaliba visszaérve óvatosan felemeltem és kigomboltam a koszos inget, majd ráadtam a tisztát. Sokkal élőbben nézett ki.
- Nagyon jól áll ez az ing, apu – suttogtam halk, csilingelő hangon. Soha nem mondtam ilyet neki. Ezt is elmulasztottam megtenni. Ilyenkor jön rá az ember, hogy mi mindent kellett volna megtennie. Amikor már késő. Ha kapnék még egyszer egy esélyt az élettől mindent elmondanék, amit érzek. Mert minden pillanat, amit az érzelmek eltitkolásával töltünk egy súlyos, gyakran visszacsinálhatatlan hiba.

Égni kezdett a torkom, úgyhogy szinte kivettem magam az ablakon. Rohanni kezdtem, nem számított, hogy merre, követtem az ösztöneimet. Még jó, hogy erdő mellett éltünk. Azonnal megéreztem egy szarvas csordát és le is csaptam rájuk. Nem tartott sokáig. De ijesztő lehettem. Már értem, hogy ő miért nem akarta soha, hogy lássam. Már nem voltam rosszul a vértől, sőt éppen ellenkezőleg. A hiányától voltam rosszul, maga a vér isteni volt. Édes és zamatos. Még soha nem éltem át hasonlót. Mikor végeztem hazasiettem. Charlie ugyanúgy feküdt ott, ahogy hagytam. Valahol mélyen azt reméltem, hogy felkel és közli, hogy mégis élek. Őrültség tudom. 
Holnap keresni kezdik a rendőrségen – jutott eszembe, és megijedtem. Mit tehetek? Nem vihetik el tőlem. Vigyáznom kell rá, mert megígértem. Aztán támadt egy ötletem. Még nem mondott igent a munkára. Még vissza lehet utasítani. Megtehetem. Bekapcsoltam a számítógépemet és írtam egy emailt.

„Mr. Johnson!
Nagyon köszönöm, hogy nekem ajánlotta a munkát, de sajnos nem fogadhatom el. Elég sokat betegeskedem mostanában és a lányomnak is szüksége van rám. Sajnálom és köszönöm.
Charlie Swan.”

Sajgó mellkassal kattintottam a küldés gombra, aztán észrevettem, hogy több emailem is érkezett. Főleg Jake-től és Reneé-től. Végig olvastam a leveleket, majd válaszoltam. Igyekeztem úgy tűnni, mintha minden rendben lenne. Az anyám megérdemli a nyugalmat.

„Anyu!
Minden rendben, mindketten jól vagyunk. A ház nagyon szép, a város is barátságos. Charlie itt is rendőrként dolgozik én pedig még nem tudom. Nem kell aggódnod, majd találok munkát. Remélem, minden rendben veled. Nem akarlak elveszíteni. Téged is.
Szeretlek,
Bella.”

Elküldtem és megnyitottam Jake levelét.

„Bells!
Minden rendben? Már három napja semmi hír felőled. Remélem, jól vagy. Mesélj, milyen a hely? Itt mostanában elég fura a helyzet. Sam bandája kezd egy kicsit furcsán viselkedni. Néha… úgy néz rám, mintha várna tőlem valamit. Ugye, csak nekem van paranoniám?
Jake”

Írtam pár sors neki, majd kikapcsoltam a monitort. Percekig csak némán meredtem rá, aztán elindultam a nappaliba. Vissza. Charlie háttal feküdt nekem, ugyanúgy, ahogy hagytam. Megint szétestem. A mellkasomban most Charlie halála is vésett egy hatalmas lyukat. A másik kráter a szívemben. Már szinte úgy éreztem magam, mintha apró kis darabokból lennék összerakva. A földre csúsztam, a fejemet a térdemre támasztottam és előre hátra ringattam magam.
- Bells? Csinálnál valami vacsorát? – hallottam hirtelen egy halk hangot és felkaptam a fejem. Felsikoltottam és úgy zokogtam. Hisztérikusan. Tudtam, hogy csak alszik! Majd én vigyázok rá, hogy minden rendben legyen.
- Elmegyek bevásárolni, jó? – suttogtam boldogan és bekapcsoltam a tévét. Focimeccs volt. Aztán elindultam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés