A lábaim még soha nem vittek ilyen lassan, legszívesebben száguldottam volna. De nem tehettem. Mit szólna akkor Charlie? Szégyellne engem, és ezt nem érdemli meg. Az illatok őrjítőek voltak, szinte összefutott a számban a nyál. Az emberek most az egyszer nem ütköztek nekem, nem néztek láthatatlannak. Döbbent tekintetek meredtek rám, még jó, hogy felvettem egy napszemüveget. Furcsának tűntek volna a szemeim. Engem néztek, figyeltek. Hihetetlen módon idegesített. Bár felüvölthettem volna. Nem sejtették, hogy az életük az önuralmam kezében van. Veszélyes voltam, de visszafogtam magam. Charlie miatt. Nem hagyhattam magára. Nem árulhattam el. Nem hozhattam rá szégyent. 

A boltban sem volt más a helyzet, amikor beléptem minden szem rám szegeződött. Hallottam a sutyorgásokat. Férfiak mértek végig elismerően. Néhányan még füttyentettek. Majdnem felmordultam, de inkább nem vettem levegőt.
- De megdugnám!
- Milyen gyönyörű…
- Mikor lett a néma lány ilyen szép? Szívesen elhívnám valahová… 

Undorítóak voltak. Egyikük sem ért annyit, hogy felfedjem magam és kárt tegyek bennük. Nem értek ennyit. Vacsora kellett Charlie-nak, ez volt a legfontosabb. A kedvencét akartam neki megfőzni. Az órámra néztem, délután öt óra volt. Sietnem kellett, ha időben akarok összeütni valami finom vacsorát. Vettem mindent, ami hiányzott otthonról, a kosárba pakoltam és elindultam fizetni. Rutinosan nyújtottam a pénzt, pont annyit adtam, amennyit fizetnem kellett. A pénztáros nő meglepetten nézett rám.
- A múltkor pont ugyanezeket vásároltad – jegyezte meg furcsa hangsúllyal. Nem törődtem vele. Ne foglalkozzon velem. El kezdtem összepakolni a dolgaimat, de muszáj volt emberi tempót erőltetnem magamra.
- Segíthetek? – kérdezte egy hang, de nem hittem, hogy hozzám szólt, ezért nem is reagáltam. Szó nélkül álltam tovább.
- Szólalj meg, ha hozzád beszélek, néma lány – morogta a férfi, mire a haverja felnevetett.
- Hagyd, ez a csaj bolond. Már a múltkor is láthattad – mondta neki, én pedig elindultam hazafelé.

Charlie a meccset nézte, amikor hazaértem. Hangos gól kiáltással jutalmazta a kedvenc csapata sikeres pontszerzését. Mosolyogva kezdtem hozzá a főzéshez. 
- Ma a kedvencedet főzöm, apu. Rendben?
- Persze, Bells – válaszolta halkan. Vidámam mosolyogva dudorásztam, és többé nem vettem tudomást a mellkasomban tátongó ürességről. Charlie mellettem van, ő tudja a legjobban, hogy min mentem át. Nem lehet baj.


Három hónappal később…

(Alice szemszöge)

Elgondolkozva haraptam az ajkaimba. Nem tudtam, hogy hogyan kéne felhoznom a témát. Carlisle és a többiek is egyetértettek velem, de Edward más téma volt. Makacsul ragaszkodott a terveihez. Hol voltunk mi ahhoz, hogy más legyen a véleményünk? Hihetetlenül makacs és önző volt az utóbbi hónapokban. A családunk szinte már-már szétbomlott, ez nem állapot. Megtaláltam a megoldást, és újra együtt vagyunk. Rosalie és Emmett hazajöttek Európából, Carlisle és Esme pedig Alaszkából. Nem szabad szétesnünk, mert akkor végleg elvesznénk a végtelen örökkévalóságban. Edwardnak szüksége van ránk, még ha ezt nem is ismeri be. Most pedig végig néztem a nappaliban összegyűlt feszült arcokon. Senki nem mosolygott rám, még Emmett sem. Rosalie hajával játszott, aki ezt szótlanul tűrte. Különös látvány volt. A mindig komolytalan és vicces Emmett Cullen szótlanul ült egyhelyben. Ez a szememben már a véget jelentette. Jasper arca minden percben egyre komolyabb lett. Neki nem tett jót a búskomor családi légkör. Ő átérezte mindenki fájdalmát. Legfőképpen Edwardét, aki a zongora mellett ült üveges tekintettel. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy kiolvassa a fejünkből, hogy mi ez az egész. Már nem érdekelte. Borzalmas állapotban volt.
- Alice? – nézett rám kérdőn Carlisle.
- Edward, szeretnénk beszélni veled – sóhajtottam gondterhelten. Végre rám nézett, de még mindig távolinak tűnt.
- Vissza szeretnénk menni Forksba – jelentettem ki határozottnak szánt hangon. Valójában féltem, mert nem tudtam, hogy mi vár ott ránk. Annyira elzárkóztam korábban Bella jövőjétől, hogy már képtelen voltam ráhangolódni. 
Edward tekintete élettel telt meg. Dühvel.
- NEM! – kiabálta. Úgy nézett ki, mint aki megőrült. Kétségbeesetten próbált ragaszkodni élete legnagyobb hibájához.
- Edward… - sóhajtottam. – Kérlek.
- Bellának joga van egy boldog élethez – suttogta.
- Gondoltál volna erre, mielőtt elhagytad – csattant fel Rosalie. – Tényleg ennyire ütődött vagy, hogy azt hiszed boldog?
- Az emberek gyorsan tovább lépnek.
- Az emberek általában nem szeretnek bele egy vámpírba, Edward. Nem lesz egy vámpír a legjobb barátnője, és nem válik a családjává egy csomó vámpír. Egy dologban biztos vagyok, hogy Bellát nem sorolhatjuk egy általános kategóriába se.
- Pont te mondod, Rose?! – csattant fel Edward.
- Igen, én. Ebben a családban én vagyok az egyetlen, aki racionálisan tud gondolkozni, ha Bella kerül szóba. Ha pedig tényleg tovább lépett, miért lenne baj, ha visszatérnénk? Még lenne ott néhány évünk.
- Ti nem emiatt akartok visszamenni – suttogta halkan.
- Talán, de nem tilthatod el előlünk. Elegem van a gyászhangulatból, Edward. Szerintem pontosan ez kell ahhoz, hogy kilépjetek ebből a szörnyű búskomor hangulatból.
- Rosalie-nak igaza van, Edward. Még csak el sem búcsúzhattam tőle.
- Nem bántom őt soha többé – szólalt meg a szerelmem bűntudatos hangon. – Azóta a nap óta sokkal jobban uralom a szomjam. Csak látogassuk meg, ennyit megérdemel.
- Miért vagytok mind ellenem? És ha Bella már rég elfelejtett minket? Vagy ha csak összezavarjuk őt. 
- Akkor először megnézzük mi a helyzet, öcsi – adott hangot a véleményének Emmett. – Mit veszíthetsz?
- Mindent – suttogta. – Nem lesz még egyszer erőm elhagyni őt.
- Annál jobb – morogtam halkan, mire fájdalmasan nézett rám. – Ez nem a te döntésed, Edward. Hatan egy ellen. 
- Bella olyan, mintha a lányom volna – suttogta Esme szomorúan. – Vissza akarok menni hozzá.
- Edward, kérlek – néztem rá könyörögve. Hiányzott a barátnőm.
- Van más választásom?! – csattant fel kétségbeesett hangon, majd kirontott a házból. Jobb kedvem lett. Hamarosan vége ennek a rémálomnak. – Akkor mindenki csomagoljon! Visszamegyünk Forksba! Érzem, hogy Bellának szüksége van ránk…

(Bella szemszöge)

Charlie és én remekül megvoltunk. Bár még éjjelente sikoltoztam. Úgy tűnt, hogy kezdte megszokni, mert nem jött fel hozzám. Talán nem is tudott volna, beteg volt szegény. De én gondosan ápoltam. Mindent megtettem érte. Mindennap a kedvencét főztem, bár nem sokat evett. A boltban már megszokták a jelenlétem, bár a pénztárosok még mindig furcsán mustráltak. A szemem aranyszínű lett, mivel állatvéren éltem. Charlie büszke volt rám érte. Elmondtam neki mindent a vámpírokról. Hitt nekem. És én rettentő hálás voltam. Esténként megmosdattam, kicseréltem az ingjét, és felkísértem a szobájába. Reggel lekísértem, csináltam neki reggelit és ő pedig nézte a tévét. Rendszeresen takarítottam és szellőztettem. Apu arca egyre betegesebb lett és én aggódtam miatta. Nem veszíthettem el. Ezért vitaminokat is vásároltam, hogy minél egészségesebb legyen. Esténként gyakran beszélgettünk, mindenféléről. Főleg én meséltem neki Edwardról. Kezdtem hinni benne, hogy majd visszatér hozzám. Néha meglátogatott. Beszélt hozzám. Én pedig csüngtem minden szaván. Mindig akkor jött, amikor egyedül voltam a szobámban. Valami fontosat akart mondani, de én csak néztem a csodálatos tekintetét és szinte elvesztem bennük. Egyre boldogabb és boldogabb lettem. De egy nap minden megváltozott. Megcsörrent a telefon.

Azt hittem, hogy rosszul hallok. De nem. Kitartóan csengett tovább. Sóhajtottam, és beleszóltam. 
- Halló, Swan lakás. Itt Bella Swan beszél – mondtam monoton hangon.
- Bella? Kicsim, tényleg te vagy az?
- Anyu? – kérdeztem döbbenten. Miért hív? Mit akar? Miért zavarja aput? Fájdalmat okozott neki!
- Bella, minden rendben? Egyre ritkábban válaszolj az üzeneteimre, és Charlie sem hív már hónapok óta…
- Talán mert nem akar – szólaltam meg hidegen. Elhagyta őt! Magára hagyta, egyedül. Összetörten. Megfosztotta egy boldog élettől, csak azért mert ő így látta jónak.
- Tessék? – kérdezte egy perc csend után. A hangja döbbenten és sértetten hangzott. De nem érdekelt. A tetteknek következménye van. Nem ígérünk szerelmet, aztán pedig hagyjuk el a másikat. Ez nem így működik!
- Jól hallottad, anya. Nem kíváncsi rád. Elhagytad őt.
- De Bella! Ez már egy régi történet, és Charlie sosem haragudott érte.
- Hát… most meggondolta magát. Számolj a következményekkel. Kérlek, ne hívj minket többet. Nem érdemled meg – közöltem hidegen.
- Bella, kislányom… - suttogta. Most már sírt. Hallottan a kétségbeesett hangsúlyon és az elakadó lélegzetén. De mindegy volt. Csak Charlie számított.
- Viszlát, anya – fejeztem be érzéketlenül és egyetlen laza mozdulattal lecsaptam a kagylót. Charlie-ra néztem, aki engem figyelt.
- Nem bánt többé, megígértem, hogy megvédelek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés