|
5. fejezet
2011.04.30. 11:16
„Sejtettem, hogy nem számíthatok sok jóra, de a tudat, hogy helyrehozhatatlan törést okoztunk Bella életében, az szinte megbénított…”
(Alice szemszöge)
Forks semmit sem változott. Talán csak annyit, hogy még mindig nem láttam Bella jövőjét. Aggódni kezdtem. Végig hajtottam az ismerős utcákon, és újraéltem az emlékeimet. Mennyi emlék, mennyi szép pillanat. Emlékeztem arra a szenvedő arcra, amikor vásárolnia kellett velem. Én csak nevettem. Boldog voltam.
- Még mindig? – kérdezte Edward rekedten. Vadul markolt a bőrülés szélébe. Az arca kifejezéstelen álarc volt. Próbált erős lenni, de már régen nem ment neki. Olyan volt, mint egy halott.
- Semmi – sóhajtottam. – De nemsokára láthatod.
- Nem. Én nem tudom, Alice. Nem tudnám még egyszer elhagyni. Nem látogatnád meg te?
- Én? – kérdeztem meglepetten. Nem tudtam erre mit mondani. Edward volt Bella mindene, biztos voltam benne, hogy őt szeretné látni. Edward nos… pedig őrülten szerette őt.
- Nem vagyok képes újra látni őt. Kérlek. Az autóban várok majd rád.
- Ne. Gyere be velem. Melletted leszek, Edward.
Felsóhajtott.
- Rendben. De ha boldog… el kell onnan rángatnod, minden áron. Megértetted?
Bólintottam, és megváltoztattam az útirányt. A Swan ház felé. Már régen vissza kellett volna térnünk, vagy inkább el se kellett volna mennünk.
Egyből tudtam, hogy valami nem stimmel. Nem éreztem sem Charlie, sem Bella illatát. A ház falát halvány sárgára festették, a kert tele volt virágokkal, és egy kutyaházzal. Teljesen más volt. Egy barátságos beagle kölyök ugatott ránk. Nagyon aranyos volt.
- Bella nincs itt – szólalt meg Edward, a tekintete kérdőjelekkel volt tele. – Angela és Ben lakik itt.
- Nos… a legegyszerűbb az lenne, ha bemennénk és megkérdeznénk, hogy mit tudnak Belláról, ahelyett, hogy elkezdesz mindenféle tragikus magyarázatot gyártani.
- Vagy ha elmennénk.
- És ha történt vele valami? Nem szeretnéd megtudni?
- Azt soha nem bocsátanám meg magamnak – rándult össze. – Jó, menjünk.
- Ez az én bátyám…
Kopogtattam, a csengő nem működött. Izgultam és féltem. Vajon, mit tudok tenni? Charlie nem szeretett költözködni. Akkor most miért? Rettentően féltem a válaszért, a családunk nem élné túl, ha Bella meghalna miattunk.
- Alice? Edward? – kérdezte az ajtóban álló Angela. Nem sokat változott. Talán csak az idő még komolyabbá tette a megjelenését. Mosolygott. Haját lazán engedte a vállára omlani, és egy elegáns kosztümöt viselt. Talán indult valahova, talán nem.
- Angela! Szia! – köszöntem vidáman. Legalábbis úgy tettem, mintha az volnék. Ő nem vette észre. Edward is elmormolt egy udvarias sziát, nagy nehezen. Lázasan kutatta a gondolatait.
- Gyertek beljebb! – invitált kedvesen, mi pedig követtük. A nappali is teljesen megváltozott. Vidám színek vették át a domináns szerepet. – Mi járatban?
- Nem akarunk udvariatlannak tűnni, Angela. Nagyon örülünk, hogy látunk, de mi igazából…
- Bellát keressük – fejezte be Edward helyettem. Angela egyáltalán nem lepődött meg.
- Sejtettem, gyertek, üljetek le. Elmondok róla mindent, amit tudok. De utána meséljetek, milyen Los Angeles. Rendben?
- Ez csak természetes – bólintott Edward feszülten.
- Bella és Charlie elköltöztek, nem tudom pontosan, hogy hova. Félévvel azután, hogy ti elmentetek. Az érettségi után vettük ki Bennel a lakást. Összeköltöztünk.
- Ez nagyszerű, Angela! – lelkendeztem.
- Igen, valóban – mosolygott.
- De miért költöztek el? Charlie nem az a fajta volt, aki szereti a környezetváltozást – vágott közbe a bátyám.
Angela arca egy kicsit megkomolyodott.
- Miután elmentetek, Bella megváltozott – kezdett beszélni, és láttam a szemem sarkából, hogy Edward arca eltorzul a fájdalomtól. Talán Angela gondolataitól. Szerencsére ő ezt nem látta. – Egyik este Charlie riadóztatta az egész várost, mert nem találta Bellát. Hagyott egy cetlit, hogy veled van, Edward, az ösvényen, de ő nem volt sehol. Charlie majd belepusztult az aggodalomra, de végül megtalálták. Én nem voltam ott, Mike mesélte, hogy Sam Uley talált rá mélyen az erdőben sokkos állapotban. Utána egy hétig nem jött suliba, és mikor megjelent… valahogy már nem az volt, akit ismertem.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem fojtott hangon és gyötört a bűntudat. Sejtettem, hogy nem számíthatok sok jóra, de a tudat, hogy helyrehozhatatlan törést okoztunk Bella életében, az szinte megbénított.
- Ráköszöntem, de ő még csak rám sem nézett. Megkérdeztem, hogy hogy van, de még csak meg sem hallotta. Néha ha valaki kérdezett valamit, ő tőmondatokban válaszolt. De többet nem beszélgetett, nem nevetett. Már nem Bella volt. Eltávolodtunk tőle, egyszerűen nem tudtunk segíteni neki. Ő lett a legjobb tanuló, és a legcsendesebb. Aztán néhány hónappal később bizonyos szempontból újra a régi volt. Egyre többet látták a sebészeten. A fiúk kezdtek felfigyelni rá, nyomulni kezdtek. Bella egyre dühösebben lépett fel ellenük. Azt hiszem, ezt elégelte meg Charlie, és elköltöztek. Sajnálom.
- Mi is – nyögtem ki. – Talán túl hirtelen mentünk el.
- Talán – vonta meg a vállát. – Akárcsak ő. El sem köszönt. Hiányzik – sóhajtotta. – Nem mintha titeket hibáztatnálak, erről szó sincs.
Edward néma maradt. Csak meredt előre egyenesen és nem mondott semmit. Angela szerencsére inkább rám figyelt.
- Na és milyen a napfényes Los Angeles? – kérdezte izgatottan. Elmosolyodtam.
- Fantasztikus – hazudtam. – Már jót tett egy kis napfény, ott szinte pezseg az élet. Maga a ruha mennyország!
- Azt el is hiszem.
- Na és ti? Mi van veletek? Hol van Ben?
- Ben dolgozik, rendőrként. Amikor Charlie elment megüresedett egy hely, mindenkit előléptettek, és a nyár elején felvették Bent is. Nagyon szereti a munkáját.
- Na és te?
- Én még tanulok. Levelezőn. Pszichológiát. Nagyon hasznos.
- Abban biztos vagyok. Nos, attól tartok, nekünk mennünk kell. Jasper vár minket. Megígértem neki, hogy csak beugrunk, nagyon örülök, hogy láttunk, Angela. Kár, hogy Bellát nem sikerült megtalálnunk.
- Tudod, szerintem nagyon örülne nektek. Egyszer hónapokkal ezelőtt azt mondtam neki: Az emberek mindig elmennek, de néha visszajönnek. És tényleg itt vagytok.
Elmosolyodtam. Majd elköszöntünk és elindultunk minél messzebb a régi Swan háztól.
- Meg kell találnom őt, Alice – suttogta Edward halkan. Én pedig bátorítóan mosolyogtam. Végre meghozta a helyes döntést. De mi van, ha már túl késő?
Hirtelen elhomályosodott a tekintetem. A kormány kicsúszott a kezeim közül. Éreztem, ahogy a kocsi megpördül, de nem foglalkoztam vele. Edward a nevemet kiabálta, de én teljesen máshol jártam.
Egy nőt láttam, furcsán ismerős volt. Zokogott. A kezében egy elsárgult fényképet szorongatott, és körülötte hatalmas zsebkendő kupac hevert. A ház rendetlen volt, és csendes. Napfény világított be az ablakon. Mégis a nő szeme alatt karikák sötétlettek. Aztán valaki belépett. Egy másik középkorú nő.
- Reneé? Minden rendben? – kérdezte, és már tudtam, hogy ki is a kanapén zokogó nő. Bella anyja. Némán meredtem az előttem lévő jelenetre.
- Miranda? – kérdezte halkan suttogva. Nem nézett rá. – Bella gyűlöl engem. Talán… Én mindig is Charlie-t szerettem.
- Mi? – kérdezte a nő döbbenten. – Miért gyűlölne Bella? Szereted? Charlie-t? Na és Phil?
- Hónapok óta nem beszéltem Charlie-val. Bella is olyan különösen viselkedett. Megváltozott. Ma újra felhívtam és Charlie-val akartam beszélni. Azt mondta, hogy gyűlöl engem, mert tönkretettem Charlie életét, mert elhagytam. Azt mondta, hogy nem érdeklem őt. Miért, Miranda, miért? Szeretem Bellát, és talán Charlie-t is. De Charlie rég elfelejtett engem. Elkövettem egy hibát és viseltem a következményeit. Miért gyűlöl most Bella? Edward miatt? Nincs senkim. Csak Bella maradt nekem. Vissza akarom kapni a lányomat!
- Miért nem látogatod meg?
- Tudod mit? Igazad van! Muszáj beszélnem velük. Meg kell tudnom, hogy miért, vagy miért pont most. Nem bírom elviselni, hogy a lányom haragszik rám. Szakítanom kell Phillel, már nem szeretem. Amint lezártam őt… repülőre szállok.
- Sajnálom, Reneé.
- Én is.
A következő, amit láttam képsorok voltak. Reneé, amit repülőn ül, aztán ahogy megáll egy kastélyszerű ház előtt. Majd ahogy Bella megöli őt…
Felsikoltottam.
- Alice! Alice! – szólongatott Edward és vadul rázta görcsös testemet. Kábán néztem fel rá. Már a házunkban voltunk. Mindenki körülöttünk volt. Emmett a bőröndöket cipelte be.
- Mit láttál, kicsim? – kérdezte Jasper aggodalmasan.
- Edward és én Floridába megyünk – suttogtam rekedten, mire a bátyám szemöldöke a magasba szaladt.
- Nézd, nem hinném, hogy Bella ott van.
- Én sem. De Reneé néhány nap múlva meglátogatja Bellát. Az úticélt nem ismerem, de ha őt megkeressük elvihet minket Bellához, és megvédhetjük.
- Hogy érted? – kérdezte Carlisle.
- Bella vámpír. És ha nem akadályozzuk meg, megöli a saját édesanyját.
Néma csend borult ránk, amit csak Edward fájdalmas ordítása tört meg néhány perccel később…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés