10 fejezet - Miből lesz a cserebogár

  2011.05.05. 13:46

Sok minden megfogalmazódott bennem, abban a másodpercben, amíg farkasszemet néztem vele. Az izgalom érzése, a fájdalom, amit évekig magamban hordoztam, mint a macskák a kullancsot. És annyi mindent éreztem! A szél lágy játékát a faleveleken, a molylepkét, amely elrepült a lány feje felett. Egy macskát, valahol az erdő szélén, és Florete körülöttem forgó gondolatait. A lány szeme érdekesen világított a sötétben, elbűvölő volt, hogy mennyire hasonlít a macskákra. Halvány mosoly kúszott az ajkamra, de rendeztem vonásaimat.

- Mit kerestek, már megint itt? - mondta kimérten, miközben ügyesen hátrált el, közeledő alakom elől.

- Tudod a családodnak szüksége, van ránk. Tekintve a helyzeteket. - mondtam, és útra engedtem egy kutató hullámot. Kíváncsi voltam, hogy most is Trója magas falaival állok-e szemben. És… nem tévedtem.

 

- Abba hagynád? - szisszent föl, és belekapaszkodtam a motorja kormányába.

- Mit? – kérdeztem.

- Azt, hogy kopogtatsz a halántékomon. Te valami mentális kínzó vagy? - nyögte és összeszorította a fogát.

- Nem éppen – mondtam egykedvűen. Bántott, hogy most sem tudtam meg róla semmit, saját kudarcomnak könyveltem, el hogy nem tudok bejutni a gondolataiba.

Könnyedén felpattant, arra a motorra, amit szívem szerint megtiltottam volna minden lánynak. Mire jó ez a Szex és New York hangulat? Miért nem tudnak annak örülni a lányok, ha kinyitják nekik az ajtó, kihúzzák nekik a széket, és megdicsérik a ruhájukat? Nah persze a modern nézetek – kísértem tovább a szemmel a lányt, aki most már újra engem nézett

-         Te vagy a legfurább közülük – mondtam, és nem csak a családjára gondoltam, arra a renget lányra, akiket hosszú életem során ismertem meg. De nem akartam vele egyből ilyen komoly beszélgetésbe bonyolódni.

-          Valami nem stimmel veled, ezt láttam a fejükben... És nyílván való, hogy nem fogják még egyelőre ezt megosztani velünk. De kíváncsi vagyok rád! Ki vagy te? - tettem fel azt a kérdést, és bár sejtettem, hogy kitérő választ fogok kapni, ha egyáltalán kapok választ.

 - Nenay Wolf – felelte bizonytalanul, mire kíváncsian rá meredtem.

És ezzel ki is száguldott a garázsból… Kérdések milliói maradtak utána, és kettősség.

 

Fél óra múlva is mikor már a nappaliban társalogtam a többi Wolffal, emlékeiket és gondolataikat kutattam. Edmund Wolf volt a legidegesítőbb… zöld szemeit egy pillanatra sem vette le rólam, és ajkára is folyton – folyton kiült a viccsor. A gondolatai pedig ennél is rosszabbak voltak.

Legszívesebben letépném annak a Rupertnek a fejét, ezzel a szépfiúval egyetemben.

Kurta mosolyomat alig bírtam visszafogni. Szépfiú… én?

 

A nappali ahol voltunk rendkívül elegáns volt, és rendkívül új. Mindenek új illata volt, kivéve az apró elhagyott holmikat a szobában. A hatalmas könyves szekrényeken a porcelán figurák, az egymáshoz passzoló vázák, kép a négy testvérről, ahogy összeölelkezve állnak itt ebben a nappaliban. Egy rózsát ábrázoló gyűrű a dohányzó asztalon, a levelek mellett. A Wolf család beilleszkedett ide, akárcsak a lányuk.

 

Kirk Wolf katona volt, nem is akármilyen! Egyenes tartása volt, és pontosan olyan hosszú szempillái, mint a lányának, ahogy beszélt, annak a dallama is tökéletesen emlékeztette a lányáéra.  Fekete hajában már meg – megcsillantak az ősz hajszálak, és körszakállában is észre lehetett őket venni. A felesége Sandy pedig pontosan olyan hóbortos volt, mint a lánya. Sandy szőke, tépett haja megfelelt a mai divatnak, mégis különösnek találtam, hogy pont úgy omlik le a vállára akár a lányáé. Elképesztő, hogy Nenay ennyi apró dologból áll össze. A szülők egymással úgy viselkedtek, mint ahogy az én szüleim is viselkedetek egymással.  Szerették egymást, illetek egymáshoz.

 

A lány testvérei azonban kiborítóak… Valami elképesztő módon tudnak az ember idegein táncolni. Nenay biztos nagyon büszke rájuk…

 

-         És te hogy boldogulsz? - fordult váratlanul felém Kirk. Szemeiből ki tudtam olvasni, hogy nem tetszik neki, hogy ennyire megszemlélem a helyiséget. Victor magában mosolyogva tette hozzá: Rokon lélek!

-         Meg vagyok uram – feleltem, de máris kaptam az újabb kérdést.

-         És hogy megy az iskola? – emelte szájához, a vérrel teli üveget.

-         Jól, nincsenek gondjaim az anyagokkal – mondtam, mint egy valódi gyerek.

Bezzeg Nenay… nagyon örülnék, ha fizikából kicsit feljebb tornázná a jegyeit –gondolta Nenay édesanyja, és nem sokon múlt, hogy nem nevettem el magamat.

 

-         Fiam! – apám hangja mély és rekedtes volt, valószínűleg az udvarból kiabált be nekem, de én tökéletesen hallottam minden szavát, lábaimat leemeltem az asztalról, és siettem az előtérbe. Magamra kaptam a csizmámat, és a könnyed kabátot, majd ki is fordultam az udvarra.

-         Na mi tartott ennyi ideig? – kérdezte apám, aki egy almaderes ló mellett álldogált.

-         Olvastam – mondtam, és ingemet betűrtem a nadrágomban, mikor édesapám tekintete rosszallóan siklott végig rajtam.

-         Azt látom – jegyezte meg, hangjában nem volt semmi gúny, semmi ércellődés, mégis úgy eltalálta azt a kényes pontot… hogy menten fülig vörösödtem.

-         Öhm… - köszörültem meg a torkomat – Miért hivattál?

-         Nem hivattalak, csak szóltam – mondta, majd könnyedén felpattant a lóra – Van kedved kicsit lovagolni velem, mielőtt teljes figyelmedet újra a könyveknek szenteled?- és újra eltalálta a már jól ismert pontot.

-         Örömmel apám – feleltem udvariasan.

-         Akkor mire vársz? – kérdezte, és az istálló felé intett – Talán majd az ölemben ülve akarsz velem tartani?

-         Nem úgy terveztem – lettem bosszús, mire a már jól ismert arcon vidámság futott végig.

 

Apám tekintete nagyon mély volt, pont olyan mély, mint azé a lóé, akin ült. Bölcsesség és életerő ragyogott benne… Olyas fajta erő, ami nem mindennapi. Kivezettem a lovamat az istállóból, és felszökkentem rá.

 

     Lassan haladtunk a birtokunkon, mikor egyszerre csak apa megállította a lovát, és elkapta a karomat, és előre biccentett a fejével.

 

A távolban, a bokrok zegzugán át, jól ki lehetett venni az őzsuta alakját, és a bikáét is, akinek a homlokán, egy vékony kis seb húzódott.

 

-         Az a hím ott most megkapja a hősiességért a jutalmát. Az ő utódjai maradnak fenn és nem a másik hímé – kezdte – Az élete néha különös párokat rendel egymás mellé – mondta elgondolkozva – Ha majd eljön a te időd… És azt attól számoljuk, hogy ha már normálisan fel tudsz öltözni – szúrta közbe – neked is találnod kell majd egy lányt.

 

A beszélgetés határozottan rossz irányba halad.

 

-         Apaaaaaaaaaaaaa…-

-         Nem vagyok az anyád, ne sírj úgy, mint egy kislány – mondta bosszúsan, majd folytatta – Szóval, ha majd választanod kell a lányok közül, mert szerencsédre az ÉN fizimiskámat örökölted… Valaki olyat válassz, akit szeretni fogsz.

-         Ez egyértelmű – mondtam, mire ő szélesebben elmosolyodott.

-         Mondod most! – jelent meg egy tipikus bölcs mosoly az ajkán – Amíg fiatal az ember addig sok mindent máshogy gondol. Nem csak egyféle képen lehet szeretni – nézett a távolba – Sok széplányt láttam már fiam, de más a szépség… és más az ösztön.

-         Ösztön? – nevettem el magamat – Nem vagyunk állatok apa – ráztam meg a fejemet.

-         Nem arról az ösztönről beszélek te – csapott egyet a tarkómra, ami olyan jót szólt, hogy az őzbak is ledermedt.

-         Áu! – dörzsöltem meg a fájó felületet, bőröm máris forró volt ütésének helyén.

-         Egy másikról… Mit vakaródzol… Figyelj már rám! – utasított rendre. Morcosan felé fordultam.

-         Figyelek – motyogtam durcásan. Apa megrázta a fejét, majd folytatta.

-         Találsz majd egy olyan lányt, aki más lesz, mint a többiek, akihez több szállal köt majd az élet, és majd nem tudsz elmenni mellette anélkül, hogy ne lenne rajtad úrrá a kétségbeesés, hogy egyszer nem lesz a tiéd…

 

Nem tudtam elképzelni, hogy az amiről édesapám beszél az lehetséges. Úgy gondoltam, hogy valami szentimentális bölcsességet próbál rám ragasztani, mert most ehhez van kedve. Így komolyan bólintottam, és megpróbáltam úgy csinálni, mint aki elgondolkodik ezen, remélve, hogy nem kapok újabb taslit a tarkómra.

 

 

Váratlanul tértem magamhoz, a gondolatok hirtelen megint teljesen ellepték a fejemet, mely zúgni kezdett. Fáradtan emeltem fel a kezemet, hogy megmasszírozzam lüktető halántékomat, ekkor megéreztem Beth könyökét az oldalamban. Bosszúsan ránéztem, mire ő a fejével finoman Lou és Lujza felé biccentett. Aztán tekintetét követve megláttam a körülöttük ólálkodó Jacket is. Megforgattam a szemeimet, és elnézést kérve a többiektől felálltam, és célba vettem a testvéremet.

 

-         Jack! – szóltam gondolatban.

-         Gyere, még nem csókolóztak – mondta vidáman. Mikor mellé értem a konyhában meg kellett állnom egy pillanatra, meg furcsa érzés fogott el. Ennek a pultnak támaszkodott Nenay… Pontosan itt állt, futattam szememet végig a felületen, de aztán elhessegettem a gondolatot.

-         Hagyd őket kibontakozni – akartam finoman utalni a nem túl illedelmes helyzetre, mire Jack csak megragadta a vállamat, azt átkarolta és magához húzott. Pislogtattam kettőt, és döbbentem meredtem rá.

-         Ha most emberek lennék, akkor elővennék egy sört, és üvegből ráhúznék, aztán megkínálnálak vele, és arról beszélgetnék, hogy-hogyan fogjuk azt a srácot kicsinálni, aki rámászott a húgunkra. De mivel nem vagyunk emberek, innen bámuljuk csöndben – mondta Jack és teljesen ledöbbentem.

 

Tehát nem azért áll itt, hogy kiröhögje, vagy valami perverz hajlamból meglesse Lujzát és a Wolf gyereket. Hanem azért, mert aggódik érte. Elmosolyodtam, és megtámasztottam mellette a pultot.

 

-         Ha ember lennénk, én tuti a golyóival fenyegetném – jegyeztem meg.

-         Nem rossz! – vigyorgott rám Jack, majd rájuk nézett – Én a tipikus pépé verlek, és a maradványaidat a kutyáknak dobom szöveggel jönnék-aztán megrántotta vállát, és elgondolkodott – De lehet, hogy ez régi módi…

-         Áh nem… Szerintem hatásos – bólintottam komolyan, mire mindkettőnkből kibukott a röhögés. Beth rosszallóan meresztgette ránk a szemeit Maryonnal, de Sandy és Florete túlságosan lekötötte őket. Coleen magában duzzogva bámulta könyveket, a kardokat és időnként Jackre pillantott. Úgy tűnt jól esne neki, ha férje vele foglalkozna most. De ma önző voltam, jól esett emberinek lenni.

-         Szerinted, megcsókolja? – kérdezte váratlanul Jack.

-         Nem tudom – figyeltem a hintaágyon ücsörgő párost.

-         Nagyon ajánlom neki, hogy nem – jegyezte meg Jack.

-         Szerintem abszulút, nem izgatja, hogy te ajánlod-e vagy sem – vetettem fel az én ötletem, mire Jack morcosan nézett le rám.

 

Jack egy fél fejjel magasabb volt nálam, és mit ne mondjak emberként, lehet bölcsebb dolognak, láttam volna szóba sem állni vele, de Jacknél azért Ian jóval ijesztőbb volt… És Iannal azért már jó néhányszor kaptunk össze, és nem voltam utolsó a bunyóban sem. Valahogy vámpírként az adrenalin már volt.

 

Olyan érzés, minta újra vér vágtázna az ereidben, mintha szíved újra dobbanna, és levegő vadul cikázna a tüdőben. Élő érzés… Akárcsak a szenvedély, és az éhség okozta fájdalom. Lou és Lujza ebben a pillanatban érintették egymáshoz az ajkaikat, és nem volt benne semmi nyálasság, semmi komolytalanság, vagy vad szenvedély. Az egész pihe könnyű volt, egy apró puszi, aztán a két szempár egymásba mélyedt, nem szóltak semmit nézték egymást. Lou basboll sapkájától nem láttam olyan jól a srác arcát, de Lujzáét annál inkább, elégedett volt, és nyugodt. Behunyta a szemeit, és Lou vállára hajtotta a fejét, a fiú gyengéden húzta magához közelebb a lány derekát, és dőlt hátra a hintaágyban.  Újra Jackre néztem, aki komoly arccal bámulta a szerelmes kettőst.

 

-         Kiállta a próbát – suttogta halkan – lehet, hogy gyors volt a kölyök, de legalább tisztességes - mondta.

 

Teljesen el voltam ájulva az új komoly Jacktől, aki ez után szó nélkül tért vissza a nappaliba, hogy felesége derekát átölelve szépeket súgjon annak fülébe. Ez lenne Jack? Ennyi évig éltem mellette, és fogalmam se volt arról, hogy a mamlasz, perverz maszk kit is takar?

Egy férfit, aki valahogy titkon mindig is arra vágyott, hogy apa legyen. Valakit, aki őrülten szereti a családját, és megakarja azt védeni mindenáron. Nagyra becsültem Jacket, sokat nőtt a szememben.

 

-         Beszélnünk kell! – figyeltem fel egy mérges hangra. Szemöldököm ráncba szaladt, nem tudtam, hogy kinek szól a felhívás, körül néztem a szobában, de senki sem bámult engem. Mindenki jelen volt, kivéve…

-         Edmund – suttogtam, és azonnal a felkutatására indultam, nem éreztem a szagát és ez rettentően zavart. Kinéztem a kertbe, a nappaliba, mindenhova ahova lehetett, de nem találtam. S ekkor Nenay dacos hangja szólalt meg: - Nincs miről – mondta. Megnyugodtam, a húgával beszél, nem valakivel a családomból.

Kifújtam a levegőt, és elmerültem a többiek gondolataiban, és a kint egymásra találó Louban és Lujzában.

 

Újra felidéztem apám szavait… Társ… Szerelem… Talán valóban létezik, ilyen hamar és ilyen gyorsan, egyik napról a másikra? Vagy ekkora úr a magány?

 

- Becsaptál, elárultál – megdermedt a fojtott nyögéstől. Főleg azért, mert Nenaytól jött.

Súgó Még nincs hozzászólás.