Szeretni, hinni és megbocsátani.
Az életben ez a három dolog a legnehezebb.
 

Én ezt tudom. Tudom, hogy szeretni kell, mert enélkül az élet semmi. Tudom, hogy hinni kell, mert enélkül az, ami az élet után jön, semmi. Tudom, hogy ezek kellenek.
De a megbocsátás túl emberi dolog. Annyira, hogy nem is tudom, hogy mit kezdjek vele.
Megbocsátani. Annyiszor mondjuk azt, hogy bocsi, és annyiszor azt, hogy semmi nem történt. Annyiszor!
De ezek legtöbbször apró kis dolgok. Rálépsz valakinek a lábára, vagy nekimész valakinek. Igazából a szívedből mondani valakinek, hogy semmi baj nincs, hogy... megbocsátasz. Az nem is biztos, hogy létező dolog.
 

Mert megbocsátani azt jelenti, hogy elfogadod a másik hibáját, elhiszed, hogy nem szándékosan tette. Elhiszed, hogy a mély seb, amit okozott nem direkt volt. Elhiszed. Megpróbálod elhinni, hogy ő tényleg megbánta, amit tett, és neked meg kell bocsátanod.
De van olyan helyzet, amiben hiába mondod, hogy semmi baj.
Amikor tudod, hogy ez akkor is ott lesz, amikor ő már talán rég elfelejtette az egészet. Hogy tudod, hogy ez nem múlik el. Tudod, hogy ez egyszerűen... Nem igazi megbocsátás.
Megbocsátani azt jelenti, hogy elfeledni a múltat, és még hatalmas veszekedések alatt se felemlegetni. Ez a megbocsátás. Elhinni, hogy nem akarta. Ez a megbocsátás.
A baj csak az, hogy én tudom, hogy akarta...
És ha akarta, akkor ő nem is akarja, hogy én megbocsássak, ő nem is bánta meg. Itt már gyökeresen romlik meg minden. És ha gyökeresen romlik meg a dolog, akkor semmi értelme nincs a megbocsátásnak.
Amikor valakit ennyire mélyen megbántottak, akkor mit csinálhat az ember?
Megszokhatja, hogy ott az a tüske, és örökre ott is marad. Elfogadhatja, hogy nem volt több egy ismerősnél, nem volt több egy... lánynál.
Itt nem lehet megbocsátani.
Meg akarok, de nem tudok.
 

Csendben ültem a fotelben, és Ányát néztem, ahogy aludt. Szerettem nézni, ahogy alszik, annyira megnyugtató... Végtelenül békés és nyugalmas.
Hallgattam, ahogy lassan szuszog, még a szívverését is hallottam. Annyira emberi volt. Ahogy apró ujjacskáit mozgatta, és kis szájával ásított... Szebbet nem tudok elképzelni. Egyszerűen lehetetlen.
Ánya más volt, mint a többi baba. És nem csak azért, mert ő volt a legszebb baba a világon. Három hete jöttünk el, és úgy nézett ki, mint egy egyéves. Nagyon gyorsan fejlődött. És én örültem, hogy egy perc alvásra sincs szükségem, mert életének minden egyes másodpercét látni akartam. Egy kis élet ebben a haldokló lakásban. Vagyis inkább halott.
Nem szerettem a lakást. Semmi szép nem volt benne. De helyre fogom hozni. Élet lesz benne és melegség. Pont, mint egy otthonban.
Szeretném, hogy Ánya valami otthon-félében nőjön fel. Hogy legyen hova haza jönnie, és ne csak... legyünk valahol. Ne csak vendégek legyünk a városokban. Valahol otthon legyünk.
Melegséget fogok teremteni. Meg fogom csinálni, mert meg akarom.
 

Lassan felálltam a fotelből, és csendesen kimentem a szobából.
Bár Ánya általában olyan mélyen aludt, hogy még ajtócsapódásra se ébredt fel.
A nappaliban rengeteg doboz volt, a melegség megteremtésének az első alapkövei. Igazi bútorokat vettem. Nem olyanokat, amit össze tudok pakolni, ha úgy tartja kedvem. Rendes bútorokat.
És persze masszívakat. Azért nem lehet tudni, hogy egy félig vámpír kislány mikor morzsol össze véletlenül egy faasztalt.
 

Szinte már magam előtt láttam pár hónap múlva. Amikor már iskolába is mehetne. Ő lesz a legszebb kislány a világon, ebben biztos voltam. Mennyire örülne Rosalie, ha öltöztethetné...
Hirtelen megtorpantam a fürdő felé menet. Miért érdekel engem, hogy mi teszi boldoggá Rosalie-t? Nekem ezzel nem kell foglalkoznom. Ez nem az én dolgom!
Haragudni kezdtem magamra, hogy még akkor is rájuk gondolok, amikor nem is rajtuk gondolkodom. Egyáltalán semmi kedvem a családra gondolni! Egyikükre sem!
A fürdőben megálltam a mosdó előtt, lehajtottam a fejem és megtámaszkodtam.
Mindig ez volt. Amikor már majdnem boldognak éreztem magam, akkor előjött ez a hülyeség, és máris nem voltam boldog.
Bár a boldogság fogalmáról vitatkozhatnánk...
Nem akartam a Cullen család gondolatát sem. Még egyetlen egy pillanatig sem.
Fejemet felemeltem, és szembenéztem a tükörképemmel.
Igen, ez vagyok én. Bella... Bella vagyok. Vegetáriánus vámpír, aki egyedül neveli a legjobb halott barátnője félig vámpír kislányát.
 

Hangosan sóhajtottam. Nem értettem magam. Mi értelme hirtelen cinikusnak lenni? Egyszerűen semmi... értelme. Elfordítottam a fejem. Nem bírtam magamat nézni. Egyszerűen nem tudtam a saját szemembe nézni.
Valahogy megváltoztam, pedig mindennél jobban tisztába voltam vele, hogy ugyan az vagyok, aki eddig is. Bella.
Egyszerűen csak Bella vagyok. Bella, aki szeretett még régen. Majd elfelejtett mi az, de aztán mégis megint rátalált... Csakhogy egy másodperc alatt elveszítse megint.
Nem tudtam miért épp ez jutott eszembe. Annyi mindent mondhattam volna. Annyi mindent gondolhattam volna... És én mégis erre gondoltam. Hogy szerettem.
Szerettem, és összetörték a szívemet. Majd megint és megint és megint. Mintha direkt azért törne el állandóan, hogy összerakhasson. Minta élvezné, hogy a padlón lát, és utána felsegít.
De ezt, hogy élvezheti? Miért jó neki, hogy állandóan rosszul érzem magam? Ez miért jó neki?
Akaratlanul mosolyodtam el, és sokkal inkább gúnyos mosoly volt, mint valódi. Ez sokkal inkább keserűségből jött.
 

Hát igaza volt. Viennek végig igaza volt a legelső perctől. Mennyire örülne most, ha látná, ha hallaná. Mennyire... büszke lenne, hogy beismerem, és végre belátom!
Szerettem...
Szerettem akkor, szeretem most, és szeretni fogom állandóan. Még akkor is, ha nem akarom. Mindig szeretni fogom.
A felismerés egyáltalán nem volt hatalmas. Mintha mindig is tudtam volna. Mintha semmi újat nem látnék be. De mégis felismerés volt.
Szerettem... És ennyi volt.
 

Ő nem szeret. Egyáltalán nem szeret. Nem lesz újdonság azzal a tudattal élni, hogy senki nem szeret. Ez eddig is így volt. De mágis más lesz, mert már én tisztában vagyok vele, hogy én nem utálok. Valahogy az utálatot jobban szerettem, mint a szeretetet. Akkor nem kellett elviselnem a szorítást, ami fojtogatott. És most ott volt, és nem akart leszállni rólam... Most feszített, húzott... Kínzott.
A tény, hogy szeretek. Hogy képes vagyok rá... Fájt. De jobban, hogy egy olyan valakit szeretek, aki soha nem fogja viszonozni. Ez sokkal rosszabb.
 

Miért nem maradhattam meg a boldog tudatlanságban? Annyiban, hogy én utálok, őt meg egyáltalán nem érdeklem. Mennyivel... kellemesebb volt.
Most tudni, hogy neki csak egy vagyok a sok közül, én meg szeretem... Én szeretem...
valahogy még gondolni is furcsa volt, hogy én képes vagyok a szeretetre. Persze Vien mindig is tudta, hogy szeretek. De jó volt elbújni, mint még soha.
Jó volt mesékkel hitegetni magam, jó volt gyűlölni. Sokkal jobb, mint most emésztődni. Sokkal jobb.
 

De nem szabad ezt csinálnom. Nem engedhetem meg magamnak.
Mély levegőt vettem megint, és a tükörbe néztem. Bella vagyok. Szeretek, és érzek. És emiatt nem vagyok kevesebb.
Némaságba burkolózva mentem ki a fürdőből, hogy leüljek Ánya mellé, amíg alszik. Úgyis nemsokára felkel.
Lassan lépkedtem gondolataimba merültem. Nem sok mindent akartam. Nem sok mindenre vágytam... Csak annyira, hogy azt mondja, szeret. De nem szeret... Még az én kedvemért se hazudik.
 

Halk kopogás törte meg gondolataimat és késztetett megtorpanásra. Megálltam, majd az ajtó felé fordultam.
Lassan mentem oda, és helyeztem a kilincsre a kezemet. Eddig senki nem keresett. Senkinek nem hiányoztam... Senkinek nem kéne keresnie...
Lassan kinyitottam az ajtót, csak azért, hogy lefagyjak...

Mert az ajtóban Edward állt.

Vége


Kedves olvasók!

Íme elérkeztünk még egy történet végéhez. Már lassan össze se tudom számolni, hánynak értünk a végéhez, és hány meg hány történetet olvastatok végig hűségesen. (Igazából össze tudom számolni.:))
Szeretnénk elmondani, hogy tisztában vagyunk a ténnyel, miszerint eddig merőben más történeteket publikáltunk. És azt is tudjuk, hogy tőlünk a happy end szinte megkövetelt. Talán ezért is születik igazából ez a kis utószó, hogy elmondjam nektek a történetről az igazat.
Eredetileg a Havazó nyárnak vége volt a 20. fejezet után. Ahol Bella elmegy Ányával együtt, és megfogadja, hogy nem is gondol a családra. Eredetileg itt vége volt...
A 21. fejezet, úgymond „olvasói nyomásra” született... De ez sem jó kifejezés, mert ti egyáltalán nem kényszerítettetek semmire. Iccsivel úgy gondoltuk, hogy elégedetlenek lesztek. És nem is tévedtünk sokat, ugye?:)
Az utolsó fejezet értetek van.
Tudjuk, hogy mellőzi az a fajta romantikát, amit eddig megszoktatok tőlünk. Azt is, hogy a történt vége... nyitva van. Innen nektek kell tovább képzelni, hogy vajon mi történhetett.
Lehet, hogy egyesek azonnal ágyba parancsolják őket, és heves szerelmükről biztosítják egymást.:) Mások meg lehet, hogy úgy képzelik, hogy Edward csak Ányáért jött, veszekedés után meg is kapta, amit akart, majd Bella visszatért a régi életmódjához. (Bár gondolom ebből kevesebb van...:))
Úgymond, most rajtatok a sor.:) Nektek kell elképzelni, hogy mi is történt.
Remélem az elvárással ellentétben nem utáljátok ezt a történetet... :)
Én személy szerint, szerettem írni a nyarat, amely havazott.:) Kicsit másabb volt, mint az elvárt, a megszokott; és gyökeresen más, mint a sztereotípiám.:)

Puszil titeket: Iccsi és Nee

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés