7. fejezet

  2011.05.08. 16:51

Kábán ébredtem, forgott velem a világ. Hangokat hallottam magam körül. Veszekedést. De nem volt kedvem kinyitni a szemem.
- Mit csináltál vele, Carlisle? – kérdezte egy női hang. Talán Rosalie?
- Csak elkábítottam. Sajnálom, fiam. Alice hívott, hogy szükség lesz rá.
- Reneé hogy van? – kérdezte Edward csendesen, és most vettem csak észre, hogy fogja a kezem.
- Rosszul. Azt hiszem, sokkot kapott. Kapott nyugtatókat, most végre elaludt.
- És Charlie?
- Bella ölte meg néhány hónappal ezelőtt. Hiányzik a vér a szervezetéből és harapás nyomot találtam a testén. 
- Nem lehet igaz – nyöszörögte. – Bárcsak álom lenne ez az egész. Most mi lesz?
- Eltemetjük Charlie-t – felelte, mire felsikítottam. Mindenki rám meredt. Eltemetni?! Megőrültek? Élve?
- Teljesen megőrültetek! – visítottam és felpattantam. Védekező állásban hátráltam a fal felé. – Képes lennél élve eltemetni őt?! Meg fog gyógyulni! Csak beteg!
- És mi baja, Bella? Elvitted orvoshoz? Mióta beteg? – kérdezte Carlisle higgadtan. Összezavarodtam. Mégis hisz nekem? De egyben el is némultam. Nem tudtam, hogy mit feleljek. Próbáltam felidézni, hogy mi a betegsége, de nem jutott eszembe semmi. Megrémültem. Mi van velem?
- Azóta… azóta… mit tett velem? Nem jut eszembe! Mit adott nekem? – vádoltam meg dühös kétségbeeséssel. Most láttam csak, hogy Jasper, Emmett és Alice is itt van. Az előbbiek úgy néztek rám, mintha veszélyes lennék. 
- Elkábítottalak, Bella. Ez nem hat ki az emlékezetedre. Mióta? Mi történt veled, Bella? Van egy súlyos heg a fejeden. Mikor még ember voltál beverted?
- Mire céloz ezzel? Normális vagyok!
- Mikor lettél vámpír? 
- Néhány hónapja. Azt hiszem… - nyögtem ki összezavarodva. – Charlie akkor lett beteg.
- Honnan gondolod, hogy beteg?
- Más mint azelőtt. Hülye kérdés! Maga orvos! Tudnia kéne! Gyógyítsa meg!
- Miért nem tegezel, Bella?
- Nem mindegy? Gyógyítsa meg!
- Nem tudom, Bella – sóhajtotta szomorúan, és szánakozva nézett rám. – El kell fogadnod. Meghalt, Bella. Nem volt beteg. Egyáltalán nem. Meghalt néhány hónappal ezelőtt.
- Maga bolond…
- Bella, segíteni szeretnék. Kérlek, engedd meg nekem, jó?
Összezavarodva bólintottam. Charlie halott? De… de… az nem lehet. Én beszélgettem vele. A következő pillanatban képek jelentek meg a szemem előtt. Ahogy a vérét szívom, ahogy elhallgat a szíve, ahogy hazaviszem, ahogy főzök neki, de ő nem eszik egy falatot sem. Ahogy soha nem nyitja ki a szemét, csukott szájjal beszél hozzám.

A földre rogytam és sírni kezdtem. Megértettem. Nem ők őrültek meg, hanem én. És most tényleg itt voltak, mindannyian. Te jó isten… együtt éltem hónapokig a halott apámmal és majdnem bántottam az anyámat. Megöltem az apámat. Mi történt velem? 
- Bella… - hallottam meg Edward hangját és megrémültem. Eszembe jutott, hogy miket mondtam neki. Hogy miket képzeltem közben. Hogy neki támadtam. Hogy éjjelente magam mellé képzeltem. Most pedig itt volt, és én… megőrültem. Közelebb jött és megpróbált átölelni, de én ellöktem. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Nem akartam, hogy szenvedjen miattam. Talán egyedül most a halálra vágytam. Csak is azt érdemeltem.
- Hagyj békén – suttogtam rekedten. – Egy szörnyeteg vagyok.
Szomorúan nézett engem. Nem tagadta, amitől csak még nyomorultabbul éreztem magam. Talán jobb volt inkább őrültnek lenni. Soha nem bocsátom meg magamnak azt, amit tettem.
- Mi történt veled, Bella? Mondd el nekem.
- Victoria – jutott eszembe a név. Felszisszentek a neve hallatán.
- Mit tett veled?
- Látod, nem? – kérdeztem gúnyosan. – Nem tudom… nem emlékszem…
- Csak akarnod kell – szólalt meg Carlisle. – Nem felejtettél el semmit.
- Autó… autóban ültem. Aztán csattanás. Amikor felébredtem, Victoria futott velem. Azt mondta megöl. De nem akarta végül megtenni.
- Miért? – kérdezte Alice.
- Mert én akartam, és az úgy nem volt elég jó neki. Nekitámadtam. Azt akartam, hogy megöljön. Utána… lángoltam. Megharapott. De… Charlie… Charlie… rám talált. Szomjas voltam, nagyon szomjas. És neki… olyan jó illata volt. 
- Annyira sajnálom, Bella – suttogta Alice. Edward némán meredt rám. 
- Annyira hiányoztál – suttogtam és a szemébe néztem. 
- Most már itt vagyok. Együtt túl jutunk ezen is – mondta bizonytalanul. Megráztam a fejem, de hozzábújtam. Már semmi nem lesz.
- Egyetlen hely volt a világon, ahol biztonságban éreztem magam – suttogtam rekedtem. Edward egyre szorosabban ölelt, mintha soha nem akarna elengedni. De nem lehettem vele többé. Nem bírtam elviselni önmagamat. Most hogy porig rombolták az álomvilágom, az illúzióm, semmim nem maradt. Csak a zavarodottság. Hiába, az agybaj nem gyógyítható. Ugyanolyan őrült voltam, mint eddig, csak megadatott egy józan pillanat.
- Soha többet nem engedlek el – suttogta Edward lágyan. Majd meghasadt a szívem. A testem rázkódni kezdett.
- Késő. Én már csak meg akarok halni – suttogtam, mire mindenki rémülten meredt rám. 
- Nem! Bella, miket beszélsz! – tiltakozott Edward. De én csak mosolyogtam. – Nem!
- Már késő Edward. Nem segíthetsz rajtam. Szörnyű dolgokat tettem, és ha ez még nem lenne elég, nem tudsz meggyógyítani engem. Csak ha… megölsz.
- Bella… édesem…
- Bella, nem ez a megoldás – szólalt meg Alice kétségbeesetten. De akkor már döntöttem. Tudtam, hogy ők nem tennék meg. Csak egy valaki. Csak egy bizonyos okból. Lázadt a szívem az ötletre, de tudtam, hogy ez az egyetlen megoldás, még ha ezzel fájdalmat is okozok. Testileg és lelkileg. Már csak Jasper, Alice és Edward maradt a szobában, Carlisle gondolom elment valamiért. Őrült volt a tervem, de én magam is az voltam. Hiába mondták el az igazat, én még mindig egy élő Charlie-t láttam magam előtt. Edward rám nézett. Láttam az arcán a rettenetet. Túl jól ismert, egyből rájött, hogy tervezek valamit. 
- Sajnálom, szeretlek – suttogtam a fülébe, és felálltam. Dermedtem meredt rám, fogalma sem volt, hogy mire készülök. 
- Alice? – szólaltam meg bátortalanul és átöleltem. Megszeppenten ölelt vissza. A szemébe néztem. – Annyira nagyon sajnálom, soha nem akarnálak bántani. Te voltál a legjobb barátnőm, és mindig is az maradsz. Te és Jasper nagyszerűek vagytok együtt.
- Mi folyik itt, Bella? – kérdezte gyanakodva, de következő pillanatban nekiestem. Ütöttem, rúgtam, haraptam. Mindent megtettem, hogy Jasper leállítson. Alice kiáltott, nem értette, hogy mit művelek, és nem ütött vissza. Jasper azonnal közbelépett. Kedvelt engem, de számára Alice volt a legfontosabb. Egyből letépett a kedveséről és őrjöngve nekem támadt. Edward nekiugrott, de Jasper akkor már elvesztette a fejét. Egy óvatlan mozdulat, és a karom már nem volt a helyén. A következő pillanatban pedig zuhantam… miközben egy idegesítő hang pityegni kezdett.

***

A fájdalom volt az első, amit éreztem. A pityegés volt az első, amit hallottam. Semmit nem értettem. Összezavarodva szorítottam össze a szemem. Jaspernek meg kellett volna ölnie engem. Akkor miért élek még mindig? Megtámadtam Alice-t, a cél érdekében. Direkt nem ütöttem nagyokat, de Jasper ezt kívülről nem láthatta. Halottnak kéne lennem. Charlie miatt. Reneé miatt. Ez lenne az én méltó büntetésem. Ezt érdemlem.
- Ébredezik – suttogta egy finom női hang aggodalmas izgatottsággal. Azonnal beazonosítottam és kipattantak a szemeim. Reneé hangja volt.
- Bells! – szólított meg Charlie aggódva, amint kinyitottam a szemem. Valóságos volt. Sokkal valóságosabb, mint az elmúlt hónapokban bármikor. Amikor rájöttem, hogy még őrültebb lettem, mint voltam… sikítani kezdtem. Nem akartam őt látni, nem, nem. Miért büntetnek így? Miért nem ölnek meg inkább? Miért? Miért?
A képzelgés megpróbált nyugtatgatni, Reneé ijedten hívta a nővéreket, akik azonnal berohantak hozzám. De képtelen voltam megnyugodni. Nem akartam őrült lenni. Nem. Nem. Aztán meghallottam valamit, ami oly régóta csendben volt. A szívemet. Dobogott. Zaklatott szaggatott ütemre pumpálta belém az éltető vért. Éltem. Ember voltam. Felzokogtam. Nem értettem semmit sem az ég világon.
- Mi baja van? – követelte Reneé a választ. De a nővérek csak a fejüket rázták, és belém nyomtak egy nyugtató injekciót. Elkábultam, és egyre sűrűbben pislogtam, de még mindig folytak a könnyeim. Nem értettem, hogy mi a valóság. De akkor belépett Ő, és hirtelen megnyugodtam. Aranyszínű szemein aggodalmasan néztek engem. 
- Teee! – bődült fel a képzelt-Charlie és Edwardra mutatott. – Hogy mered be tenni ide a lábad? Minden a te hibád! 
- Tudom – suttogta Edward csendesen és lehajtotta a fejét. – Akkor én…
- Ne! – kiáltottam fel kétségbeesetten. Mindenki rám nézett. Csak ő tudott magyarázatott adni nekem. – Beszélhetnénk? Ketten?

- Mi ez az egész? – kérdezem és egy pillanatra behunytam a szemem. Újra a törékeny, de normális Bellának éreztem magam.
- Örülök, hogy felébredtél – suttogta. – Bella, annyira sajnálom.
- Hogyhogy élek? És Charlie? Még őrültebb lettem? Kérlek, csak légy őszinte.
- Mi? De hát Charlie-nak semmi baja Bella. És azért élsz… mert kirángattalak a roncsok alól. De túl későn. Három hónapig kómában voltál. Az én hibám, annyira sajnálom.
- Mi? Milyen roncsok?
- Nem emlékszel? – kérdezte döbbenten. – Autóbaleseted volt. Elmentél boltba, aztán baleseted volt hazafelé. Pont téged akartalak megkeresni, hogy jóvá tegyek mindent, amikor…
- Most már tényleg megőrültem. Én vámpír vagyok, és megöltem Charlie-t, aztán megőrültem. Azt hittem, hogy él. Aztán visszajöttél, és kirángattál ebből az állapotból. Hogy véget vessek az életemnek nekitámadtam Alice-nek, remélve, hogy akkor Jasper megöl engem… és kizuhantam az ablakon.
Edward olyan meghökkenten nézett rám, hogy egy pillanatra elbizonytalanodtam. Aztán kitört belőlem a zokogás.
- Csak álmodtál, Bella. Css… csak álom volt.
- Akkor mindenki él? Ember vagyok? És… te visszajöttél? Miért?
- Minden, amit a réten mondtam hazugság volt. Szeretlek, Bella. Most már minden rendben lesz. Soha többé nem hagylak el – suttogta és egy lágy csókot lehelt az ajkaimra.
- Megígéred?
- Megígérem.

Súgó Még nincs hozzászólás.